Film

Halló, csókolom, Szellemirtók?! A sorozatuk szelleme kísért a mozikban, de tetszik, szóval ne gyüjjenek!

A Szellemirtók: Örökség egyszerre szól a régi rajongóknak, és próbál elérni egy új, meglehetősen fiatalabb célközönséget. Igen, megfeji a 37 éves, kultikus, gyermekkort formáló film hagyatékát, van benne fanservice dögivel, újrahasznosít, de rohadjak meg, jobban élveztem, mint az eredetit, mert no nem sokkal, de átgondoltabb, bár ebből a szempontból könnyebb a dolga. Spoileres kritika.

Még az Örökség premierje előtt, amolyan felkészülésként, illetve annak okán, hogy a párom még nem látta egyiket sem, ismételten megnéztem az első két részt, hiszen a szóban forgó film valahogy egy közvetett folytatása és soft-rebootja ezeknek a filmeknek. Szimplán szerettem volna érteni az utalásokat, az egykori karakterek milyenségéből adódó kontextust, már ha van ilyen a filmben (van). Itt fontos leszögeznem, hogy a Szellemirtók ugyan része volt a gyermekkoromnak, de abszolút nem lettem rajongója sem gyermekként, sem pedig felnőttként. Így a rajongói attitűd bódító herbálos szaunagőze nem befolyásolta ennek a két ikonikus filmnek az ízlelését, sajnos. Bár oda vagyok a koncepcióért, a karaktereket abszolút kedvelem, de a második rész után sajnálattal kellett konstatálnom, hogy ezek a filmek roppant rosszul öregedtek, mint ahogy én is. Míg a vizualitás, a dizájn még ma is szerethető, addig a maguk a filmek logikai lyukak és huppanók hatalmas halmaza, amit nem lehet felmenteni a suspension of disbelief pszichológiájával. Én, a szőrözős pedig, aki egyfajta logikai koncepciót, szabályrendszert csak az olyan trash filmektől nem vár el, ahol az a koncepció, hogy nincs koncepció, ezt nem tudtam és tudom elengedni.

Csak pár példa

  • A szellemirtók csapatnak hirtelen csak úgy protonágyúi lesznek. Ráadásul úgy, hogy megvonják tőlük a kutatói támogatást, az eszközeiket meg láthatóan elveszik. Ők pedig csórók, mivel Egon a házára vesz fel záloghitelt.
  • A protonágyúk mögött nincs tudomány, viszont beszélnek a filmben hasadóanyagról, meg radioaktivitásról. Tehát a nagy szegénységükben és egy jelzáloghitellel olyan technológiát zsákoltak be, amit valószínűleg csak katonai célokra lehet felhasználni.
  • Az úttörő technológia mellett ugyanebből a jelzáloghitelből bérelnek fel egy lerobbant tűzoltóságot, amit helyre pofoznak, megfelelő bútorokkal és további technológiával töltenek fel, plusz alkalmaznak is valakit. Nem tudom, hogy Egonnak mennyit ért az ingatlana, vagy hány ingatlana volt, de ebben a valóságban nagy lóvét szakíthatott.
  • Egy hivatalnok, egy rendőr és egy titulusában nem meghatározott fazon besétál, majd csak úgy lekapcsolja a szellemraktárt annak ellenére, hogy legalább hatszor figyelmeztetik, hogy ebből robbanás lehet. Mintha ebben a világban mindenki a legcsekélyebb fényű gyertyaláng lenne az esti vacsoránál.
  • A film nem foglalkozik a saját mitológiájával és lore-jával. Rosszul adagolja és ad-hoc módon építkezik. Hirtelen a hűtőben és kádban megjelennek a furcsa alakú „szellemek”, és csak úgy záporoznak az olyan nevek és titulosok, mint a Gozer a Zuul meg a Kulcsok Őre. Persze, szerencse, hogy kéznél van egy nyomtatott szellem wikipédia, a Tobin szellemkalauz, amiben pont le van írva, hogy ki az a Gozer, és miért pont abban az épületben szállt meg, ahol. Mondjuk ezt még le is lehet nyelni, nem kell túlbeszélni a dolgokat, azonban az, hogy ezt az információt a főszereplők egy zárkában adják át, aminek a közepén pont van egy kényelmes asztal, amin pont annak az épületnek az alaprajza fekszik, ami a probléma origója, és hogy ezt az alaprajzot a zsernyákok csak úgy náluk hagyták, brahiból, na az vicces.
  • Mint ahogy az is, hogy a karakterek börtönbe kerülnek, hiszen a szellemraktár felelőtlen lekapcsolása után jó nagy csinnadrattával törnek elő a kísértetek, tehát instant bebizonyosodik, hogy igazat mondanak, nem kóklerek, viszont a hivatalnok hülyegyerek.
  • A vakság logikai problémája mindkét filmet leuralja. Minekutána egész New Yorkot szétkapja egy többemeletes habcsókember (egyenes fordításban pillecukorember), meg egy hadseregnyi turha és takonyállagú szörnyszerűség, a második részben nincs ennek sem konklúziója, sem következménye. Mindenkinek aranyhal-memóriája van. És ez leginkább a cselekmény miatt zavaró. Abszolút nem logikus, hogy a város egykori megmentői, minekutána túl jól dolgoztak, sőt bebizonyították, hogy a szellemek nem csak léteznek, és tudománnyal nem csak elfogni, de tárolni, ezáltal pedig vizsgálni is lehet őket, leégnek. Ami történt a filmben, tudományos szinten nem jelent semmit ebben a világban. Úgy, hogy kézzelfoghatóan bizonyított lett, hogy a parapszichológia meg egyebek nagyon is megalapozott és fontos tudományágak. Ezeknek az embereknek nincs helyük a tudományos palettán, nem öntik a kutatásaikba a pénzt már csak annak okán se, hogy egy újabb inváziót gyorsabban, hatékonyabban tudjanak elhárítani ők, a szakértők. Nem, ehelyett más történik.
  • A második részben az utca alatt, a csatornákban hömpölyög a holt lelkek és démonok foszforeszkáló lila ganéfolyama, ám ezt senki nem veszi észre a főszereplőkön kívül, még akkor sem, amikor ezek a srácok kerítenek az útlezáráshoz szükséges kordonokat, de még légkalapácsot is, és konkrétan lyukat ütnek egy forgalmas úton.
  • A második részben, az újabb invázió derekán egyenesen az elmegyógyintézetbe zárják őket, mert a többemeletes habcsókembert és az egész városra kiterjedő légköri -és kísértetjelenségek ellenére sem hisznek nekik.

Mindkét film rajzfilmdramaturgiával vezeti a cselekményét, és rajzfilmlogikával építi a történetét. Ez itt van, most ez történik, csak azért, mert csak. És mivel ez egy rothadó, maguk után erőteljes slejmet húzó rettenetek befogásáról és visszaveréséről szóló vígjáték, így a kérése nem is lehet olyan nagy dolog. Ahogy a pálinkát nem szagolni, hanem inni, úgy ezt is élvezni kell, és nem gondolkodni rajta. Viszont egy film, különösen egy fantasztikus film akkor igazán jó, ha rezonál a valósággal és nem interferál vele. Még mindig fontos az immerzió, igen, még egy fantasztikus vígjáték esetében is. Egy fantasztikus film, ha kívánja használni az aktuális valóságát, igyekezzen megfelelni a lehető legtöbb szabálynak, amik a valóságában léteznek. És még a fikcióját is próbálja valahogy, ha nem más áltudománnyal, de ehhez kötni, ezzel is elképzelhetőbbé téve a végeredményt. A történetmesélését pedig igyekezzék megfelelő logikai átmenetekkel felépíteni. – Ezek a Szellemirtó-filmekből abszolút hiányoznak. A logikai bukfenceit egyszerűen nem lehet azzal megmenteni, hogy hát, hogy ebben a filmben turhalények vannak, ha ez nem zavar, más se zavarjon.

De a Szellemirtókat amúgy is csapattagok közötti kémia viszi a hátán, közöttük pedig kiemelkedik Bill Murray, és én szentül hiszem, hogy véletlenül.

Murray pont olyan arccal csinálja végig mindkét részt, mint aki nem érti és nem is kíváncsi a script miértjeire, csak teszi, amit a rendező mond, de belül kurvára rnevetségesnek tartja az egészet. Ő a lóvéért van ott, esetleg Sigourney Weaverért, meg talán a haverok miatt. Olyan, mintha betévedt volna egy női fehérnemű boltba, de ha már ott van, elképzeli, hogyan mutatnak lányokon (vagy ki tudja, mint járt akkoriban a feje). Szerencséjére ez az arc tökéletesen illik minden filmbéli szituációhoz. Egyszerűen fantasztikusan jól rezeg a komolyanvehetetlen történet Murray komolyanvehetetlenséget sugárzó, ironikus, olykor-olykor vitriolos, jelentfüggően kissé unatkozó arcmimikájával.

Kontrasztban ezekkel a filmekkel, az Örökségnek megvolt a lehetősége arra, hogy koherensebb legyen, helyrehozza az esetleges hibákat, kitöltse a lyukakat. Még igazából kicsit könnyebb dolga is volt, mivel folytatásként nem kitalálnia kell a rendszert, hanem javítva újraindítani. Nos, ebből a szempontból az eredeti filmek rendezőjének, Ivan Reitmannak a fia, Jason Reitmann nem volt túl sikeres. Ugyan a friss eresztés nem tölti fel hasznos anyaggal a kimaradt lyukakat, de legalább már megerőlteti magát és nagyjából következetesen mesél, a viccei is viccesek, emiatt úgy en bloc szórakoztatóbb, mint a két elődje, annak ellenére is, hogy a filmben keveredik a fanservice a Stranger Things által trenddé lett, eredetileg Stephen King szülte, lassan szubzsánerré avanzsáló kölykök vs. természetfeletti felállás. Emellett a film egy nagyon megérintő emlékoszlop a 2014-ben elhunyt, Egon Spanglert megformáló Harold Ramis előtt.

Harminckét évvel később

A történet a második film után 32 évvel játszódik. Egy titokzatos személy egy szellemcsapdával az anyósülésen menekül, miközben valami hatalmas morgós üldözi. A valami többször nekicsapódik a járműnek, ami majdnem felborul, de a söfőrnek sikerül kontrollálni a kibontakozó káoszt. A cél egy farm közepén álló ház volt, aminek az ajtajában a titokzatos idegen megtorpan, majd fejmagasságba emeli a csapdát. Vár. A lény közeledik, a férfi bekapcsolja a ház melletti generátorokat a terasz egyik oszlopára szerelt fogantyúval, majd egy, a küszöbön lévő pedálra helyezi a lábát. A lény támad, a pedál nem működik, a férfi pedig a házba menekül. Elrejti a szellemcsapdát, majd vár. Ekkor törnek ki a fotelből a kezek és karmok, a férfi pedig szívrohamot kap és meghal.

Közben máshol Callie (Carrie Coon), az egyedülálló édesanya két gyermekével, a teljes elszegényedés szélén próbálja összekaparni a pénzt lakbérre. Úgy érzi, végre szerencséje van, hiszen az őt magára hagyó, vele nem törődő édesapja elhunyt, és szó van valamiféle örökségről, amiért el kell mennie. A gond az, hogy a főbérlő nem vár. Callieéket kilakoltatják, így ő, illetve furcsa, de rendkívül okos kiskamasz lánya, Phoebe (Mckenna Grace), illetve tinédzser fia, Trevor (Finn Wolfhard) elindulnak sosem látott nagyapjuk birtokára, amit a helyiek kosz-birtoknak neveznek, és aminek a bejáratánál a Jelenések könyve egyik nagyszerű, végítéletet hirdető passzusa van felfestve erősen fenyegető aurát sugározva. Ez a szöveg van kiegészítve a „kosz” (dirt) szóval. A srácok itt próbálnak új életet kezdeni. Phoebe-t beiratják a nyári iskolába, ahol megismerkedik a szintén különc, Podcast becenevet viselő sráccal (Logan Kim), aki összeesküvés és kísértethistóriák témában készít podcasteket, és rögtön felkelti az érdeklődését az új, imigyen titokzatos ifjú hölgy. Az idősebb testvér, Trevor pedig már az első pillanatban megpróbál bevágódni a helyi büfében dolgozó lánynál, a csajozás pedig szentesíti az eszközt: szóval dolgozni kezd ebben a büfében. Callie pedig Phoebe nyomán megismerkedik Gary Groobersonnal (Paul Rudd), a nyári suli jópofáskodó szejzmológusával. Az elhelyezkedést és az akklimatizálódást Phoebe számára kissé megnehezíti, hogy frissen örökölt nagypapa házában valami, a tudománynak erősen ellentmondó jelleggel elkezdi mozgatni Phoebe sakkbábuit. A házban talált PKE-jelző és a paranormális tevékenység egy padló alá rejtett szellemcsapdához vezeti a kislányt, aki úgy gondolja, jó ötlet ezt megmutatni Podcastnek, és – mint kiderül – a Szellemirtók-rajongó Groobersonnak. A hóbortos banda nem bír magával, beüzemelik a masinát, és pechjükre kiszabadítanak belőle valamit. Innentől gyorsan összeáll a kép: a ház Egon Spangleré volt, Phoebe valójában egy Spangler sarj, és amit pedig elszabadítottak, az nem más, mint az első részben megismert Gozer istenség egyik kutyája. A pusztítás sumér istene visszatérni készül, az eredeti átjáró pedig pont abban a városban van, ahová a kis csonka család, valamint egykor Egon költözött. Nem véletlenül.

De legalább Trevor talált egy autót a garázsban, amit elkezded önszorgalomból felújítani, hiszen egy magasra nőtt, vékony tinifiú sokkal csalogatóbb egy Cadillacban, ami történetesen az Ecto-1.

Ebben a filmben sincs jelentős nyoma annak, hogy gyakorlatilag kétszer akarták túlvilági erők átvenni a hatalmat New York utcáin, meg persze a világ felett. Szellemirtók inkább egy muris emlék, a kísértetek pedig még mindig hoax. Mindenki csupán emlékszik a csapatra, de senki nem hisz a szellemekben. De hogy a nosztalgia járat elinduljon, az eredeti brigád folyamatosan megjelenik Phoebe-n keresztül, aki, miután rájön, hogy ki is volt a nagyapja, meg-meg nézi a filmekben látott Szellemirtók reklámot, na hol? Hát persze, hogy a YouTube-on.

Maga a történetvezetés is a King féle kisvárosi természetfeletti horror toposzaiból táplálkozik. A paranormálissal szembeszálnak a fiatalok, és természetesen legyőzik azt. Ezt a formulát a két forgatókönyvíró, Jason Reitmann és Gil Kenan „Szellemirtósítja”, és kényelmesen beleszuszakol mindent, amitől egy rajongónak könnybe lábadhat a szeme, egy friss generációs nézőnek pedig felkeltheti az érdeklődését. A vizualitást is igyekszik átemelni a régi filmekből, ám a stop motiont itt már átveszi a CGI.

A sztori főszereplője a koránál jóval intelligensebb Phoebe, aki a kalandon keresztül ismeri meg a sosem látott nagyapját és veszi át tőle az örökséget. Egon Spangler szelleme pedig mind tevékenyen, mind pedig szimbolikusan belengi a cselekményt. S pont emiatt válik ez a film Harold Ramis emlékének egy nagyon kedves és szeretnivaló, de elfogadhatóan giccses megkoszorúzásává.

A két készítő nem gondolkozhatott sokat, a saját filmjüknek is Gozert tették meg főellennek, mint régiúj invazív pusztító hatalmat, ami sokaknak pofátlan biztonsági játéknak és újrahasznosításnak és retró diszkónak tűnhet, de jobban belegondolva nemcsak, hogy nem butaság, de valahol logikus is. Már az első filmben is rögzítették, hogy ez az istenség ciklikusan visszatér, ez a ciklikusság pedig folytatódik a sorozat valóságában, amit rögzítenek is a film egy bizonyos pontján. Annyi különbséggel, hogy a készítők kibővítik a mitológiát, megmagyarázzák, miért pont ebben a városban van az istenség egyenes kapuja a valóságra, s ez a magyarázat kötődik az 1984-es film nagy revelációjához is. Gozer visszatérésének indokát egészen okosan kitámasztják Egon remetévé válásával, azzal, hogy saját családi kapcsolatait és becsületét, tehát önmagát is feláldozza, csakhogy a gonosz ott maradjon, ahol.

Voltaképpen a sztori jobb munkát végez Egon karakterizálásval, mint az első két rész (amiben ez nem létezett), mert az Örökségben Egon karaktere egy sokkal árnyaltabb és szerethetőbb szereplővé válik, mint az eredeti filmekben, pedig nincs is jelen valójában.

Az Örökség a természetfelettit is egy fokkal komolyabban veszi, ami nem sok, de valami. Nem árasztja el a vásznat nyálkahadsereggel, ortopéd élőholtakkal, hanem igyekszik egy kicsit izgalmassabb, misztikusabb lenni. Az más kérdés, hogy nem tud, hiszen a Szellemirtókat folytatja. Így nem is kell borzongásra számítani, csupán a természetfeletti jelenéseket vezetik fel a Stranger Thingshez és az AZ-éhoz hasonló dramaturgiával. De még ez is izgalmasabbá teszi a filmet az elődjeinél, igaz úgy, hogy továbbra is megmarad egy fantasztikus családi filmkomédiának, aminek vannak erősebb és gyengébb pillanatai. A komikumot erősíti a szinopszisban is említett, egyébként szeretnivalóan furcsa Podcast, az egész film comic releif karaktere, aki leginkább a mindig a témára fókuszáló újságíró miniatűr karikatúrája probál lenni amellett, hogy bátor barát, aki mindig benne van a buliban. Hasonlóan Podcasthez Grooberson is comic releif, de ő inkább narratív gördítőeszköz, aki csupán egy bizonyos dolog miatt van benne a filmben, de ha már ott van, akkor legyen jópofa. Pont olyan karakter, amit Paul Rudd el szokott játszani a romantikus vígjátékaiban: okos, kicsit tesze-tosza, de kedves, vicces és persze humoros, ám látszik, hogy azért szerepel a filmben, mert kellett egy olyan név, amivel lehet nézőt csábítani és még belefér a büdzsébe. Mindenesetre Rudd jót tesz mind a filmnek, mind pedig a humorának, bár ebből a szempontból

a film csúcspontja, amikor megjelennek az apró és nagyon cuki, mini habcsókemberek, akik elkezdenek a Walmart polcain szadista és mazochista módon rosszalkodni, aminek folyamán széles mosollyal, válogatott módszerekkel kínozzák gyilkolják meg egymást, meg önmagukat.

Az az igazság, hogy az Örökségnek az egyik legnagyobb gyengesége a legerősebb eleme, a szereplők, akik között nagyon jó a dinamika, de nagyon gyors és kiegyensúlyozatlan tempóban válnak gyerekekből nem is bátor, hanem vakmerő szellemirtókká. Ők nem tojnak be egy túlvilági halált hozó istenségtől, mert Mary Sue és Gary Stu karakterek, akik rögtön értenek ahhoz, amit a kezükbe vesznek. Az élükön ott van Phoebe – akiről annak ellenére, hogy többször is rögzítve van, mennyire intelligens –, aki miután a nagyapja segítségével összerak egy protonágyút, már rambózik is vele, mintha egy laborban direkt erre a célra fejlesztették volna ki őt. Ugyanazt csinálják Podcasttel, aki a Trevor által, garázsban megtalált és helyrepofozott Ekto-1-ben (amit Egon ellopott a protonágyúkkal együtt még anno) felfedezi a távirányítós autóra szerelt szellemcsapdát, utána úgy irányítja azt, hogy még látnia sem kell. Ehhez kötődik a film egyik legbutább, de egészen szórakoztató ötlete, ami voltaképpen egy autós üldözés, csak itt az Ekto meg a távirányítós csapat üldözi a menekülő „szellemet”. Ez a kis járgány úgy manőverezik a kocsi mellett olyan sebességgel, hogy a jeleneteket rögzíteni is szenvedés lehetett, nemhogy a karakterek rögtön professzionális pilótává váljanak.

Szintén átgondolatlan történetvezetési momentum a protonágyú lakott területen lévő használata és annak következményei. A filmben homlokzatokat olvasztanak fel az eszközzel, a helyi rendőrség mégicsak egy ejnye-bejnyével tudja le a gyerekek és a szülők büntetését, és még csak azt sem kérdezik meg, hogy ez a szar, ami amúgy láthatóan halálos fegyver, honnan van. Sőt, ezek a rendőrök a film 60%-tól felszívódnak.

A rengeteg hiba ellenére azonban ezt a filmet, ahogy az elődjeit is, a karakterek teszik nagyon szerethetővé, akik a történetben egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Mckenna Grace egy roppant tehetséges színésznőpalánta, ami furcsa, de nagyon erősen kiegyensúlyozza a karakterizálás említett hiányosságait, mert elég csak ránéznünk és elhisszük róla, hogy jah, ez kiscsaj ennyire profi. Ezt pedig a készítők mind írás, mind rendezés szinten nagyon jól ki is használják. Podcast túl szeretnivaló kölyök ahhoz, hogy kételkedjünk a képességeiben. De nem csak miattuk tudtam megbocsátani azokat az első két részre emlékeztető hibákat, amiket amúgy nem halmoz, mint az elődjei.

Az egyik ilyen indok az, hogy a Szellemirtók: Örökség írásilag jobb, koherensebb végig ok-okozati tengelyen marad. A cselekményben kevés az ad-hoc pillanat, a történetét pedig következetesen és logikusan építi, nincsenek benne kézreálló, kényelmes megoldások. Ebben a filmben már éreztem azt, amit az előzőekben nem: vannak a világnak szabályai. Összességében ez narratív szinten még mindig hiányos, de sokkal erősebb kötésű cselekmény struktúrát eredményez, amit a megfelelően szabályozott temp jól kiegészít, folyamatosan a filmben tart.

A másik az az emocionális szál, amit olyan nagyon finoman belefontak a cselekmény szövetébe.  Minden pillanattal egyre jobban megszeretjük a különc, a környezeténél jóval okosabb és egy kicsit magányos kislányt, aki először barátra, majd egy olyan személyre talál elhunyt nagyapja képében, akire nem csak hogy felnézhet, de büszke lehet ellenben az apjával, aki elhagyta őt. Emellett végigkövetjük, ahogy a gyermekként magára hagyott nő felfedezi, hogy az apja valójában hatalmas áldozatot hozott azzal, hogy magára hagyta őket akkor. Ráébred arra, hogy utált apja nem egy felelősség elől menekülő szarházi, hanem egy hős, akit mindenki bolondnak hitt.

Persze ezek egyszerű, cseppet sem árnyalt toposzok, amiket rendkívüli módon felerősít Harold Ramis emléke, és a tudat, hogy egy olyan karakterről beszélünk, akinek a megformálója szintén eltávozott.

Emiatt, mégha nem is készítették elő narratíva mélyítő vegyületekkel ezeket az érzelmi kulminációs pontokat, ezek mégis roppant megindítónak hatnak. Az Örökségben az emlékezésnek egy nagyon szép módját találták meg a készítők.

Természetesen a filmből nem maradhatak ki az öregek sem. Ezt kicsit botladozva, kiszámíthatóan sikerült kivitelezni, ami valahogy erőltetetté is tette az egész pillanatot. Számos megfelelő módja lehetett volna annak, hogy a fiúk visszataláljanak a régi szerszámaikhoz (eleve az egész cselekménybe belehelyezhették volna őket), ez nem tartozott közéjük. Ha volt a filmnek hanyag fanservice pillanata, akkor az ez volt. Persze, így is megható volt látni őket így együtt, ugyanakkor kicsit szomorú is, mert Dan Aykroyd és Bill Murray már egészen megöregedtek (Ernie Hudsonon meg nem igazán látszik a kor), nagypapizálódtak.

Verdiktként: a Szellemirtók: Örökség egy kiváló kezdés a franchise mozis verziójának feltámasztására, modernizálására, okosabbá tételére. Egy szórakoztató, kedves, és izgalmas családi fantasztikus film tele szeretnivaló karakterekkel. Bár tudom, hogy szentségtörés ilyet kimondani, hiszen a gyermekkori nosztalgia egy rajongó esetében rettenetesen felértékeli az adott művet (ezzel nincs baj, míg nem kezelik ezt objektív tényként), de ez a közvetett folytatása az első két Szellemirtók-filmnek akár szórakoztatóbb is lehet azoknak, akik nem azzal az elvárással ülnek be a filmre, hogy vagy azt az élményt kapják, amit anno átéltek, vagy egy nagy szar az egész. Az Örökség egy koherensebben megírt, átgondoltabb történet, nem tökéletes, nem kiemelkedő, de roppant szerethető.

Szellemirtók: Örökség – amerikai fantasztikus filmígjáték. Játékidő: 2 óra 4 perc. Hazai mozis premier: 2021. november 19. Értékelés: 7,5/10 túlvilági slejmraptor

Szellemirtók: Az örökség teljes adatlapja a Mafab (Magyar Filmadatbázis) oldalán.

Szerző

Nagyjából 2015 óta vagyok hülye film-, sorozat- meg videójáték kritikus. Az írásaimmal nem akarom megmondani, hogy mit szeressen az olvasó, vagy mit ne. Csak tippeket adok az idő felhasználását illetően. - Mondom ezt én, akinek rohadt hosszúak a cikkei.