Feminista forradalmat indítani nem kell félnetek, jó lesz – Moxie

Jennifer Mathieu 2017-es regényéből készült Moxie főszereplője egy tipikus introvertált jó magaviseletű lány, Vivian Carter (Hadley Robinson), és ahogy azt az iskolai hierarchia diktálja, Claudia (Lauren Tsai) barátnőjével próbálják túlélni a középiskolát. Tudják jól, hogy nem jó az a berendezkedés, amiben élnek, de véleményüket inkább megtartják maguknak. Azonban amikor megérkezik egy új diák, Lucy (Alycia Pascual-Pena), aki mindenféle félelem nélkül kimondja, ha valamivel nem ért egyet, Vivian elgondolkodik azon, hogy jó így minden a suliban, ahogyan most van. Végül egy, az igazgatónő által nem kezelt bullying eset húzza fel annyira, hogy titkos mozgalmat indítson édesanyja (Amy Poehler) feminista-punk mozgalom, vagyis a riot grrrl nyomdokain a suliban: ez lesz a Moxie.

A Netflix legújabb tinifilmje témafeldobásával újszerűnek és üdítőnek hangzik. Példát mutat a bullying elleni fellépésre, arra, hogy mekkora ereje is tud lenni az összefogásnak. Rámutat mindennapi szexizmusainkra: a lányok kéretlen fenékpaskolására vagy a nem szerint megkülönböztetett dress code-ra (a filmbeli konkrét példa az ujjatlan felső, ami csak a lányok esetén jelent hazaküldést a suliból).

Bemutatja egy lehetséges diákmozgalom különböző támogatóit, működését és azt is, hogyan tud egy ilyen szervezet gyorsan túlnőni az alapítón.

Bár megvannak a szokásos tinis történetszálak is, minthogy a főhős szerelmes lesz, vagy hogy összeveszik legjobb barátjával, a lényegről nem siklik el a figyelem.

Egyértelműen látszanak ezek a jószándékú törekvések, a téma több frontos bemutatására tett kísérlet, ám mindezek ellenére is felületesnek érződik a film egésze. Magát a háttért adó underdroung feminista punk mozgalom, a riot grrrl is inkább zenei világban (sok-sok Bikini Kill szám döbörög fel) és esztétikájában (pl. a Moxie kiáltványok) jelenik csak meg, szellemisége vagy egyéb hozzá kapcsolódó dolgok nem kerülnek említésre.

Azonban ez a legkisebb rossz dolog, ami felróható a film felületességénél: a karaktereknél sokkal zavaróbban jelentkezik. Bár a lányok külsőre nagyon sokfélék, de egy-két konkrét tulajdonságon túl nem lehet őket megkülönböztetni egymástól, leszámítva a három főszereplőt. Lucy a hangos hangadó, aki inkább vállalja a focicsapatkapitány, Mitchell szekálását, semmint lemondjon a szabad véleményformálásról – csak az nem derül ki, hogy 16 évesen hogyan tudott ilyen bátorrá válni az osztálytársaihoz képest. Nem azt kérdőjelezem meg, hogy egy 16 éves nem lehet szókimondó, sőt, pont egy részletesebb háttérrel rendelkező szereplő tudna igazából jó példát mutatni a bizonytalan tinédzserek előtt: egy bemutatott úton el tudná helyezni magát a néző, hogy lássa, ő vajon el tudna-e azon indulni. Ha a Lucy-féle hangos aktivizmus nem jön be, akkor ott van Vivian másik barátnője, Claudia. Valamennyivel jobban megformált karakter ő, aki féltékenység (a Moxie elsodorja mellőle Viviant) és családja elvárásai (kínai bevándorlók gyermeke) közt őrlődve jut el a passzivitáskodáshoz, azaz az ügy háttérből való támogatásához – mint például ahhoz, hogy elintézi, az iskola adminisztratív rendszerében lavírozva, hogy a Moxie diákklubnak minősüljön.

A többi mellékszereplő még ilyen szinten sincs bemutatva vagy reprezentálva egy-egy jellegzetes ruhadarabon vagy tevőleges cselekedeten túl – még a lányok futballcsapatát képviselő kapitány, akiért később kampány is indul, sincs a sportos viseleten túl nagyon megrajzolva – így maga a lány támogatása se érződne egy csakazértis lázadásnak, hanem igaz kiállásnak. Még a másik, a rendszert védő oldal két fő képviselője, Mitchell (Patrick Schwarzenegger) és az igazgatónő sincs egy-két tulajdonságon túl kibontva, pedig sokat adhatott volna a történethez, ha őket is jobban megismerheti a néző. Mitchell az amerikai tinifilmek tipikus rosszfiújaként jelenik meg, aki haverjaival úgy használja ki a suli fociközpontúságát, ahogyan azt nem szégyelli – ennyiben merül ki a karaktere. Az igazgató adja alá a lovat, és elutasít minden olyan ügyet, amelynek minimálisan is erőszakhoz vagy erkölcsi dilemmához van köze. Könnyen felmerül a kérdés, hogy miért ilyen következetesen ignorás az iskolavezető, miközben látszólag hatalmi törekvések vagy egyéb személyes indokok nem motiválhatják ebben? A könyvben kiemelten szereplő helyszín, Texas adhatott volna némi választ erre (félhet a megosztott közvéleménytől az igazgató), vagy az, ha Mitchell is a fiaként szerepel, de számos egyéb univerzális indokkal is lehetett volna érthetővé tenni a karakter döntéseinek hátterét.

A film központi alakja persze végig Vivan, így karakterügyileg ő van leginkább rendben a filmben. Fejlődése egyértelmű és logikusan felépített, miközben érzelmi feszültségektől és nyomástól se mentes. A visszahúzódó, a rendszerbe beletörődő lányból szép lassan egy forradalmár lesz. Ebben a folyamatban egyszerre akar megfelelni anyja punk-feminista meséinek (Vivian anyja tinédzser korában szintén riot grrrl volt) és ténylegesen felszámolni az iskola begyepesedett rendszerét. A forgatókönyvírók ( Tamara Chestna és Dylan Meyer) szerint mindez nem elég, ezért még számos tinifilmes feszültség is bejátszik Vivian életében: anyja egy új férfival randizik, miközben apja már feléjük se néz, összeveszik legjobb barátnőjével, meg közben alakul valami osztálytársával, Seth-tel (Nico Hiraga). A fő cselekményszál (a Moxie mozgalom) mellett ezek nagyjából mellékvágányon maradnak, de akadnak olyan jelenetek, melyek hirtelen csapódnak a néző arcába. Erre kiváló példa Vivianéknél zajló családi vacsora, ahol a lány önmagából kikelve szidja el Seth-et mindenféle hímsovinisztának, miközben ő az egyik legnagyobb lelki támogatója az ügyben, és amúgy egy rossz szót se szólt. Aztán persze kiderül, hogy a lánynak csak az életében zajló túl sok esemény terhelte le érzelmileg, és tettének is meglesz a tanulság levonása Seth részéről.

Nem mellesleg, a fiút nem csak azért fontos kiemelni, mert ő hozza a tinifilmek szokásos szerelmi szálát, hanem mert Claudiához hasonlóan szintén egy támogató/aktivitsa típust mutat be, azt aki tanácsokkal és külső meglátásokkal támogatja a mozgalmat.

Emellett azért is fontos, mert pozitív fiú szereplőként azt is bemutatja, férfiként is ki lehet állni a feminizmus mellett és nem egyetérteni a rendszerszintű problémákkal.

A szereplők felületes kidolgozása mellett a cselekmény előrehaladásában érezni elsietett vagy gyengébb részeket a forgatókönyvön. Az első mindennapi szexizmusok vagy az átlag gondolkodástól eltérő momentumok, mint például Lucy és Mitchell A nagy Gatsby vitája még pro-kontra és izgalmasan felépített jelenetek, ám minél nagyobb falatokba harap bele a film, annál inkább érezni, hogy nem képes felérni saját vállalásához. A lány focista kampány már felhozott sportösztöndíj kampány, ami fontos része lehetne a Moxie-nak abban a tekintetben, hogy rávilágít a női sportolók fontosságára, továbbá a kiállás mérföldköve is lehetne, mégis ad hoc jellegű, a semmiből történik meg a jelenet. Megtörténik, mert a történet ezen a pontjánk még dühösebbek a lányok az iskola működése miatt. A minél nagyobb ügyek bedobásával csak azt a hatást keltik, mintha ezeket azért hoznák be, hogy fokozzák az izgalmakat és emeljék a téteket, és erre a benyomásra a filmvégi szexuális erőszak ügy csak még inkább ráerősít. Az amúgy nagyon komoly problémakörökre nem történik érdemi körbejárás vagy tényleges civil válasz (az, amelyik igyekszik folyamatosan továbbmenni érvei és igazsága elfogadtatásában). A Moxie-ban csak egyszer kerül kimondásra a mindenkiben megbúvó gondolat, és minden helyreáll ezzel. Mint példa szép és fontos is, hisz ha egy valaki veszi a bátorságot felvállalni az őt nyomó dolgokat, többen is fognak csatlakozni, de sajnos ennyiben nem merül ki egy mozgalom, sem pedig az igazságtevés.

Amit a Moxie-ban látunk sokkal inkább hasonlít arra, amit az egyszeri internetező lát a feminizmusról az újságok szalagcímein: XY-t megvádolták erőszakkal, szexizmussal, abúzussal stb.

Miközben az ilyen jellegű történetek sokkal több mélységet rejtenek magukba, amelyet jó lett volna jobban kidolgozni a Moxie kontextusában is.

A Moxie karakterekben felszínes és a feminista ügyek bemutatása se mindig teljeskörű, de témája miatt így is fontos film, amely tökéletes arra, hogy egy osztálytermi közegben vitát lehessen indítani a diákok között az aktivizmusról és a társadalom rendszerszintű problémáiról. Vagy csak arra, hogy megmutassa a mai kor fiataljainak, ha úgy érzi, igazságtalanság érte, álljon ki az igazáért, és ne féljen beállni fontos témák mellé, még akkor se, ha úgy érzi, nincs elég hangja ehhez.