Minden szinten háború a chicagói 7-ek tárgyalása

Sorkin idei, sikervárományos filmje, bizonyos értelemben nem hagyja cserben a nézőt. A tőle megszokott magabiztossággal és profizmussal nyúl szeretett témájához. A politika és annak kifürkészhetetlen útjai már Az elnök emberei, a Charlie Wilson háborúja, sőt a Híradósok esetében is remek nyersanyagnak bizonyultak nála. Mert a gyarlóság és a hatalomvágy emberéleteket követelő mivolta pont elég valós alap ahhoz, hogy hitelesen és tartalmasan mutasson be vele olyan szélsőséges emberi drámákat, ahol egyértelműen rá lehet mutatni a bűnösre és együtt lehet érezni az áldozattal. Az író mindig is a nagy érzelmi beteljesüléseket kiváltó eseményeket szerette vászonra vinni, és sokszor a cselekményt sem fél beáldozni ennek, ami azonban időről-időre pátoszos, szinte már cukormázas konklúziókat eredményez. Ez talán húsz éve még nem jelentett volna akkora gondot, 2020-ban azonban már az egyre realisztikusabb, és kisszerűségében átélhető történetekkel próbálják a filmkészítők közel hozni a befogadó számára az üzenetet.

A mostani, újfent profi és precíz tárgyarlótermi drámát a ‘60-as évek végi történelmi időkből hozza el nekünk a készítő, amikor egyszeriben a világ több pontján elégelték meg az elnyomást. Ami Csehszlovákiában Prágai tavaszt, az az Egyesült államokban szexuális forradalmat és háború ellenes felkeléseket indított el, melyek egyik kiemelkedően nagy figyelmet kapó eseménye az 1968-as chicagói felkelés.

De Sorkinnak vajon elég a valós történelmi háttér ahhoz, hogy elhagyja a túlzó érzelmeket amerikai zászlóként lobogtató fordulatokat, vagy épp azok szolgálnak majd alapként hozzá?A háború mindenkit érint és sokszor bebizonyosodott már, hogy nincs valós győztese. A chicagói 7-ek tárgyalása három különböző hadszíntéren folyó háborút mutat be, melyek pillangó-effektusként hatnak egymásra.  A vietnámi háború borzalmait – jóllehet a filmekből szinte kizárólag az amerikai oldalról -, mindannyian jól ismerjük. Az USA-ban az egyetlen olyan háború volt, amely kötelező sorozást tett szükségessé. Érthető tehát, hogy az amerikaiak szabadságérzetének meglehetősen idegen volt az effajta szabad akaratot nélkülöző, az embert kizárólag erőforrásként értelmező szemlélet. Épp ezért a társadalom szinte minden rétegében felütötte a fejét a háború-és sorkatona-ellenesség. Ezeknek a rétegeknek – kissé népmesébe illően – egy-egy “fia” indul útnak 1986-ban Chicagóba, mert a demokrata párt elnökjelölő gyűlésének reflektorfényében nagyobb figyelmet remélnek saját céljaik számára is. Noha a tüntetéseket eredetileg békésnek szánják, a rendőri reakció következtében agresszióba és zavargásba torkollik. A rendészet tévedhetetlensége ekkor sem megkérdőjelezhető, így felelősségre ezúttal is azokat vonják, akik névvel ellátva olyasmit képviselnek, ami ellen példát kíván statuálni az aktuális kormány. Így került bíróság elé politikai okokból nyolc férfi, olyan vád miatt, amellyel azelőtt senkit sem vádoltak, most azonban kapóra jött.

“Konspiráció államhatárok átlépése, erőszakra izgatás végett.”

Abbie Hoffman, Tom Hayden, Jerry Rubin, David Dellinger, Rennie Davis, Lee Weiner, John Froines, valamint Bobby Seale változóan intenzív háborúellenes mozgalmak vezetői, az ország különböző államaiból, akik legtöbben sosem találkoztak előtte. Motivációik, céljaik valamint módszereik is különbözőek voltak, az egyedüli közös a változtatási szándék volt bennük. A törvény előtt mégis egyemberként állnak egy olyan igazságszolgáltatással szemben, melynek szálai egyetlen ember kezében futnak össze. A 151 napon át tartó tárgyalás alatt a vádlottak a szólásszabadságukat védik, az elejétől fogva láthatóan esélytelenül. A – számunka utólag – egyértelműen politikai per kulcsfigurája Hoffman bíró, aki a helyzetet végletekbemenően szűk látókörú és igazságtalan módon, a vádlottakat pedig eleve elítéltként kezeli. A bíró, az ügyvédek és a vádlottak között a közel fél éves összezártság alatt pattanásig feszül a húr, és bár az egész világ nézi, a figyelem legkevésbé irányul arra, amiről az egész szólna: a háborúra és annak áldozataira.

Rendkívül fontos, ráadásul jól megírt történet ez, amit a valós esemény-jelleg az archív felvételekkel sikeresen hitelesít.

Sajnos még mindig nem lehet szabadságjogi témához nyúlni attól félve, hogy nem lesz aktuális, így a rendező úgyszólván biztosra ment. A történeten túl a karaktereket játszó színészek is igen meggyőzőek. Kevés film ad teret egyszerre ennyi tehetséges színésznek, hogy közel egyenlő arányban, cseppet sem egymás alá rendelve bizonyíthassák a tehetségüket. Több emlékezetes figura is emeli az élményt, ilyen például a leköszönt főügyész (Micheal Keaton), aki talán most először áll ki a valódi igazság oldalán vagy a lecsúszott ügyvéd (Mark Rylance), aki a film legkiválóbb színészi teljesítményét nyújtja. A karakterfejlődések látványosak, sőt – és ezzel el is érkeztünk a teljes alkotáson elhatalmasodó rákfenéhez – túlontúl szélsőségesek, és megintcsak kissé népmesébe illőek. A jámbor családos apa (John Carroll Lynch) agresszívvé , a csendes józan eszű fiú (Eddie Redmayne) mártír hőssé alakul a kiélezett helyzetben. Az osztály bohóca (Sacha Baron Cohen) pedig az egyetlen, aki személyes és mély drámát kap, de az is, mintha csak azért valósulna meg, hogy oda futhasson ki ez a szivárványívet bejáró karakterfejlődés. Utóbbi kettő személyiségéből és eszméiből adódó komoly konfliktusaik ellenére – ezek alapján kitalálhatóan – a film végére barátokra lelnek egymásban.

Az igazságérzetére végül a klisék közt rátaláló ügyész (Joseph Gordon-Levitt) is csatlakozik ehhez a jelenséghez, melynek csúcspontja egyértelműen Hoffman bíró (Frank Langella). Akit jóllehet, később a valóságban is alkalmatlannak minősítettek, de a mindennemű józan észnek és igazságnak szinte infantilisen ellenálló, kalapácsát rázogató bíró, így bemutatva egyszerűen zavaró. A végletekig kitolja azt könnyű ítlékezést valamint nagy érzelmi beteljesülést kínáló didaktikusságot és egydimenziós karakterábrázolást, amit korábban már felróttunk a rendezőnek.

Pedig a véleményformálók állami szintről jövő elnémítása és a rendőri túlkapások olyasmi, ami, különösen 2020-ban újra saját okán rándítja görcsbe a néző gyomrát. Különösen a Bobby Sealt ért vádak és igazságtalanság az, ami görbe tükröt állít elénk a jelenben és elgondolkodtat, hogy képesek leszünk-e valaha változtatni ezen a nagyon emberi mivoltunkon?

Amiről azonban megintcsak érdekeset mond el a film. Ahogy korábban mondtam három hadszíntéren folynak a háborúk a játékidő alatt. Elsőként természetesen a valódi, melyet százezrek vívtak Vietnámban. A második a chicagói nyolcak, akik a háborúzók okán, ugyanakkor saját céljaikért küzdenek. Bár szándékuk társadalmilag előrmutató, sőt nemes, motivációik mégis elsősorban őket, az ő eszméiket és terveiket hivatottak előremozdítani. Ezzel képezve egy köztes színteret a harmadik háborúhoz, melyet az újonnan kinevezett főügyész, John Mitchell vív az elődjével, kizárólag önmagáért és a neki kijáró tiszteletért. Ez a végtelenül kicsinyes és még annál is emberibb (annak minden pejoratív vonatkozásával) harc, amely a hatalomfitogtatás eszközévé tette ezt a nyolc embert és közvetve azokat is, akik az országukért meneteltek a sokszor biztos halálba.

Ennek az igen erős és elgondolkodtató üzenetnek a fényében különösen visszás, ahogyan Sorkin még erről a valós tárgyalótermi- és emberi drámáról sem tud olyan dagályosság és pátosz nélkül beszélni, amik a film utolsó jeleneteiben a tiszteletnyilvánítástól, a névsorololvasástól, az egymásnak megbocsátástól,  katarzist remélve is csak giccset képesek hozni.

Ha remek színészgárda által eljátszott, jól megírt történetet szeretnénk látni, akkor tehát mindenképp érdemes lehet A chicagói 7-ek tárgyalását választani. És még a túlírt jeleneteket és kliséből építkező katarzisokat is szentesítheti az a cél, hogy szembesüljünk vele: ha ez az egész ötven év távlatából ugyanolyan aktuális, akkor talán mégis hiába haltak meg elődeink a szabadságért?