A Szépirodalmi Figyelő elhozta nekünk a majd egy évtizeden át készített Fekete lyukat, amelyben sötét víziókkal és még durvább mindennapokkal halad a fiatalság a teljes nihil irányába. Képregénykritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Már maga a nyitány is tökéletes, remek hangulati és tematikai prezentáció.
Bioszóra. Ó, az a sokak által utált, unott bioszóra. A srácok vagánykodnak, teszik a szépet, a csajok hüledeznek. Csak a szokásos. Aztán egyszercsak szétnyílik az egyik boncasztali béka, a nyílás azonban nemcsak egy sebre, hanem, nos, valami másra is emlékeztet. Mondjuk a tinik bimbózó szexualitására. Majd a fiú, aki szétnyitotta a lyukat, rosszul lesz, és elkezd mindenfélét vizionálni a jövőről, a fejében felvillanó képek azonban semmi jóval nem kecsegtetnek.
HIRDETÉS
Charles Burns a ’90-es évek derekán kezdett el dolgozni a Fekete lyukon, és csaknem egy évtizeden át készítette. Volt miről mesélnie: Burns a ’70-es években volt fiatal, akkor, amikor egész Amerika forrongott a Watergate-ügy meg Vietnam miatt. De leginkább az ifjoncok voltak elemükben, akiknek annyira teleszaladt a hócipő, hogy hippiként ki akartak vonulni az egész társadalomból. Ezekről a zaklatott fiatalokról, illetve tulajdonképpen minden múltbeli és jövőbeli ifjú nemzedékről szól a Fekete lyuk, amely tényleg olyan, mint egy fekete lyuk:
egymásba csúszó idősíkjai és LSD-mámoros rémképei okán könnyű elveszni benne, kitalálni azonban nehéz – pont, mintha az élet ösvényein járnánk.
A Fekete lyukban seattle-i tinik kapnak el egymástól egy különös nemi betegséget, amelynek köszönhetően nemsokára elborítja őket a ragya. Haza egy idő után már nem mennek, de várja őket az erdőben egy sátras kommuna, távol a civilizáció zajától. De mi van, ha a már-már David Lynchet idéző, változatos helyeken megjelenő fura lyukak és mindenféle bizarr új testrészek, elváltozások csak drogos víziók szülöttei? Mindegy is, hiszen nem ez számít. A lényeg az, ahogyan Burns megszövi a társadalomból kiiratkozottak kapcsolati hálóját, amely, mivel heves lelkű, zabolázatlan, egymáshoz keservesen kapcsolódni vágyó fiatalokról van szó, meglehetősen sérülékeny. Minden kimondott szónak, megtett lépésnek komoly súlya van – egy-egy pillantáson barátságok és szerelmek, komplett életek hullhatnak porba – és hullnak is igen szép számmal.
Burns delíriumos szocio-horrorja képek terén is sokat markol, és sokat is ad: a művész fekete-fehér felépítményével, apokaliptikus lázálmaival és bensőséges arcközelieivel fantasztikusan dolgozik alá az elveszett lelkek karneváljának. Története pedig ugyanolyan gyönyörűen-hátborzongatóan-kifejezően fejeződik be, mint ahogyan elkezdődött: egy lány, miután barátját is elvesztette, kiúszik a tenger közepére, és csak lebeg – az egzisztenciális és lelki megsemmisülés után bátran jöhet a fizikai. Hiszen így már semminek nincs értelme, az életnek sem. Főleg annak.
Köszönet illeti a Szépirodalmi Figyelőt, mert remekül időzítette a megjelenést. Most, amikor a világ újra nagy változások elé néz, és amikor a fiatal felnőtt-drámatermés, na meg a hazai képregénykiadás sokadik virágzását éli, a Fekete lyuk aktuális olvasmány. Bár talán jobb lenne úgy fogalmazni, hogy most egy kicsivel még aktuálisabb, mint alapjáraton.
Hiszen amíg létezik ez a társadalom nevű dolog, minden őrült kellékével, benne az elvágyódó, meg nem értett ifjúsággal, ez az éjfekete kötet, minden álombeli és főleg evilági rémképével mélyen a miénk marad.
Mert belőlünk él, lélegzik, növekszik az a bizonyos fekete lyuk.
