Amerikai Közhely Sztorik – kínos lett az AHS spin-off

Egy év – Covid miatti kihagyás – után tért vissza Ryan Murphy fő sorozatához, az American Horror Story-hoz.. Az American Horror Stories szintén antológia-jellegű, bár találóbb rá az epizódikus sorozat kifejezés, mert minden egyes rész teljesen különálló történetet dolgoz fel. A koncepció már bejelentésének pillanatában sem volt világos. Az epizodikusság azonnal párhuzamba állította a Mesék a kriptából és a Horror mesterei szériákkal, mégis inkább tűnt úgy, hogy az AHStories az AHS világából fog építkezni, mert mégis csak a fő sorozat spin-offja. De vajon a különböző évadokat kiegészítő részeket láthattunk? Igen is, meg nem is. Az AHStories három szék közé esik a  pad alá, mert sem önálló lábon nem tud megállni, se nem tud elszakadni a fő sorozattól, de még annak lore-ját sem tudja megfelelően bővíteni.

A koncepció átgondolatlansága mellett az AHStories esetén a célközönség belövése sem világos. A marketingkampánya rendkívül sekélyesnek tűnt az első pillanattól kezdve, olcsó hatású teaserek és plakátkampányok, amik az első évad (Murder House) népszerűségét lovagolták meg, de nem elég érdekesen ahhoz, hogy új nézőket vonzzon be. A rajongók számára pedig nem volt tiszta a sorozat létjogosultsága. Tehát a Stories egyszerre akarhatott új nézőket csalogatni, de megfelelni a fanoknak is. A végeredmény felemás lett, de érdemes végigvenni tételesen, miért is.

American Horror Stories – csupán felesleges vagy egyenesen öncélú?

Az első évad hét részből áll, amelyek közül három helyszínéül a fő sorozat első évadának közönségkedvenc Gyilkos háza áll. Ezeket az epizódokat együtt van értelme vizsgálni, mert amellett, hogy új fejezeteket nyitnak az adott szezonhoz, megpróbálnak elszakadni attól, sőt, a Game Over alcímű epizóddal Wes Craven-i magasságokba szállni – de pont emiatt még kínosabb a próbálkozás.

A Rubber (Wo)man part 1&2 szezonnyitó duplaepizód, valamint a Game Over finálé vissza kalauzolja a nézőket Los Angeles hírhedt házába. Az első két rész egy új családra fókuszál, Scarlettre (Sierra Mccormick) és apjaira, akik kihasználva az épület hírhedtségét, kvázi horror múzeumot hoznának létre ott. Ritka, amikor egy közhelyet – naiv család kísértetjárta házba költözik – használnak kliséként, de direkt céllal: hogy a lakók tisztában vannak az épület múltjával, és éppen azt akarják kihasználni, akár annak tudatában, hogy áldozattá válhatnak. Címéhez méltón a cselekmény Scarlett köré épül, akinek a sorsa gyilkossá válni, azaz felölteni a latexruhás sorozatgyilkos személyiségét. A hajlam megvan benne, mert egy bdsm-leszbikus fantáziáktól túlfűtött tinédzsert ismerünk meg benne, aki szexuális kontextusban bántani akarja azokat, akiket vonzónak talál. Érdekes megközelítése egy karakternek, mert Scarlett nem válik gonosszá, hanem már alapból ártó szándékú, a latex-jelmezt felöltve csak eggyé válik a karakterével. Párhuzam fedezhető fel szerepe és az első évadból ismert Tate Langdon (Evan Peters) között, aki egy tömeggyilkos volt.

A probléma abból fakad, hogy az AHS univerzumában többször romantizálva vannak a pszichopaták. Nem csak dekoratívak, hanem a legtöbb esetben romantikus szálat kapnak, a toxikus kapcsolatokban pedig, talán éppen külsejük miatt, mintha direkt el akarnák a készítők felejtetni, hogy alapvetően gyilkosokért kellene izgulnia a nézőnek, az ő érzelmi világukkal azonosulni és szorítani nekik, hogy megtalálják a boldogságot. A Murder House-ban még inkább a feloldozást keresték, de az Apocalypse cross-over évadban már Tate karakteréből is kiszívták a gonoszságot, hogy fan service keretén belül nyugodjon meg a lelke, egy párkapcsolatban. Ott még próbálkozott a forgatókönyv a bűnbánattal és túlvilági jóvátétellel, de a mostani Rubber (Wo)man epizódokban szó sincs erről. Scarlett kapcsolatba kerül több kísértettel, előző évados visszatérőkkel és újakkal is, áldozatai pedig, akik a házban rekednek, azonnal megbocsátanak neki a túlvilágon, mert csak

Az üzenet mellett rendkívül kiegyenlítetlenek a különböző motívumok. Szexuálisan túlfűtött, ami nem áll távol a sorozat univerzumától, de nem akarja bemutatni a kéjgyilkosságok pszichológiai kontextusát, ahogyan például a Hotel tette. Ezúttal bármit elkövethetsz, ha úgy festesz, mint egy topmodell, akiket pedig meggyilkolsz, úgyis megbocsájtanak a túlvilágon. Emellett a romantikus szál is túlságosan hangsúlyos Scarlett és az egyik gyilkos-lélek, Ruby (Kaia Gerber) között. Értük kellene szorítani, hogy a nyilvánvalóan pszichopata, narcisztikus, bántalmazó és kisajátító Ruby vajon rá tudja-e venni a másik pszichopatát, hogy öngyilkosság árán forrjanak össze az örökkévalóságban. Ritkán látni ennyire túlszexualizált, toxikus cselekményszálat, alapvetően a tinédzsereket belőve célközönségnek. Mások nem alkothatják a feltételezett nézőket, mert az új színészek egy-két AHS veteránon kívül mind Y-generációs celeb, akik egyébként nem tudnak játszani. Mindenki csak azért került a sorozatba, mert híresek a szüleik és szépek. Cindy Crawford lánya, vagy éppen Michael Jacksoné, aki egyébként az egyetlen értékelhető ezekben a részekben, sok mindent elárul ez az epizódok színvonaláról.

De a kritikán aluli színészi játék mellett a megvalósítás minősége sem ér fel a fő sorozatéhoz. Próbálják autentikusan újraalkotni a  Murder House atmoszféráját, de túlságosan mesterkéltnek és olcsónak tűnik. Amellett logikátlanul jelennek meg ismerős szellemek. Az első évadban minden kísértetnek funkciója volt; akkor jelentek meg és annak, aki éppen azon a karakter változáson esik át, amihez fontos fordulópont az adott lélek múltjának, személyiségének megismerése. Itt viszont a tiszta fan service érdekében jelennek meg, és még csak nem is azok, akik szerves részei a lore-nak. Érződik, hogy a készítők új fejezetét szerették volna elmesélni a háznak, de közben kapcsolódni is a már megismert világhoz. Viszont egyiknek sem tudtak teljesen megfelelni, ezért érthetetlen lesz azok számára, akik nem látták a Murder House-t, önállóan viszont kevés és megkérdőjelezhető a cselekmény üzenete.

Nem működik az önreflexió, ha önkritika sincs

A Game Over epizód viszont olyan akar lenni, mint Wes Craven Sikolyai, vagy az Új Rémálom (Rémálom az Elm utcában meta epizódja). Önreflexív, negyedik falat áttörő meta rész az AHS univerzumán belül. A részben újfent visszatérünk a Gyilkos házba, ezúttal a valóság és a videójátékok színterén. A valóságban az AHS egy sorozat, aminek obszesszív, sőt, toxikus rajongói vannak. Egy anya, hogy AHS-rajongó fiával alakítson ki kötődést, egy Murder House videójátékot fejleszt, arra keresve a választ,  mi a célja, a lényege a sorozatnak. Újfent terítékre kerül, az eredeti koncepció – amit azóta túlbonyolítottak -, hogy a sorozat évadai a pokol különböző bugyrai és mind egy fő bűn köré épül, így tehát a Murder House a pokol tornáca.

Az ötlet maga működőképes lett volna, ha úgy valósítják meg, mint a Roanoke-ot, amelynek első fele dramatizálta a valós eseményeket, a második pedig bemutatja reálisan, összeengedve a “színészeket” az általuk életre keltett “igazi személyekkel” egy valóságshow keretén belül. A kivitelezés precíz és átgondolt volt. A My Roanoke Nightmare, a dramatizált bemutatás, az igazi személyek narrációjával ellátva olyan volt, mint egy igazi AHS évad, a valóságshow – Return to Roanoke – viszont sokkal életszerűbb, reálisabb . Ezúttal is ezt a formulát kellett volna követni, hisz a Game Over epizódban az AHS sorozat létezik a valóságban, amiben szintén ott vannak a sorozat karakterei, de ugyanazok keltik őket életre. Így nem tiszta, hogy a Stories AHS kánon-e, vagy ez a három epizód maga a videójáték. Ahogyan a konklúzió is egyszerre akarja lezárni és elengedni a Murder House-t, felszabadítani a lelkeket, de mégsem annyira bátor, hogy valóban elszakadjon, és nem tisztázza, mi a valóság és mi a szimuláció. A három rész lezárja a Rubber (Wo)man cselekményét, de összezavarja a fő sorozat idővonalait. Bár az Apocalpyse-ban multiverzummá bővült mindez, olcsó, de kényelmes megoldás a készítők részéről mindent semmisnek vagy akár kánonnak tekinteni.

Szerencsére az évad további öt epizódja már valóban antológia jellegű, AHS kánonon kívüli, önálló történetek. Változó minőségűek, amelyeknek színvonala nem az ötleten, hanem a kivitelezésen múlt.

Gyilkos vetítés, influenszerek, sátánizmus és mutánsok

A Drive In epizódban egy betiltott horror exkluzív vetítése adja az alapkonfliktust. A Rabbit Rabbit című film eredeti bemutatójakor a közönség soraiban eluralkodott a káosz, és vérontásba torkollott. A rendezőt bíróság elé citálták, mert vélhetően a vásznon látottak váltották ki az állatias reakciókat, filmjét betiltották és bezúzták, egyetlen kópia kivételével. Ennek a másolatnak az újra vetítése köré épül a cselekmény.

A Drive In az egyetlen epizód, ami akár évaddá is duzzasztható lett volna, hisz hatalmas potenciál rejlik benne, és háromnegyed órán belül több érdekes témát is elkezd boncolgatni.

A horror műfajának mibenléte, hogy miért vágyunk mindannyian a rettegésre, csak más-más módon és miért segíti ez a műfaj a feszültségoldást. Hogy hol a határ, amikor az explicit tartalom nem narrációs eszköz vagy dramaturgiai megoldás, hanem öncélúság. A rész főként tinikre fókuszál, akik hihetetlen, már-már irreális zsáner-műveltségről tesznek tanúbizonyságot, temérdek utalással és kocsmai beszélgetésnél nívósabb párbeszéddekkel. Sajnos a játékidő nem elég a hipotézisekben való elmerülésre, mégis élvezetes és érdekes élmény marad.

A cselekmény izgalmas és megidézi a Horror mestereinek Cigarette Burns epizódját, a megelevenedő filmmel a filmben, ami pokollá változtatja a nézők életét. A technikai megvalósítás is ebben a részben a legszínvonalasabb, kezdve az operatőri munkán át a smink- és maszkmesteri munkáig.

A Naughty List c. rész viszont az évad mélypontja. A nyilvánvaló TikTok trendek elé görbe tükröt mutató és a Logan Paul influenszer által készített, botrányos videóra (élőben lefilmezett egy holttestet az Öngyilkosok erdejében) reflektáló cselekmény nem tud többet felmutatni egy kiszámítható blöffnél. A karakterek nem többek modelleknél, akik bármit elkövetnének, hogy követőket gyűjtsenek, áthágva minden morális határt. Kontextusba pedig a klasszikus karácsonyi télapó-horror téma foglalja. Aki rossz volt, azért bizony eljön a gyilkos-mikulás. A konklúzió érthető, de semmi újat nem mutat.

A BA’AL izgalmas témával foglalkozik, a gaslighting pszichológiai jelenségével és a szülés utáni depresszió komolyságával. Mondhatni modernizált Rosemary gyermeke, amiben egy anya (Billie Lourd) bármit megtenne azért, hogy teherbe essen. Még a fekete mágiát is beveti Ba’al démon szobrának segítségével. Miután megszületett a gyereke, a kezdeti friss anyaságból fakadó félelmek, miszerint képtelen teljesíteni szülőként, lassan átcsapnak a természetfelettitől való rettegésbe, hogy kisfiáért eljön a démon, akinek a létezését köszönheti.

Az epizód több csavarral is operál, de itt érződik először az az átgondoltság, hogy közel egy órában meséljenek el egy kerek egész történetet. A kivitelezés megidézi a régi vágású creature feature filmeket, ami nagyon jól áll a résznek. A színészi alakítás nem több középszernél, de Billie Lourd legalább próbálkozik.

A Feral pedig, mintha meglovagolná a redneck-bumpkin kategória reneszánszát (Bőrpofa, új A texasi láncfűrészes mészárlás epizód, Halálos kitérő reboot). A történet szerint egy fiatal szülőpár megy a hegyekbe kisfiúkkal, kikapcsolódni, és természetesen a kötelező klisé megoldások után – miért gondolja bárki is, hogy jó ötlet felderítetlen terepen kempingezni? – gyerekük eltűnik. Évekkel később, még mindig a trauma hatása alatt felcsillan a remény, hogy kisfiuk még életben lehet, ezért az azóta különvált szülők visszamerészkednek az erdőbe, ami oly sok mindent vett el tőlük, hogy szembenézzenek az igazsággal.

Klasszikus mutánsfilm, remek maszkokkal és kiszámítható, de katartikus csavarral.

Összességében az American Horror Stories egy óriási, kihagyott ziccer. A készítők célja az évad végével sem világos. Elszakadni nem akartak az AHS-től, túl sok időt töltöttek a Murder House évad lore-jában, aminek köszönhetően már nincs több bőr, amit lehúzhatnának róla. A Gyilkos házon kívül játszódó, különálló részek pedig változó minőségűek. Mintha a forgatókönyvírók az epizodikus formátumot sem tudták volna használni. Hét részből három értékelhető, ami nyomorúságosan kevés a koncepcióban rejlő lehetőségekhez képest. Talán majd a berendelt második szezon alkalmával kijavítják a hibákat, ha pedig nem, akkor sem vesztünk túl sokat.