A García! egy pörgős politikai krimi, amely végképp szertefoszlatja azt az illúziót, miszerint a politika az emberekért van. Emellett pedig veszettül vagányul is néz ki! Képregénykritika. Beszéljünk róla a Raptorsimogatóban!
A politikailag mindig is megterhelt Spanyolország, napjainkban. Egy feltörekvő újságírónő egy fotót, rajta pedig egy koordinátát talál a postaládájában. A nyomok egy különös földalatti rendszerbe vezetnek, ahol egy legenda szunnyad: nem más ő, mint az egykoron a legkeményebb missziókat is izzadás nélkül végrehajtó, sármos szuperkém, García, aki alig ébred fel hosszú álmából, máris egy országos összeesküvésbe kerül, ahol nem tudni, ki a rossz, és ki a jó fiú – már ha a kibogozhatatlannak tűnő képletben vannak még jófiúk.
Nem, ez nem az első három-négy rész szinopszisa, ez még csak az első, bevezető rész: ebből is látszik, hogy a García! egy pillanatra sem leülő, történéseket folyton folyvást egymásra halmozó kémthriller, amely mélyen elmerül a spanyol politika mocsarában. Abban a mocsárban, amelyet – lángokkal körülölelt kis hazánkhoz hasonlóan – a jobb és a bal oldal torzsalkodása jellemez már oly rég, gyakorlatilag a spanyol polgárháború (1936-39) óta, és amelyet még sötétebbé festett a képregényben is megemlített, meglehetősen antidemokratikus Franco tábornok jobboldali-konzervatív-fasiszta rendszere, amelynek vitatott megítélése, terhes öröksége kapcsán nem nehéz a Horthy-korszakra gondolni.
A García! mintha terápiás jelleggel készült volna el. Bár a sztori és a benne mozgó figurák fiktívek, a mondandó nem is lehetne valódibb: nincs jobb és bal oldal valójában, csak az elit, akik mindent és mindenkit félresöpörnek a hatalom birtoklásáért. A képregény ehhez mérten nem kíméli egyetlen oldal figuráját sem, amellyel azt sugallja az embernek: ébredjetek, nézzetek szét, miben éltek, és – most már tényleg – vessetek véget a háborúnak. Hiszen mi mind testvérek vagyunk, azok pedig nem ölik egymást.
Ebből a felismerősből pedig a címszereplő García is alaposan kiveszi a részét. A naiv, jobbos übermensch (akinek tökéletesen alapoznak meg a ‘60-as évekbeli, bohókás comic strip-ek stílusát megidéző visszaemlékezések) tipikus “fish out water” helyzetbe kerül: kénytelen ráeszmélni, hogy a mai felgyorsult és tiszteletlen Spanyolország már nagyon nem az ő kora, ráadásul múltját is revízió alá kell vetnie, hiszen erős a gyanú, hogy társaival talán soha nem szolgáltak közös célt.
A szövevényes sztori mellett a látványvilág képzi a García! legfőbb vonzerejét. A dinamikus cselekmény dinamikus rajzokat kívánt, amelyeket Luis Bustos fekete-fehér illusztrációi hiba nélkül szállítanak. De nemcsak emlékezetes képsorokban tapicskolhatunk, hanem kellőképpen véresekben is. Itt kell megjegyezni, hogy a García! nemcsak a kémtörténetek, hanem a szuperhősképregények felé is tesz egy gesztust, a főszereplő ugyanis egy-egy hajigazítás után hajlamos olyat bemosni az éppen aktuális fogdmegnek, hogy annak majdnem leesik a feje a helyéről – és ez pontosan olyan cool, mint amilyennek leírva tűnik. De nemcsak szaftot, hanem komikumot is csomagoltak a panelek közé, gondolok itt egy mindig mindenhol feltűnő rendőrtiszt szórakoztató bénázásaira.
Komoly témájú képregény tehát a García!, amely ugyanakkor laza, sodró lendületű ponyvaként is megállja a helyét – egyszóval faltól falig szórakozás, pontosan olyan matéria, amelyen végig sem értünk, de máris a kezeink közé akarjuk venni a folytatást – erre viszont még egy pár hetet várnunk kell. Addig érdemes újra és újra elmerülni a politikai machinációk és a balegyenesek szépen felfestett világának első állomásában. Annak pedig, aki nem érné be a képregényekkel, jó hír, hogy a HBO Maxon hamarosan érkezik a műből készült sorozat!
Ha van véleményetek a sorozatról, osszátok meg velünk a Raptorsimogatóban!
