Arkady Martine (civil nevén dr. AnnaLinden Weller) bár 2012 óta ír sci-fi történeteket, első regényéig 2019-ig kellett várni. Ám a regénydebütálás emlékezetes maradt: a Birodalomnak nevezett emlék ugyanis 2020-ban megnyerte a Hugo-díjat a Legjobb regény kategóriában. Mindezt egy egyszerre klasszikus és újszerű sci-fi történettel. Könyvkritika.
Martine első regénye egy forrongó birodalom közepébe löki főszereplőjét, és vele együtt olvasóját. A Teixcalaanli galaktikussá hízott birodalom új nagykövetet kér a be nem kebelezett, hasznos szomszédként tartott Lsel Állomástól, ugyanis az eddigi követ, Yskandr Aghavn elhunyt. A nemes feladatra Mahit Dzmare-t választják ki, akit az állomás egy titkos technológiával, az imágógéppel szerel fel. Az imágó egy beültetett gép, ami rögzíti egy ember emlékeit, hogy továbbadható legyen a tudása, tapasztalata. Az előző nagykövet imágója hivatott segíteni Mahitot a hatalmas birodalomban eligazodni. A dolgok azonban nem úgy alakulnak, ahogyan kellene: a Mahitba beültetett Aghavn-imágógép elavult, majd meghibásodik, így a nőnek saját maga kell boldogulnia a politikai intrikákban élő Teixcalaanban. Nagyköveti feladatai pedig hamar belpolitikai konfliktusba sodorják őt, melynek kialakulásában elődjének is nagy szerepe volt — talán halála nem is olyan véletlen? Mahitnak fel kell göngyölítenie, ki áll a gyilkosság hátterében, meg kell mentenie önmagát és állomását Teixcalaan megállíthatatlannak tűnő terjeszkedésétől, mindezt a diplomácia érzékeny keretei között.
Arkady Martine történész és városfejlesztő, amit maradéktalanul kamatoztat regényében. Az első, ami szembeötlő könyvében az az ötletparádé, amivel felépítette a birodalmi felfogású tech Teixcalaanlit.
Egy nagyravágyó császárság, amely szó szerint virágnyelven beszél, sőt virágnyelvében él a nép.
Versformákban kódolt üzeneteket fejtenek, udvari intrikáikat vagy politikai véleményüket rímbe szedve és metafórákba csomagolva mondják el, maguknak pedig olyan eposzi jelzős neveket adnak, olyanokat, mint Három Hínár, Tizenkilenc Színlőbárd vagy Huszonkilenc Infografika. A teixcalaaniak kultúrájában tett némileg elszállt kirándulásnak szinte tökéletes keretet ad az űrállomásról érkező nagykövet, aki hozzánk hasonlóan — annak ellenére, hogy ő tanult a Teixcalaanról — csodálkozik rá a hatalmas birodalom költői nagyzolásaira.
Technikai oldalon addig merészkedik Martine, amíg az űropera keretein belül indokoltnak érződik: a birodalmat a Város nevű főváros irányítja mesterséges intelligenciaként, melynek algoritmusai a tömegközlekedéstől kezdve a rendőrségig mindent szabályoz, a lakosok igényei szerint. Emellett szórakozást, kommunikációt, médiát és közlekedést biztosít minden teixcalaan polgárnak egy felhőcvikker nevű szem fölé illeszthető lemezzel. Összességében olyan “okos várost” mutat be Martine, amilyen felé mi is szívesen tartanánk jövőnkben. Izgalmas, és kicsit furcsa alapja ez egy olyan kultúrának, amely eposzokban és versekben éli mindennapjait, és jövőjét is ezek mentén képzeli el: a galaxis minden szegletét civilizáció kultúra.
Felismerhető ebben a gyarmatosítás egykori ideológiája, amin belül Mahit is próbál kettős érzésein túljutni.
Egyik oldalról rajong a birodalomért, amelyben szolgálhat, másrészt viszont nagyon is tudja, sosem fogja őt befogadni az, mert egy megtűrt, de könnyen meghódítható helyről érkezett barbárnak tekintik — még egy felhőcvikkert sem adnak neki, amellyel nagyköveti lakása ajtaját ki tudná nyitni. Ahogy Aghav múltja fejezetről fejezetre világosabb lesz, bizonyítást nyer a tétel, miszerint a legnagyobb birodalmak is csak ideig-óráig képesek fenntartani büszkeségüket és erejüket.
A komplex világ nem vonja el a figyelmet a történetről és a karakterekről, sőt! Néha — főleg a regény elején — a világépítés kissé lassítja a cselekmény folyását, Martine fejezetről fejezetre — hol cliffhangerekkel, hol pedig a szereplők politikai agyalásával — görgeti a cselekményt úgy, hogy mindenre jusson idő, ami fontos ahhoz, hogy érthető és teljes legyen regénye. Az események dinamikájához hozzájárul a három főszereplő — Mahi, asekratája és kulturális segítője, Három Hínár és annak barátja, Tizenkét Azálea —, akik Harry-Ron-Hermione-féle csapatként működik, és “hárman mindig közelben vannak, hogyha valami történik”. Kíváncsiságukkal borsot törnek még a magas beosztású miniszterek orra alá, jó politikusokként pedig szórakoztatóan szofisztikált odaszúrásokkal oldják a legszorultabb helyzeteket.
Martine a klasszikus krimik mentén építi fel történetét: van egy ügy (az előző nagykövet halála), amelyről személyről személyre haladva derül ki egyre több kusza szál. A végső megoldás viszont pont emiatt a szerkezet miatt lesz tompa, csalódást keltő: nincs nagy leleplezés, az elkövető személye véletlenül derül ki. Az idáig vezető út viszont izgalmas, feszes tempójú, amelybe a bombamerénylettől kezdve az udvari intrikusok kerülgetéséig minden magával visz olvasás közben.
A nem túl erős elkövető leleplezést megmagyarázzák a politikai manőverezések, sőt ahogy halad a cselekmény, sokkal inkább ezekre helyeződik a fókusz, és ezen a szálon érkezik a várva várt katarzis.
Martine mindig képes emelni a téteket úgy, hogy ne legyen túl sok, világa szabályai szerint is működjön, de közben a legvégén is meglep egy váratlan csavarral.
A Birodalomnak nevezett emlék összességében egy szinte tökéletes politikai sci-fi-krimi, ami első regényként nem kis teljesítmény, sőt! Arkady Martine könyve egy ötletparádé, ami talán Anne Leckie könyveire emlékeztet leginkább, de Tizenöt Motor-féle neveket ezután csakis Martine-hez fogom kötni. Klasszikus sci-fiért és a meglepőbbnél meglepőbb ötletekért rajongóknak ajánlom főleg.
