Ez a királylány nem kiábrándult, csak önmagát keresi

A sorozat első etapja egy ígéretes alappal indult: Csodafölde hercegnője, Tiabeanie hercegnő (Abbi Jacobson) – barátoknak Bean – története rögtön egy esküvővel kezdődik: édesapja, Zøg király ugyanis politikai okokból hozzá akarja adni egy másik királyság hercegéhez, de a lány ezt egyáltalán nem akarja. Ő inkább inna, kalandozna, inna, bejárná a világot, inna, és tudást meg tapasztalatot szerezne (és inna). Szépen belesimul ez az elképzelés (konkretizálva: Bean olyan dolgokat akar csinálni a feudális és erősen patriarchális berendezkedésű Csodaföldén, amelyek a férfiak kiváltsága) az utóbbi évek filmes trendjeibe és a feminizmus negyedik hullámába, de végül nem ezen az úton indul el a sorozat (pedig egy kicsavart feminista utat megnéztem volna). Az esküvős kalamajka során Bean két új barátra tesz szert: Elfóra (Nat Faxon), a manóra, aki a manótársadalom mérgezően boldog mindennapjaiból lépne le, és Lucit (Eric Andre), a saját külön bejáratú személyes démonát, akit nászajándékba kap a lány.

Bár folyamatosan utalnak rá, hogy ebben a világban semmi se véletlen, az 1. évad fókusza végig a három barát dinamikáján és drámáin van. Bean kisgyerekként elvesztette édesanyját, Dagmart, édesapjával, a királlyal pedig elég viharos a kapcsolata, mostohaanyja, a kétéltű Una elég rideg, féltestvére, Derek pedig idegesítő. Emellett a hercegnő csak a pillanatnak él, miközben keresi önmagát, és próbál életcélt is találni (olyat, ami nem a házasságban merül ki).

Röviden Bean egy olyan karakter, akivel könnyen azonosulhatunk, és az első 20 részben bejárt problémáit is át tudjuk érezni, mivel – még ha nem is egy királyság hercegnőjeként – mi is átéltük.

Őmellette bontakozik ki Elfo és Luci. A kezdeti érdekes helyzetéből (Elfo azért hagyta ott hazáját, mert meg akarta ismerni a világ negatív, fájdalommal teli oldalát) egy kevésbé izgalmas de szerethető figura lett: egy naiv, teljesen jó szándékú alak, aki egy gyermek őszinteségével csodálkozik rá a világra. Őt ellensúlyozza Luci mint Futurama Bender-utód: szarkasztikus, mindent cinikusan fogadó démon, aki azért az emberi világban némi emberségre is szert tesz, de közben gonosz kisördögként biztatja Beant mindenféle hülyeségre, hisz ez a dolga. Az ő hármasuk olyan emlékezetes kalandokat szállítanak az epizódok során, mint a Büdösmocsár királyságba tett sikertelen diplomáciai küldetés, vagy a Csodafölde szennyvizétől halálos beteggé vált manónegyed kikúrálással. A mesetoposzok kifordítása, a mai fiatal lányok életére reflektáló poénok (pl. barátzóna), vagy a visszatérő poénok mellett (pl. Lucit mindig beszélő macskának nézik, vagy hogy Elfo értékes manóvérére pályázik a fél udvartartás) a Simpson család és a Futurama rajongói sem maradnak easter eggek nélkül: csak a 2. félévadban ennyit rejtettek el.

Az 1. félévad 8. részével azonban a fókusz átkerül az átívelő történetszál kiépítésére. Az eddig puszta humorforrásnak tűnő manóvér-csapolás itt értelmet nyer: A halhatatlanság korlátaiban a csapat küldetésre indul, hogy megtalálják az előző epizódban elrabolt Elfót, de képbe jön más is: az Örökélet medálja, ami elengedhetetlen az Élet elixírjének kikeveréséhez, amin az udvar mellesleg régóta fáradozik. Kicsit váratlanul jön a történetbe ez a rész, de az évadzáróig jelentős szerepet tölt be, ugyanis ez indítja be ténylegesen a sorozatot. A tétek emelkednek, és szereplőink se az elvártak szerint viselkednek. Az első arculcsapás a félévad fináléjában érkezik: bár Bean megmenthetné halott barátját, Elfót az Élet elixírje segítségével, ő inkább a kiskora óta kővé dermedt édesanyját hozza vissza az élők sorába. Az 1. évad második fele ezen a vonalon folytatja Bean kalandjait: édesanyjával tart annak szülőhazájába, Maruba, hogy aztán kiderüljön, Dagmar csak egy prófécia miatt akarja felhasználni lányát, sőt csak ezért szülte a világra.

Ezt kaptuk 20 részben, miközben mindez akár 25 epizódos évadot is bőven elbírt volna. A legelső 7 részben felépítik a szereplőket, viszont a további eseményekre, a tényleges cselekmény kibontására már nincs idő egyik félévadban se.

Viszont a kevés epizódnyi Netflix tartalomanyag-struktúra sajnos egy olyan koncepcióra kényszerítette a sorozatot, amin belül nem tudta megmutatni tényleges értékeit és zsenijét, csupán azt, hogy van benne potenciál.

Látni ezen az első 20 epizódon, hogy szerethetőek a figurák, hamar a néző szívéhez tudnak nőni. A Disenchantment félévadról félévadra ígéri, hogy lesznek itt még izgalmak a jövőben; és ezeknek a fényében azt is látom, hogy felnőhet Groening előző két szériájához. Viszont a januárban érkezett 10 epizód után is még mindig csak ezt a reménykedést érezni, és nem a tényleges megvalósulást. Sőt, ezúttal sokkal kaotikusabb cselekményt kaptunk.

Ott vesszük fel a történet fonalát, ahol Groeningék 2019-ben hagyták: miután Bean véletlenül szíven lőtte Zøgot, Odval és a Főpapnő gyakorlatilag egy állampuccsot hajtanak végre, Derek manipulálásával pedig sikeresen máglyára juttatják a hercegnőt és barátait. Beanék azonban megmenekültek a haláltól, hogy aztán csöbörből vödörbe kerüljenek: a trøgok (földalatt élő manószerű nép) bányáiba, ahol Dagmar várja őket. Míg a trió mindent megtesz, hogy kijussanak a gonosz királynő karmai közül, addig Zøg felépülve a lőtt sebéből rájön, lányát és őt is becsapták. Így hűséges katonájával, Pendergasttal szövetkezve Bean után megy, ám egy szerencsétlen incidens következtében megőrül. Bean megmenti édesapja életét, ám súlyos állapotából nem képes kihozni, így neki kell kézbe vennie Csodafölde államügyeit.

A 3. etapra főleg az új helyszínek és karakterek miatt emlékezhetünk igazán. Például a 8. epizódban Bean egykori kérője, Merkimer szülőhazájába, Görbevárba utaznak főhőseink, hátha tudnak némi pénzt grundolni a Csodaföldét fenyegető veszély elleni védekezéshez. Két epizódnyi időt kap a 2. évadban már valamennyire bemutatott Gőzföld is, amiből egy a szériához méltó steampunk-kaland keveredett Bean és Elfo számára, miközben a kapitalizmus rendszere is megkapta a maga odaszúrásait. A helyszínt elhagyva egyfajta fillerepizódként Bean végre szerelmes lesz, majd gyorsan megtapasztalja a szerelmi bánatot, hogy majd emelt fővel vegye kezébe hazája problémáit és irányítását.

Az idevezető út kaotikus és befejezetlennek érződik számtalan kérdéssel és elvarratlan szállal, és egy lassan szokásosnak mondható, kiszámítható zárással.

Ez a félévad tipikusan “sokat akart a szarka, de nem bírta a farka”-problémával küzd. A 10 x félórás részekben akart új szereplőket behozni, univerzumot tágítani és közben az előző félévadban hagyott szálakat továbbgörgetni, miközben karaktereivel is szeretett volna az eddigiek szerint foglalkozni. Ennek eredményeképp ismét kaptunk egy félig lezárt trónfosztásos szálat, egyelőre fillerepizódnak tűnő kiruccanásokat, majd egy hirtelen összerántott forradalmas és háborús szálat. Két év szünet után ennél több újításra vágyhattak a széria rajongói.

A kaotikus történet eddigi 30 epizódjára visszatekintve viszont elmondható, Bean karaktere most ért be igazán.

Az 1. évadbéli alkoholba menekülő, de belül ezeregy dolog miatt szorongó naiv lányból úgy tűnik, felelősségteljes nővé vált. Az egyik szülő ellen lázadó, az idealizáltban pedig menedéket kereső tinédzser megszűnt létezni, és helyébe az egyre racionálisan látó fiatal felnőtt lépett. Bár nehéz úton (a felségárulástól kezdve a majdnem-atyagyilkosságig mindenen túl van), de megtanulta, melyik szülőjére számíthat igazából, melyikért érdemes bármit megtennie, míg a másik mérgező árnyékát egyre sikeresebben tudja leküzdeni.

Ilyen látványos fejlődést nem látni Elfo és Luci esetében, hisz ők két jóbarátként inkább a főhősnő előrelépését segítik. Mindezek ellenére azért megkapják saját előrelépéseiket. Elfo a naiv manóból hamar mindent átlátó figura lesz, ám rá kell jönnie, viszonzatlan szerelmet érez Bean iránt. A hercegnő amúgy se nagyon akar vagy mer szerelmi viszonyt kialakítani akárkivel, de Elfóval való barátságát kényelmetlenné teszik a manó érzései és vice versa. Ennek feloldását érdekes módon a 2. etapos “halottnak hagytál”-szenárió hozza meg, amikor is Elfo (joggal) dühös a legjobb barátjára. A 2. évad első fele végre a túllépés útjára tereli a manófiút, még egy-egy különutas kaland is kijut neki Gőzföldön a felfedezők klubjában és a szörnyshowban. Elfo karakterívét megbontja a szörnyshowbeli románca (a gőzhajóról nem is beszélve), de összességében elmondható, hogy szép lassan levetkőzi a béna karakter szerepet és Beanhez hasonlóan hőssé érik. A szerelmi bánattól mentes kalandok Beannel külön jót tettek karakterének. Mellettük Luci fájóan kevés reflektorfényt kapott az idei 10 epizódban: a 2. félévados pokoljárás és kocsmanyitás után mostanra visszakényszerült a beszélő macskaszerepbe.

A rajzfilmsorozatnak még a 3. félévadra is rengeteg értékes vonása maradt, főleg ami Bean fejlődéstörténetét illeti. Ám a rövid, ugyanazt a struktúrát követő félévadokban a széria további erényei, mint például a Beant körülvevő főbb karakterek vagy Dagmar ármánykodásait kitevő főtörténetszál még a legújabb részek után is némi keserű szájízt hagynak a nézőben, mert továbbra is egyhelyben stagnálnak.  Groeningéknek bőven van ötlet a tarsolyukban, és nem is félnek megmutatni őket, ám ezek kidolgozása hagy némi kívánnivalót maga után.

Harmadjára is ugyanazt a kérdést kell feltenni a félévad végén: Felnő valaha a saját potenciáljaihoz a Disenchantment?