Az ír Cartoon Saloon már többször is bizonyította nekünk, hogy még a 2010-es években is szükség van a kézzel rajzolt animációs filmek nyújtotta élményekre. A Kells titka és A tenger dala alkotói 2020-ban se feledkeztek meg erről. Legújabb animációs filmjük, a Wolfwalkers hozza a megszokott minőséget: különleges animációs nyelv, szívet melengető történet és szerethető figurák. Filmkritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Robyn (Honor Kneafsey) édesapjával, a vadásszal (Sean Bean) Írországba költözik, hogy az apa megvédje a Lord Protector várát a farkastámadásoktól. Robyn nem szeret egyedül maradni, ezért többször is apja után szökik az erdőbe. Egy ilyen kilógás alkalmával találkozik a nagyon is szabadlelkű Mebh-vel (Eva Whittaker), aki különleges képességekkel rendelkezik: farkassá tud változni, érti azok nyelvét és még gyógyítani is képes, vagyis ő egy wolfwalker (farkasokkal járó). Viszont elvesztette édesanyját, őt és a farkasokat pedig a városi vadászok fenyegetik. Robyn megpróbál a két fél közötti összekötőként működni, ám békítő tevékenysége során számos gaztettről rántja le a leplet.
Tomm Moore és Ross Stewart új filmjükekel látszólag visszatértek a Kells titkát jelentő gyökerekhez, az ír/kelta folklórhoz, környezethez és történelemhez.
Ezzel a visszatéréssel lezárták ír tematikájú trilógiájukat. A Wolfwalkers a 17. századba nyúlik vissza, azokhoz az időkhöz, amikor az angolok tudatosan irtották Írország farkasait Oliver Cromwell ír hadjáratai alatt. A mese forrásanyaga mellett mondhatni a felállás is hasonló az első ír tematikájú filmhez: adott egy varázsképességekkel bíró gyermek (Mebh) és az úgy nevezett civilizált világból jött látogató (Robyn). Még mondanivalójában is a jól bevált receptet követi: a két főhős barátsága és bátorsága lerántja a leplet a gonoszságról, és megküzdenek az igazságért, hogy így eljöjjön a mindenkinek kijáró happy end. Valóban olyan figurákkal van dolga a nézőnek, akik beleillenek a hagyományos családi mesék világába, és nagyjából a hagyományos értékeket fedik le. Amit ezenfelül tud nyújtani a Wolfwalkers, azért mindenképp érdemes felvenni megnézendő filmjeink listájára.
HIRDETÉS
A történet burkoltan, de azért még eléggé egyértelműen a természet és az emberi beavatkozás konfliktusát dolgozza fel.
A történelmi háttér ellenére nagyon is univerzális módon, örök érvényű üzenetként bontja ki mondanivalóját.
Mindeközben egy elég egyértelmű mellékszálon bevonódik az elnyomó rendszerek kritikája is. Ezek a témák nem csak a cselekményen, hanem magán az animáción keresztül is dekódolhatóak. A végtelenségig terjeszkedő ágak és hurkos indák után mutatott szigorú rendbe szedett lakóházak tömkelege tökéletes ellentétben áll a szabad és megzabolázhatatlan erdővel. A város terei mind szűkek, korlátoltak, a bezártság klausztrofóbiáját idézik, miközben az erdő világa színes és élő. A szabad tájak fölé csak a szabadon terjeszkedő fák magasodnak, míg a város centire kimért szabályos kockaházaira Lord Protector vára vet árnyékot. Az ehhez hasonló kontrasztokat az animáció végig nagyon tudatosan követi az aktuális dramaturgiai pillanathoz igazodva.
A konfliktusok nem csak az animáció, hanem a szereplők szintjén is megjelenik. A mese főhőse, Robyn kilóg a várost jelentő szigorú környezetből: az apjához hasonlóan vadász szeretne lenni, és nem feltétlen kötik le a női munkának tartott ház körüli teendők.
Mebh-vel való barátsága pedig rádöbbenti, milyen károkat tesz mind az erdőben, mind pedig az emberek lelkében a várost uraló Lord Protector.
Bár máshonnan jut el ugyanoda, ahova Robyn, az édesapa karaktere is hasonló, két világ között álló figura. Magában tudja, hogy milyen urat szolgál, ám annak mégis minden parancsát betartja – ez is lesz az amúgy harmonikus apa-lánya kapcsolat egyik legnagyobb törése. A farkaslány, Medb számára pedig az embereké egy mellékesen létező világ, amelynek megértésére egy percet se szán. Annak szabályait kategorikusan elutasítja, egyedül talán ételforrásként tekint rá. Ez a kis öntörvényű, de csupaszív vörös hajgombóc a katalizátora a városiak karakterfejlődésének, az örök érvényű értékek felfedezésének. Hisz pont szabad lelkűségével mutatja meg, hogy a szigorú, csak a status quo fenntartása érdekében hozott szabályok csak korlátokat jelenthetnek, és semmibe vesznek olyan értékeket, mint a szeretet vagy egymás tisztelete.
A rendszer és a szereplők egymáshoz fűződő viszonya számtalan drámai vagy épp megható helyzetet kerekít a Wolfwalkersben. A konfliktusok mind a szereplők fejlődésében, mind pedig az adott szituációkban olyan erősen vannak felvezetve, hogy az elérzékenyülés szinte elkerülhetetlen.
Pont ez az érzelmi töltet az, ami az idei év egyik legemlékezetesebb alkotásává teszi a Wolfwalkerst.
Sallangoktól és giccstől mentesen teljesen őszintén, átélhetően adja át az egymás iránti szeretet és a természet iránti tisztelet üzenetét. Ennél több nem akar lenni ez a történet. És ez így is van jól.
