Könyv

Annak is rossz lesz egy diktatúrában, aki nem lázadozik

Tóth Krisztina A majom szeme című új regénye nem azoknak való, akik ki szeretnének kikapcsolni a jelenből: a jövőben egy autoriter, embereket megnyomorító rendszerben járunk, ahol mindenki boldogtalan.

A regény értelmezéséhez muszáj lelőnöm, hogy mire utal a címben szereplő majom: egy kísérletről van szó és egy erről készült képről, amely az egyik főszereplő, dr. Kreutzer Mihály pszichiáter életének egyik meghatározó élménye. Dr. Robert White csapata 1970-ben hajtotta végre az első olyan sikeres fejátültetést, ami után a kísérleti majom pislogott, mozgott, érzékelte a környezetét. Kreutzert azért ragadja meg ez a fotó annyira, mert a majom tekintetén látszik, hogy „a roncsolt, két részből összevarrt, meggyötört testbe egyszer csak megérkezett, pontosabban visszatért a csodálkozó, a világ lehetetlenségén megütköző, ámuló lélek.” (51.) Ez a kép Mihály számára az eszmélés pillanatát jeleníti meg, és a titkot, hogy hol lakozik a lélek.

Forrás: tothkrisztina.hu

Erről a kísérletről lehet képeket találni a neten, valóban megrázó felvételek. Mivel viszonylag a regény elején kiderül, hogy miért fontos ez a fotó, a hozzá kapcsolódó érzetek és jelentések megadják a szöveg alaphangulatát: a diktatórikus világ lelketlen, hihetetlen és kegyetlen, a szenvedéssel szemben szenvtelen, az eszmélés pedig ilyen-olyan formában később minden szereplőre vonatkoztatható lesz. Szenvedés árán megszerzett tudásról van szó, ami csak egy röpke ideig tart: a kísérleti majom pár nappal később elpusztul. A karakterek pedig ugyan meglátnak valamit a saját életükből, de ugyanabban a sivárságban folytatják tovább, ha épp meg nem halnak. Ennyiből is látszik, hogy ez nem egy vidám regény és happy endre sem kell számítani.

Mindenki boldogtalan és magányos

A cselekmény egy autoriter rendszerben játszódik valamikor a közeljövőben, magára a politikai és társadalmi környezetre később fogok részletesen kitérni. Magyarországon vagyunk, habár ez nincs kimondva, de annyit tudunk, hogy két szereplő (Gizella és Hermina) a fogantatásuk helyszíne mellett lévő utcákról kapták a neveiket.

A regény egyik főszereplője dr. Kreutzer pszichiáter, aki amellett, hogy praktizál, szegénységügyi kérdésekkel is foglalkozik: Közel van a hatalomhoz, ami részben munkaadója, illetve jó ismerőse a paranoiás kormányzó. Betegei nagyrészt nők, akiket kihasznál. Arrogáns, kontrollmániás, perverz személyiség, aki minimálisan sem érez együtt a betegeivel. Van egy felesége (Petra), aki már régen menekülne tőle, és két gyereke, akik fontosak számára, de kapcsolatai összességére a szeretetlenség jellemző.

Gizella, a másik főszereplő a páciense, aki egyik nap azzal állít be hozzá, hogy az utcán követi egy fiú (Albert), aki azt állítja, ő az anyja. A nőnek van egy idős férje, akihez igazán sosem vonzódott, gyereket sosem akart, egyébként pedig az átideologizált Új Egyetemen történész, ami szégyennel tölti el, de ez arra nem elég, hogy változtasson az életén. A fiú felbukkanása, majd Mihály anyjának halála mindkettejükben múltjuk felidézéséhez vezet, amelyben az anyához és az anyasághoz való viszony az egyik legnagyobb traumát jelenti.

Albert talán az egyedüli, akinek van valamiféle célja és álma; be akarja tölteni az anyja hiánya miatti űrt, de nem okoz nagy meglepetést, hogy ennek sem lesz jó vége és sosem tudja meg az igazságot.

Mindenkit meghatároz, hogy milyen helyen él

Amellett, hogy személyes életében minden szereplő boldogtalan, magányos és mindenféle hiánnyal küzd, a tágabb környezetükben lévő történésekkel kapcsolatban is közönyösek.

Beletörődtek abba, hogy az életükön nem tudnak változtatni, hazudnak maguknak és azoknak az embereknek is, akik körül veszik őket.

Gizella ezt úgy fogalmazza meg a reményt adó, de sérülésekkel véget érő szerelmi viszonya után, hogy már semmi köze a saját életéhez. Hazudik magának, amikor hazamegy a férjéhez, ugyanúgy, ahogy a hallgatóknak hazudnak az egyetemen és nem beszélnek arról, hogy mi történt a múltban, mi lett a rokonaikkal. Ahogy a nő párhuzamba állítja a saját magánéleti tapasztalatait a rendszer működésével, ugyanúgy lehet párhuzamot találni a többi szereplő életében is: Mihály karaktere megjeleníti a kegyetlen a politikai környezetet, felesége az együttérzés hiányának a megtestesítője. Albert pedig az a nemzedék, aki a hatalom akarata szerint semmit nem tud a saját múltjáról.

Dr. Robert J. White többször is kísérletezett fejátültetéssel. Forrás: YouTube

A megcsalás, a magány, a hiányérzet, az elkésettség miatti szorongás általánosan része lehet az emberek életének politikai berendezkedéstől függetlenül, de a regényben a diktatúra több mint egy nárcisztikus férfi és egy megkeseredett nő kapcsolatának háttere. A szövegben arról kapunk képet, hogy veszi át észrevétlenül az emberek élete és mentális állapota felett az irányítást az a rendszer, amelyben élnek. A főbb szereplők nem szegények, nem lázadoznak, nem kárvallottak, alapvetően a regény végéig nem kerülnek szembe a hatalommal. A tehetetlenség, a reményvesztettség és a félelem miatt tespedtség és sivárság jellemző az életükre, alapállapotukká vált a a másikkal való együttérzés hiánya. Belesimulnak abba a kényelmes életbe, amit a hatalom kínál nekik nem is nagy erőfeszítésekért cserébe.

Hosszú leírások nélkül is ismerős ez a világ

A regény belefér a disztópia kategóriájába, és a regényben lefestett világ valóban rosszabb, mint az, amiben most élünk. De összességében nem mondható sokkal rosszabbnak. Tóth Krisztina egyébként nem ad erről hosszú leírásokat, csupán elcsepegtet információkat arról, mi is zajlik a szereplők körül: volt a múltban egy polgárháború, amit gazdasági recesszió követett. Rengeteg a szegény, akik egész városrészeket pusztítottak le, és akiket kártevők szintjén emlegetik. Áruhiány van, a határok zárva, azokat, akik nem értenek egyet a hatalommal, a múltból is kitörlik. A jómódúak (a regény főszereplői is) fallal körülvett negyedekben élnek. A regény vége felé pedig történik egy katasztrófa.

Tóth Krisztina
Forrás: magveto.hu

Tóth Krisztinának több novellás és verses kötete mellett ez a második regénye (az első az Akvárium) és ugyan disztópiával most kísérletezett először, a szöveg felépítése hasonlít korábbi szövegeire. Kisebb jelenetekből áll össze, ami a novella -és tárcaíró Tóth Krisztinát idézi. A szövegrészleteket rejtélyes, verssorszerű közcímek tagolják, amelyeknek egy részére lehet lírai magyarázatot találni, de összességében inkább frusztrálóan hatnak az olvasóra, de lehet, hogy többszöri olvasás után jobban kirajzolódna belőlük egy értelmezhető összefüggés. A rövidebb szövegrészeket erős motívumháló köti össze és a szereplők élete is szépen lassan adagolt információ morzsákból áll össze – ami az a szerző több kötetére is jellemző. Ahogy az itt látható karakterek és a témák is visszaköszöntek már több novellájában: az elidegenedés, a másikkal szembeni kegyetlenség és magány állandó témái. Az alakok és viselkedésük abszolút hihetőek, habár pár jelenet furcsán követi egymást és a két főszereplő kapcsolatában bekövetkező fordulat eléggé előkészítetlenül következik be.

Eleinte zavart, hogy egy disztópikus vízióba helyezi az alakjait, de semmi újdonságot nem ad hozzá ahhoz, amit már ismerünk egyéb művészi produktumokból, így inkább elsőre inkább tűnt egy divatos eszköznek.

De aztán ijesztőnek is hatott, hogy a kevés információ ellenére is elképzelhető ez a világ, a szerző a legnagyobb nyugalommal támaszkodhat az olvasó való világbeli tapasztalataira is.

Sajnos eleget tudunk az egymástól annyira nem sokban különböző elnyomó rendszerekről és ebben a szövegben nem azon van a hangsúly, hogyan milyen eddig nem ismert kegyetlenségekkel tudja egy politikai hatalom megnyomorítani emberek életét, hanem hogy milyen módon befolyásolja a körülöttük lévő világ az emberek legbelsőbb viszonyait.

Az igazságszolgáltatás sem jelent elégtételt

Minden disztópia figyelmeztetés az olvasó számára, halmozódó válságok idején ezért is népszerűek az ilyen könyvek.

Amire Tóth Krisztina figyelmeztet, hogy sokszor észrevehetetlen, mikor férkőzik be a hatalom annyira az ember életébe, hogy tehetetlenségbe taszítja, és mikor kerül valaki a hatalom vagy egy másik ember miatt olyan kiszolgáltatott helyzetbe, ahol nem képes megvédeni magát.

Az eszmélés pillanata pedig lehet megvilágosító erejű, de sokszor késve érkezik és már annyira megnyomorított a rendszer, hogy nem tudunk mit kezdeni vele. És persze arra is figyelmeztet, hogy ha lehet, ezt kerüljük el, habár erre a regény sok reményt nem ad, emiatt az egész szövegnek pesszimista végkicsengése van.

A könyv vége, amit szintén megpróbálok nem teljesen felfedni, még egyszer zavarba hozza az olvasót. Mihály, aki kiszolgálója a hatalomnak, megkapja a büntetését azért, amit kiszolgáltatott nőkkel tett. A pszichiáter egy kicsit sem lesz szimpatikus az olvasó számára a regény során, így a végén mind az olvasó, mind a szereplők elégtételt érezhetnének, hogy megtörtént az igazságszolgáltatás. Viszont egy alapvetően igazságtalan rendszer igazságszolgáltatása mégsem igazán tekinthető erkölcsileg is érvényesnek. Az olvasó katarzist emiatt nem fog érezni, és a regénybeli szereplőket is úgy hagyja ott, hogy tudja, még annál is rosszabb lesz az életük, mint amilyen volt.

7 /10 doomer raptor

A majom szeme

Szerző: Tóth Krisztina
Műfaj: szépirodalom
Kiadás: Magvető, 2022
Oldalszám: 339