A She-Hulk lett az a vérfrissítés, amire a Marvelnek szüksége volt

Hulk unokatestvére, a sikeres ügyvéd Jennifer Walters (Tatiana Maslany), aki egy baleset folytán maga is egy hulkká változott, az első két epizód után is hagyott maga után némi kívánnivalót. Hiszen rögtön földbe döngölte szeretett Hulkunkat afféle “látod, a nők még a hulkságot is jobban csinálják” narratívával, és a főszereplő furcsa szokásával, hogy áttöri a negyedik falat, még nem igazán látszott, mit akarnak kezdeni a készítők. Kissé céltalannak hatott.

Szerencsére a harmadik résztől a sorozat elhagyta ezt a már szinte kötelező körnek (vagy a női filmek népbetegségének?) számító toxikus femininitást, és elkezdett azokra a rétegekre fókuszálni, amitől a történet tényleg nőközpontú lesz. Az évad végére az is világossá vált, hogy a Marvelnél nagyon is pontosan tudják, hogyan érdemes az MCU-ra alkalmazni a negyedik fal áttörését.

A rövid, 20-30 perces részek könnyed, frissítő limondádéba keverve mesélnek arról, hogy milyen nőnek lenni a 21. században. Megmosolyogjuk a saját magunk és a social media platformok által elvárt persona közti konfliktust, előkerülnek az online társkeresés nehézségei. Terítékre kerül a munka és a magánélet egyensúlya, és ezzel együtt a vágy, hogy az embert a szakmája és ne egyéb, adott esetben testi adottságai miatt ismerjék el. Tatiana Maslany alakítását pedig a szívünkbe zártuk. Élvezte a szerepet és a szerep is élvezte őt.

Pedig a szórakoztatási faktort erősen veszélyeztették a kisebb szerepekben feltűnő más MCU karakterek. A She-Hulk kicsit az MCU széljegyzeteinek gyűjteménye lett: Amerika kapitány szüzességének elvesztése, Hulk és Förtelem kapcsolata, Wong vendégszereplései az MCU építését szolgálták, és sokat vettek el a nyúlfarknyi játékidőből. És bár ezek hálistennek szórakoztatóak voltak, ennek az időnek egy részét használhatták volna kicsit árnyaltabb mellékszereplők bemutatására is, de ettől még a show működött.

A széria legnagyobb érdeme, hogy a történet előrehaladtával a készítők egyre bátrabban törték át a negyedik falat. A végére pedig annyira belejöttek, hogy biztossá vált, hogy a kezdeti bátortalan közönséghez beszélés tudatos koncepció volt, mert az utolsó részre fokozatosan eljutottunk egy olyan bátor és laza negyedik fal romboláshoz (zúzáshoz), amit még Phoebe Waller-Bridge is megirigyelhetne. Mert ezt a teljesen Marvel univerzumára szabva vitték véghez úgy, hogy a végén a forgatókönyv még a legbugyutább megoldásait is egy parádésan önkényes tollvonással húzza keresztül. Ilyen önmagának bemutató, önkritikus hülyéskedést a Marveltől még a Deadpoolban sem láttunk.