Bolygóra nyílik a sufni ajtó, kihallatszik belőle a szép színészi játék

Alig ért véget az Amazon Primeon a westernt sci-fivel ötvöző Odakinn, máris kaptak a furcsa történetek rajongói egy új kedencvárományost. Az Éjszakai ég receptje pedig első pillantásra nagyon is hasonló Josh Brolin sorozatához. Csak néhány összetevőben tér el. Egy vidéki kisvárosban járunk, ahol a szürke hétköznapokba lopózva megjelennek a különös események. Adott egy életét nyugodtan éldegélő, idős házaspár, akiknek egyik fő szórakozása, hogy a kertjük végében található sufniból szemlélik egy bolygó felszínét. Mindezt pedig testközelből teszik, hiszen egy különös teleportáló szerkezettel jutnak el az idegen világon kiépített állomásra. Hogy ki vagy kik, és miért telepítették oda a kabint, és mi is ez a bolygó valójában, azt senki sem tudja. Az éjszakai eget tehát egy egészen más aspektusból látják ők, mint a városka többi lakója. Franklin (J. K Simmons) és Irene (Sissy Spacek) életük legjobb évein túl azonban egészen máshogy viseltetnek életük alkonya iránt. 

Űrbéli megfigyelő állomás ide vagy oda, Franklinnek Irene jelenti az egész világot. Életét teljesnek érezve már régen kész arra, hogy békében végigélje a hátralévő éveket. Irene egy betegségből lábadozik, de egy különös esemény után új erőre kap. Egy furcsa idegen érkezése felborítja életüket, és Irene-ből előjön az a nyughatatlan, új élményekre szomjas nő, aki fiatalon volt. Az életükbe toppanó fiú, Jude (Chai Hansen) érkezése pedig nem független a teleportáló kabintól. A szerkezet létezése mögött viszont valami sokkal nagyobb összeesküvés áll, mint amire a York család fel lehenne készülve. Hiszen az írók csak homályosan elhintett, kenyérmorzsányi infókat dobálnak róla, amitől súlytalanná is válik a történet egész fantasztikus aspektusa.

Ami viszont közel sem súlytalan, az a Franklin és Irene kapcsolatát bemutató szál. Mind Simmons, mind Spacek olyan alakításokat hoznak, hogy ha csak a jeleneteikből állna az egész sorozat, már megérné végignézni. Sőt, talán jobban is jártunk volna, ha az ő keserédes tragédiájukra koncentrálna a sorozat. Különösen Simmons esetén furcsa látni azt a fajta karaktert, amit itt alakít. A streameren 2021-ben megjelent A holnap háborújában is egy életerős, badass nagyapát alakított, ahogy Omniman szinkrohangjaként, vagy J. Jonah Jameson és Gordon felügyelő bőrében is aktív, erős figura. Hogy a Whiplashben alakított könyörtelen zenetanárt ne is említsük. Ezzel szemben az Éjszakai ég Franklinje egy megzuhantabb karakter. Idős éveire már szerettei is a szenilitás jeleit vélik felismerni nála – felerészben jogosan –, és láthatóan zsémbesebb, elesettebb, mint azt egy Simmons szerepnél megszokhattuk. A színész pedig maximálisan hitelesen adja egy hasonló helyzetben lévő férfi minden küzdelmét.

Történjen az akár a szeretteivel, a kotnyeles szomszédjával, fegyveres idegenekkel vagy a saját könnyeivel: egy percig nem érződik mesterkéltnek, amit művel, és az érzelmi skála minden pontján elemi erővel hat alakítása. Hozzá hasonlóan Sissy Spacek is mindent megtesz a nézők figyelméért. Karaktere bár kedélyes, de inkább csak egy lepel mögül. Irene ugyanis érzelmileg kevésbé nyitott, még férje és unokája számára is, ennél fogva pedig szeszélyesebb és kiszámíthatatlanabb is. Kettejük dinamikája egészen érdekfeszítővé teszi a kapcsolatukról szóló részeket. Amit ugyanúgy tarkítanak felemelően édes pillanatok, és a poklok poklát jelentő tragédiák, amivel mindketten eltérő módon küzdenek meg. A készítők is érezhették, hogy ebben áll a sorozat igazi ereje, így szerencsére ebből jutott több. De emellett sajnos olyan szinten érdektelenné és súlytalanná válik a szimbolikusnak is tekinthető sci-fi vonal, hogy az már-már felháborító.

Ennek ellenére pedig mégis fokozatosan egyre nagyobb szeletet szántak az írók a teleportálásnak. A nagyobb probléma viszont mégiscsak az, hogy félszavakban felbukkanó utalgatásokon kívül semmi nem támasztja alá a misztikum jelenlétét. Körvonalazódik egy világméretű, vagy még annál is nagyobb összeesküvés. A vallásos motívumok, a bibliainak is beillő beszédes névadások is jelentőségteljesebben prezentálódnak, mint amilyenné válnak. Mert valójában inkább arról van szó, hogy az írók azt érezhették, a fő témájuk nem elég érdekfeszítő. Az időskori elmagányosodást, kiszolgáltatottságot és a fizikai, szellemi leépülést, részben pedig az ettől való rettegést szimbolikusan aláfestő sci-fi vonal viszont simán működne csak allegóriaként is. Még úgy is, hogy a menet közben az eseményekbe kapcsolódó argentín anya-lánya páros is érdekes lehetne. A misztikus science fiction vonal így simán csak fojtogató módon telepszik rá az amúgy lassú folyású, de érzelmes minimálcselekményre. Feleslegesen és összezavaró módon dagályossá téve ezzel az összképet.

Amitől tehát izgalmas és vonzó az Éjszakai ég, az a sejtelmes maszlagtól megszabadított, lírai és érzelmes családi dráma. Annak fokozatos kibontakozása, a titkolózásból eredő vitahelyzetek és a színészi prezentáció önmagában olyan erős, hogy nem szorul más segédeszközökre. A ritkán látott téma, azaz az idősödéssel járó negatív testi-lelki-társas tapasztalatok pedig csak még különlegesebbé teszik a szériát. Akit viszont a tudományos fantasztikummal kokettáló vonal vonzana jobban, az könnyen csalódhat.

Ha van véleményetek a sorozatról, osszátok meg velünk a Raptorsimogatóban!