Tini sorozatok, amikkel nem fáj visszamenni tinédzser éveinkhez

Skins (2007-2013)

A 2000-es évek közepén az angol sorozatgyártás valami olyat hozott a Skinssel, amelyet eddig a tinédzserek nemigen tapasztalhattak meg a hasonló zsánerben mozgó és őket célzó szériáktól. Az első két évad szereplőgárdája – majd a későbbi négy teljesen új generációja – ugyanis teljesen olyan fiatalokból tevődött össze, amilyenekből a célközönség is állt. A Skins felmerte vállalni, hogy Anglia tizenévesei könnyen hozzáférnek a drogokhoz, mindenféle szégyenérzet nélkül próbálgatják a szex különböző formáit, és egymással se bánnak ám kesztyűs kézzel. Persze a látszólag mindentbevállalunk máz alatt őszinte gyerekek vannak, akik egy kis törődésre vágynak, de azt nehezen kapják  meg, hisz szüleik nem igazán törődnek velük. És ilyen lelkiállapotban kell szembenézniük az élet nem túl barátságos, olykor nagyon is szemét arcával. A Skinsben nem csak a fiatalok mikrokörnyezete realista, hanem az őket körülvevő környezet is. Igaz, vannak hihetetlen események is benne jócskán, de a Skins szereplői a legtöbb esetben a csúnya nagybetűs élettel szembesülnek. Olyan problémákkal kerülnek szembe, amelyeket felelősséggel kellene megoldani, de legtöbbször a menekülést választják, s az ilyen döntéseknek természetesen megvannak a maga komoly következményei. A Skins ezeket pedig kellő arányérzékkel és drámával tárja a néző elé, hogy aztán kifacsarja a közönség szívét, amit aztán némi reménykedéssel oldjon fel a katarzisban. A sorozat továbbá abban is zseniális, hogy képes minden egyes szereplőt közel hozni a nézőhöz. Minden évadban egy-egy epizódot szán egy-egy szereplőjére, és ezáltal még olyan alakokhoz is közel tudunk kerülni, mint Nicholas Hoult által játszott mindenkit kihasználó Tony, Hannah Murray anorexiás karakteréhez, Cassie-hez, vagy a drogfüggő Chrishez (Joe Dempsie).

Skam (2015-2017)

A Skins formáját követve indult 2015-ben a norvég Skam. Az anyasorozat (ugyanis készült több európai utánlövés is) főszereplői az oslói Hartvig Nissens középiskolába járnak; azok bajairól, botrányairól és mindennapi életükről. Minden évadot más személy szemszögéből láthatunk. Az alapötlet nem érdekes így önmagában, de ahogyan elterjedt ez a széria anno – a rendszertelen epizódpremierekkel, a szereplők saját fiktív Instagram-profiljával, a Facebookon követhető, akár éjjel is megjelenő chatelések – már elég univerzumépítés ahhoz, hogy bevonzza a nézőt. A közösségi médiában való aktív jelenlét mellett a szériát jegyző Julie Andem elvégezte házi feladatát is, azaz leült hús-vér tinédzserekkel beszélgetni, majd a forrásanyag alapján egy hihető, de mégis minőségi tinikről szóló történetet tett le az asztalra. És ez az életszerűség, amiért Andem megjárta a norvég középiskola osztályait, már a legelső részben tetten érhető. Az épphogy a színitanodából kilépő vagy még ott tanuló színészek által játszott szereplőik csak tartozni szeretnének valahova, aggodalmaik nagy részét a hovatartozás és a közösség kérdései teszik ki. Bízhatok-e abban, akit a barátomnak vagy szerelmemnek nevezek? Lesznek-e barátaim? Mit fognak szólni, ha kiderül, mekkora hülyeséget is csináltam? Mindenféle mellbevágó drámák nélkül mutatja meg hitelesen a hétköznapi szorongásokat úgy, hogy még le is tudjon kötni.

A ki***tt világ vége (2017-2019)

Charles Forman azonos című képregényéből készült sorozat a legjobb ellenérv arra, ha valaki azt állítja, a könyv/képregény mindig jobb a filmnél/sorozatnál. Ugyanis Forman eredetileg kevés szóval és minimalista képekkel elmesélt története a sorozat alkotóinak (Jonathan Entwistle, Lucy Tcherniak, Destiny Ekaragha és Lucy Forbes) keze alatt egy új életre kelt saját univerzummá változott. Maga az alapszituáció meredek: a 17 éves James teljesen biztos benne, hogy pszichopata, és ezen gondolat mentén elhatározza, embert fog ölni. Mit nem hoz az élet, egy potenciális áldozatot az új lány, Alyssa személyében, aki nagyon unatkozik. Viszont a lány számára James nagyon érdekesnek tűnik, ezért felszedi, majd ráveszi, hogy szökjenek el nyomorúságos életükből. James persze belemegy, hisz ennél jobb alkalma nem lesz a gyilkos tett elkövetésére. A széria a maga őrült és fekete humorban tocsogó momentumai bőven megadják azt az atmoszférát, amiért bele lehet zúgni ebbe a szériába. Ám szíve-lelke nem csak ez, hanem a két főhős, akik szép lassan igazi, mindenen keresztülmenő szerelmes párrá, egyfajta wanna-be Bonnie-Clyde-á válnak. Kiderül, az unatkozó és pszichopata máz alatt csak két magányos gyerek van, akiknek nem kell több, mint egymás társasága. A hozzájuk hasonló magányos, szeretetre vágyó alakokról szól ez a történet, amelyet még őrült és eltúlzott díszletei között is maximumra visz. James és Alyssa mellett bőven lehet együtt érezni a 2. évadban feltűnő Bonnie-val, aki annyira vágyik a figyelemre, hogy az erőszakot és a kihasználást is bőven elnézi, sőt ölni is képes ezért a figyelemért.

Eufória (2019-)

A 2012-as izraeli sorozat remake-jeként készült Eufóriát sokszor nevezik az HBO Skinsének, és valahol nem hiába. Szerkezetében (minden epizód egy bizonyos szereplőt jár körül) és témájában (az aktuális tinédzser generáció bemutatása) sokban hasonlít a brit elődhöz, de ezek ellenére is képes egyedi lenni. A történet eltéveszthetetlen főhőse Rue (Zendaya), aki 17 évesen már megjárta a rehabot, és ennek ellenére se tervezi letenni a megkönnyebbülést jelentő drogokat. Miért is tenné, hisz máshogyan nem tudná túlélni a bipoláris depressziót és édesapja fájó hiányát – legalábbis ezt gondolja egészen addig a napig, amíg a környékre nem költözik egy színes ruhákba öltözött szőke lány, Jules (Hunter Schaffer). A széria főfókusza a két lány barátságának-kapcsolatának alakulásán marad, de minden egyes epizód bemutatja az őket körülvevő osztálytársakat is. A Skins után 10 évvel bőven hoz új nézőpontokat a mostani tinédzserekről szóló széria: saját magunk elfogadása (Kat), a jövő nélküliség és mérgező kapcsolatok (Maddy), egészségtelen férfi ideál hajszolása (Nate), míg a két főszereplőn keresztül pedig a talán két, kívülállók számára legkevésbé értett téma, a drogfüggőség (Rue) és a transzneműség (Jules) kerül kitárgyalásra. Minderre pedig Rév Marcell vibráló, már-már földöntúlira komponált látványvilága teszik fel a koronát.

Álom egy rekviemről – Eufória különkiadás

Szexoktatás (2019-)

A Netflix egyik legsikeresebb tinisorozata a Skinsszel és az Eufóriával szemben a humor felől fogja meg a tini problémákat. Sőt, annak is egy még mindig óvatosan és félig tabuként használt területén viszi málnásába a gyanútlan nézőt, ez pedig a szex. Aki pedig beviszi a nézőt ebbe, az Otis Milburn (Asa Butterfield) visszahúzódó tapasztalatlan tinifiú, akinek az édesanyja (Gillian Anderson) történetesen szexterapeutaként dolgozik. Mondhatni Otis az anyatejjel szívta magába a szakmai háttértudást, amivel aztán a neki tetsző különc de deviáns lánnyal, Maeve-vel (Emma Mackey) közösen indít egy iskolai szexterápiát a suli elhagyatott lány mosdójában, meleg barátja, Eric (Ncuti Gatwa) erős baráti támogatásával megfejelve. A szerelmi kalamajkák adják a sorozat főcselekményét, de nem ez, hanem a minden epizódra jutó szexuális probléma feltárása jelenti a széria igazi különlegességét. Nincsenek kényes titkolódzások és megkerülendő tabuk, sőt a Szexoktatás ezeket igyekszik a normális közbeszéd medrébe terelni Otis szakzsargonnal beoltott megértő és közérthető magyarázataival. Kibeszélésre kerül az önkielégítés fontossága és mint az önmegismerés eszköze, a fóbiák kezelése, a nemi betegségek, perverziók vagy más szexuális kérdések, sőt a homoszexuálisokat érintő témák se csak a coming-outra korlátozódnak. A sorozat így nem csak a szereplőit, hanem a közönségét is okosan és közérthetően okítja a szexualitás sarkalatos témáiról. Humor faktorával még ki is figurázza társadalmunk attitűdjét a szexhez. Például teljes pánik tör ki, amikor felüti fejét a pletyka, hogy valaki klamédiás, és a maszkhordástól kezdve a karanténig minden megtörténik: csak Otis az, aki megpróbál mindenkit emlékeztetni, hogy a nemi betegségek nem úgy terjednek járványszerűen, mint például az influenza. És mellesleg ha több szó esne erről az iskolában, nem történnének ilyen abszurd szituációk.

Akik mi vagyunk (2020-)

Luca Guadagnino (Szólíts a neveden) első sorozata egy olaszországbeli amerikai katonai bázison játszódik. Ide kényszerül költözni Fraser (Jack Dylan Grazer) , mert szülei katonai szolgálata miatt ideiglenesen ezen a bázison kell szolgálniuk. A fiú nehezen viseli a változást, amit lépten-nyomon ki is fejez. A helyiek szokásaiba rondít bele, kellemetlenkedik édesanyjával, és ahogy csak lehet, megtagadja a katonáktól és családtagjaiktól elvárt formalitásokat. Dühét némileg a szomszédban lakó lány, Caitlin (Jordan Kristine Seamón) látszik feloldani, hisz a sajátjához hasonló ellenállást vél benne is felfedezni. Így indul el közös kis életük az Akik mi vagyunk minisorozatban.

A költözéssel és a beilleszkedéssel járó nehézségeket járja körül a széria, melyek nem feltétlen nevezhetőek teljesen újszerűnek, de az a természetesség, ahogyan Jack Dylan Grazer mindezt bemutatja, már megérdemli a figyelmet (és hogy a listánkon szerepeljen ez az alkotás). Kevés szóval, drámai kirohanások és hisztériák eljátszása nélkül mutatja be, mit is érezhet egy megszokott életéből kiszakadt tini, és azt, miként képes egy ilyen fiatal ezen túllendülni, és persze azt, miért is fontos ezen az úton egy olyan társ, mint Caitlin. Az utóbbi évek talán egyik legletisztultabb és legérzékenyebb tini központű alkotása.

Ez így nem oké (2020)

Szintén egy Charles Forman képregényből készült sorozat, amely jól ötvözi a Carrie természetfölötti elemeit és a tinédzsereket foglalkoztató rögvalós problémákat. A széria főhőse, Syd (Sophia Lillis) nehezen tudja uralni indulatait, ami általános közérzete mellett azért is problémás, mert furcsa, természetfeletti és közveszélyes dolgokat idéz elő dühében. Az indulatosságot kezelve javasolja neki az iskolapszichológus, hogy kezdjen el naplót írni – ezen a ponton kapcsolódunk be mi, nézők. Joggal lehet felróni az Ez így nem okénak, hogy klísékből építkezik, de így is szerethető szereplőket és könnyen azonosulható felnövéstörténetet tár elénk. Syd dühét jogosnak érezzük, ahogyan a barátai és szexualitást illető bizonytalanságot: mindent áthat a felfedezés és a gondolt-vélt ideáknak való megfelelés-nemmegfelelés. Emellett minden olyan tulajdonság is megtalálható benne, amiért szeretni lehetett A kib***tt világvégét: önreflexív humoráért, amely minden olyan gondolatot is kimond, amelyet amúgy nem mernénk megtenni, mert nem illik. Sajnálatos, hogy ideje korán a COVID-19 járvány kaszahullámának áldozatává vált a széria, kíváncsi lettem volna, mit tudnak még kihozni a koncepcióból.

Oké az Ez így nem oké

Love, Victor (2020-)

A mozifilmből-tévésorozat adaptációkból számos jól sikerült példát lehet mondani, de ennek ellenére is sok nézőben ott a félsz, hogy minek az ilyet, vagy működhet-e szériaként. A Kszi, Simon (Love, Simon) tini dramedy ihlette széria szintén a jól sikerült tovább gondolások közé tartozik, sőt egyfajta, az anyafilm kritikáira érkezett válasznak is értelmezhető. A Hulu sorozatának főszereplője a Puerto Rico-i és kolumbiai gyökerekkel rendelkező fiú, Victor Salazar (Michael Cimino), aki új diákként kezd Atlantában a helyi középiskolában. Simon történetével szemben Victoré nem egy pozitív és cukiskodó coming out-történet, hanem a félelmekkel és görcsökkel teli változat – pont az a nézőpont, amelyért kritizálták anno a Love, Simont. Victor származása egy vallásos szülői hátteret és persze a jól ismert macsó, a férfi az legyen férfi-képet rejt, miközben azért anyagi helyzetük se feltétlen nevezhető jónak, és mindezt megfejeli az új suliba való beilleszkedés, a húga lázadása és a szülők egyre gyakoribb veszekedései. De mint a legidősebb fiú a családjukban, Victor megpróbál pozitívan állni a változáshoz, beilleszkedni és megfelelni az elvárásoknak. Azért érzi, életében rendesen összejött minden, így billentyűt is ragad, hogy mindezt leírja Simonnak: Neki aztán könnyű volt!

A némi hendikeppel induló Victor története nem vetkőzi le teljesen a Kszi, Simon-féle fullba nyomott pozitivitást, megmarad a minden happy enddel végződik szenárióknál, de annyiból tud újat mutatni, hogy valamennyire kinyitja a tinifilmekre jellemző védőbuborékot, és felfedi, milyen is az, amikor valakit a családi helyzete miatt hoznak kellemetlen helyzetbe. Utóbbira rögtön remek példa az első részből az, amikor Victor engedélye nélkül nyilvános gyűjtést rendeznek neki, mert túl szegény, hogy befizessen 500 dollárt a suli sportklubjába. A történet előrehaladtával persze nem csak Victort piszkálják túl, hanem őmaga is bőven bajba keveri magát azzal, hogy megpróbálja másnak kiadni magát, mint aki. Persze hogy ilyeneket csinál, hiszen épp annak közepében van, ki is ő valójában. Szóval nem egyszerű, de ez a tízrészes széria mindezt teljes szívvel és odaadással beszéli el.