Miles Morales is van olyan báttya, mint Peter Parker

A címszereplő afroamerikai pókfejivadék Miles Morales még 2011-ben mutatkozott be az Ultimate Fallout minisorozat keretében. A Brian Michael Bendis (író) és Sara Pichelli (rajzoló/illusztrátor) által megalkotott karakternek eredetileg a 1610-es Föld, azaz az Ultimate univerzum volt az otthona, ami a 2015-ös Secret Wars sztoriszállal teljesen megsemmisül (a 616-tal együtt), és amely kataklizmát Morales túléli. Miles eredetileg Peter Parker Ultimate verziójának halála után jelenik meg, képességeit egy Oscorp-tudós, Dr. Conrad Markus által és a nagybátyjától, a Prowlertől kapja közvetetten, ugyanis az eredeti pókfej halála után Conrad megpróbálja rekreálni az eredeti Pókember képességét, ám a felhasznált pók besunnyog Prowler hátizsákjába, megtalálja Milest, a többi pedig történelem. Olyan történelem, amelyhez hozzátartozik az is, hogy a karaktert nem fogadták túlságosan jól. Az indokot nyilván a kedves olvasó is gyorsan kitalálja: a politikai korrektség vádja. Hogy ez a fogyasztói ideológia fintor mennyire valós és valid, ebben a tesztben nem érdemes részletezni, viszont tény, hogy legendás és ikonikus karaktereket kár ilyen szándékkal lecserélni, ellenben az a habitus sem kapaszkodik két kézzel a józan észbe, aki emiatt csapja agyon egy lapáttal, majd hány földet arra a karakterre, akit nem volt hajlandó megismerni.

A 2018-ban megjelent Sony által gyártott animációs film, az Irány a Pókverzum már bebizonyította, hogyha Miles Morales nem is tudja teljesen helyettesíteni a ma már 58 éves közkedvelt pókfejt, nem kevésbé méltó a Pókemberségre. Ezt az “értékítéletet” erősítendő, az Insomniac Games által Ps4-re és Ps5-re fejlesztett  Miles Morales játék pedig újfent bebizonyította, az afroamerikai falmászó egy roppant szerethető, velejéig igazi Pókember. Mert bizony, a Sony az új konzolgenerációját a szintén 2018-as exklúzív Pókember játékának a spin-offjával, Miles Morales eredetsztorijával nyitotta, és a játék fejlesztője, az amerikai Insomniac Games mindent megtett annak érdekében, hogy a kaland abszolút parádés nyitány legyen, na de merüljünk el kicsit a részletekben.

A Marvel’s Spider-Man közel a legjobb Pókember adaptáció

HIRDETÉS

Új Shariff a városban

Egy évvel járunk a Marvel’s Spider-Man és a DLC formájában érkezett The City That Never Sleeps történetszálai után, amelyeknek az egyik stáblista utáni jelenetéből (na majd pont egy Marvel játékban ne lenne ilyen rész) kiderül, hogy Peter új barátja, a Morales fiú is képes falat mászni. Miles édesanyjával Harlembe költözött és amikor nem sulizik, Peter Parker mentoráltjaként próbál méltó társa lenni példaképének és megfelelően tisztelegni az elhunyt rendőrédesapja emléke előtt. A Miles Morales cselekménye a téli szünetre, a karácsonyi időszakra esik. Az újsütetű Pókember kénytelen a nyakába venni az örökkön nyüzsgő várost, mivel Peternek az Európában található Symkariába kell utaznia Mary Jane-nel, mint fotós, hogy ott egy polgárháborúról tudósítsanak. S amikor a srác azt hinné, hogy majd szimpla rablókat kell majd kukoricán térdepeltetnie, hirtelen belecsöppen egy kisebb háborúba, ami a Nuforn projekttel végtelen energiaforrást ígérő Roxxon technológiai-energetikai vállalat és a Tinkerer által vezette Underground banda között zajlik. A speciális technológiával felfegyverkezett csoport vezetőjének egyetlen célja van, bosszút állni az elhunyt bátyjáért, és szó szerint földig rombolni a vállalatot, amibe súlyosan belerokkanhat a szeretett Harlem is. Szóval az ifjú Pókember-jelöltnek meg kell akadályoznia a Tinkerert tervében úgy, hogy közben meg kell védenie magát a Roxxon vállalat speciális militáns osztagától, zsoldosaitól. Emellett új Shariffként kell, hogy őrizze New York, de első sorban Harlem havas, ünnepi köntösbe bújt utcáit fegyverhordozójával, a téli szünetet nála töltő barátjával Ganke Lee-vel.

Eredetsztori és foghíjas felnövéstörténet

A Miles Morales már a nyitányával magával ragad. Peter és Miles közösen kísérik vissza a még a 2018-as játékból szabadlábon maradt Rhinót és pár haramiát a Raftba, ám egy szerencsétlen baleset következtében a kétlábon járó monstrum elszabadul, a két new york-i falmászó pedig utána ered. Nagyon kevés játék operál annyira impulzív, élményszerű csak negyedrészt scriptelt, interaktív jelentsorral, mint például az Insomniac Games Pókember játékai. Már az első pillanattal berántja a játékost azzal, ahogy egy átértelmezett „autósüldözésként”, hálóhintázva kergetjük a Nagy Alma épületei között az egyszarvúsított orosz, kétlábon rohanó zsebtankot. A nyakába kapaszkodunk, ő keresztüllohol velünk egy plázán és mi Miles Moralesként mentjük, ami menthető, puffogtatva közben a pánikolós egysorosokat. Az összecsapás nagy és látványos konklúziója az, hogy Miles felfedezi magában a bioáram termelésének a képességét, egymaga lenyomja Rhinot, megmenti Peter életét bizonyítva, hogy alkalmas arra, hogy Peter rá hagyja a melót, míg szabadságra megy.

Az Insomniac már az elején bebizonyítja, hogy ért az akciójátékok megrendezéséhez, majd a játék végére azt is látni fogjuk, hogy kicsit jobban érzi ezt a Pókember-élményt, mint az MCU, amiből egyébként nem gyengén merítenek (a hidas jelenet például főhajtás Raimi és az MCU-s Pókember filmek előtt). – Töröm a lándzsát amellett, hogy az Insomniac Pókember-adaptációja a legjobb Pókember adaptáció.

Az amerikai fejlesztőcsapaton érződik, hogy ők ezt nem megbízásból, hanem szívből csinálják. Érzelmileg intelligens sztorival és látványfilmet megszégyenítő minőségű akciójelenetekkel tűzdelték tele ezt a rövid kalandot. Bár azt továbbra sem tudom megbocsájtani nekik Peter Parker 2018-as arcának teljes lecserélését, pontosabban Tom Hollandosítását. Rendkívül kontextusidegen az új fej.

A vélhetőleg a következő nagy Pókember-játék tepsijét kivajazó Miles Morales spin-off tulajdonképpen egy eredet- és némiképpen felnövéstörténet. Ebből leginkább az eredetsztori teljesül, a felnövéstörténet kidolgozatlan maradt, ám ezt is jól ellensúlyozták a játék írói. A történet folyamán bekukkantunk Miles magánéletébe, megismerjük az édesanyját, a barátait, köztük a fegyverhordozó Ganke-vel és Phin-nel, aki vagy barátzónázta Milest, vagy Miles őt, de valaki valakit biztos. A sztori alatt Miles kapcsolatba kerül nagybátyjával is, aki eltávolodott a családtól, de a kapcsolatot újraélesztendő elkezdenek együtt dolgozni New York és azon belül Harlem megmentésén, lesz némi törődésre építkező tetlegességig elfajuló összetűzés a Prowlerrel – mondhatni, hogy a történet eseménydús. A játék igyekszik az összetartozás és családorientáció kliséje mentén kibontani az egyébként fináléra kifejezetten meghatóvá váló történetszálat. De még mielőtt azt hinné a kedves olvasó, hogy ez negatív, abszolút nem az. A családközpontú sablonosság nem hajlik át üres, megrágott, megemésztett giccsbe, csak egy szerethető motivációs kontextust, bukét ad a cselekménynek.

A történet érthető módon rövid. Ez csupán egy karaktert bemutató mellékszál a hivatalos második rész előtt, ahol minden bizonnyal hatalmas gebasz elé néz majd a két pókfej.

Az időkeret miatt nincs lehetősége a sztorinak karakterívekben is jobban kibontani magát, de ez nem jelenti azt, hogy a narratíva elbukik. Persze hiányzik, hogy jobban megismerjük Milest, több kellett volna az ő és édesanyja kapcsolatából, Phinnel való barátságából is egy nüansznyival többet érdemeltünk volna. Problémás a látens (Tinkerer) és a valódi főgonosz (Roxxon R&D vezető Simon Krieger). Tinkerernek bár a motivációja tiszta és világos, a karakterisztikája egy olyan személyé, akit meg lehet győzni a megfelelő érvekkel, a morális igazságszolgáltatás mentén mozgó gonosz nincs szembesítvel az erkölcsi hibáival. Nem hangoznak el azok a mondatok, amik egy ilyen beszélgetésben kézenfekvők, ha valakit le akarunk beszélni valamiről, és emiatt ezen a ponton kicsit alulírtnak érződik a játék. A Tinkerer és Miles kapcsolatával további probléma, hogy abszolút érzelmi reakciókra húzták fel azt, így egy kissé ad-hoc is lett köztük az adok-kapok. Simon Kriegerből meg egyszerűen semmit nem ad a sztori a sablonos, önző és gonosz céges ripacson túl. Ez már azért is sajnálatos, mert méltatlanul nem használja ki a játék a mögötte álló szinkronszínészt, Troy Bakert. Viszont a felsorolt hibák ellenére valahogy mégsem érzem azt, hogy ezek elvennének a történet értékeiből. Inkább úgy fogalmaznék, hogy bár olyan igényességgel kezelné rengeteg fejlesztő-kiadó saját, teljes értékű, sztori-orientált játékainak forgatókönyvét, mint ahogy az Insomniac pofozgatja cselekmény-irányokba Miles Moralest ebben a 8-12 órás kalandban. Persze ezzel nem szeretném elsummázni azt, hogy a karakterizálás oldaláról nagyon sok részlet kibontatlan maradt, viszont ezek a hiányosságok kitűnően ellensúlyozva vannak az tempóval, a narratív dinamizmussal és a történeti fordulópontokkal, amit egy gyönyörű, jótékonyan giccses fináléval zárnak (rohadjak meg, majdnem megkönnyeztem).

Ez a működő koherencia azért lehetséges, mert az Insomniac írói képesek kevéssel is sokat mondani, képesek rövid, vagy „kevés” dologba is rengeteg erőt adni és emiatt a már említett +emocionális ad-hoc” is inkább tűnik jónak, mint rossznak.

Tehát nem is a foghíjas szereplőépítés a legnagyobb baja, hanem az itt-ott tettenérhető következetlenség. Azont túl, hogy az Avengers még mindig kuka, mialatt felrúgják azt a várost, ahol a tornyuk áll, és azon, hogy Peter Parkernek, a keveset kereső fényképésznek olyan technológia áll a rendelkezésére, ami sokszázezer dolláros értéket képvisel (Oki doki laborja meg a 2018-as játék eseményei okán bezárt) van egy nagy szembetűnő, ehhez köthető problémája. Ma, a realizmusra – megjegyzem helyesen – gyúró képregényadaptációk frontvonalában az Insomniac Games elfelejtett azzal foglalkozni, hogy megmagyarázza, hogyan jut olyan technológiához a Tinkerer (akinek a személyét spoiler lenne felfedni), amelyhez csak komoly vállalatokon keresztül juthatnának. Még honnan a bánatos pelcsából tudja összekaparni a technológiát, az alapanyagot ahhoz, hogy ilyen cuccokkal vértezzen fel egy olyan népes tagszámmal rendelkező bűnbandát, aminek a tagjai kispályás utcai csövesbánatok voltak előtte? Rabolták, vagy vett egy cinezőt, aztán meggájverkedve összedobta a cuccot a katódcsöves tévé, a lámpás rádió meg egy gépkapocs, meg némi háztartási radioaktív izotóp segítségével? Nem tudni. A játékosnak kell elképzelnie a megnyugtató magyarázatot, de ez általában nem működik mindenkinél, így ők kénytelenek szemet hunyni a dolog felett. A másik következetlen baki pedig a feladataink kiválasztásának módjával kapcsolatosak.

A játékmenet szinte ugyanaz

Az amerikai fejlesztőcsapat és immáron igazán értékes Sony-pribék nem változtatta meg a játékmenet alapvető struktúráját. Ez egy kifejezetten helyénvaló ötlet, hiszen így következetes. Utcákon bűncselekmények zajlanak, amiket megakadályozhatunk; autókat üldözhetünk, rablásokat akadályozhatunk meg. Ezek mellett egy Ganke által fejlesztett játékbeli telefonos applikáción keresztül mellék -és mellék-mellékküldetéseket vehetünk fel. Ezzel el is értünk a második következetlen megoldáshoz, az applikációhoz. A történet szerint az alkalmazást bárki letöltheti és azon keresztül közvetlenül léphet kapcsolatba Miles-szal. Azaz, ha segítség kell, akkor rögtön lehet hívni a közkedveltet.

Ez tök okos és célirányos fejlesztésnek tekinthető, de képzeljük el, hogy itt ez a rocksztárnak számító falmászó, akit tömegek imádnak. Rajongók ezrei kapnak zöldvonalat hozzá, aminek eredményeképpen a valóságban szinte biztos, hogy ezer és ezer kamu segélykérés futna be percenként hozzá azzal a céllal, hogy a Pókfanok nyerjenek egy aláírást, egy szelfit, egy ingyen hálóhintázós kört, vagy esetleg a hősnek adják a nedves bugyit, féknyomos alsógatyát a szeretet elvitathatatlan jeleként.

Viszont ez a játékban nem történik, az insomniaci New Yorkban rendes, felelősségteljes népek laknak, az appra számukra nem egy ingyenes szelfigép bérlés. S ez az ami sajnos csökkenti az immerziót, a fantasztikus sztoriktól azért elvárt „valósághűséget”.

Az appon keresztül felvehető küldetések többnyire változatosak, de nem kifejezetten érdekesek, ellenben, ha bunyót keresünk, az mindig akad, ugyanis New York utcáin folyamatosan rabolnak, fosztogatnak. Nem tudok 20 métert hintázni anélkül, hogy ne kellene egy csoportot elfenekelnünk. A fő történetszál mellett melléksztoriként pontot kell tennünk egy másik kifejezetten Harlemet célzó bűnbanda tevékenységére, aminek a vezetőjét nem ismerjük, de kétséget kizáróan nagyhatalmú. Emellett és a stiklik mellett fel kell számolnunk a Roxxon kutatóbázisokat, illetve Underground főhadiszállásokat. Ezzel összevetve a játék hossza nagyjából 12 órára nyúlhat, de az üres és megnyugtató hálóhintázással elmehetünk akár 16 óráig is (ezt garantáltan csinálni fogjuk). A küldetések mellett amolyan edzésként a sztori szerint Peter szétdobált pár hologrammal éles helyzeteket szimuláló tréningpontot is, aminek a segítségével Miles hatékonyabbá válhat, mivel az elvégzésük új tulajdonságokkal ruház fel bennünket.

A harcrendszert tekintve az előző játék alapjai szintén megmaradtak: ütleg, hálóvető, illetve kitérés a pókösztön segítségével. Viszont ami Miles új képességei és új kütyüi rugalmasan simul az új ellenfelekhez és persze megváltoztatják a „kivégző” ütések animációt, amik egyébként baromi pacekok lettek. A kézműves bioáram, avagy venom csapás viszont új színt visz a már bevált koncepcióba mind vizuális mind pedig taktikai szinten. Különböző fokozatai a történet továbbhaladásával nyílnak, mindegyik erősebb a másiknak. Ezek megbéníthatják, de a legerősebb csapás akár instant ki is iktathatja az ellent, viszont abszolút nem érződik narratív szinten is túl erős Miles Morales, hiszen ahogy Electrot ki lehet iktatni, úgy őt is. A későbbiek folyamán pedig elsajátítjuk a láthatatlanná válás képességeit, így a spin-offban kibővülnek a lopakodást preferáló játékosok lehetőségei. A céleszközök is újak. Dobhatunk hologram ellenfelet a bunyikok közé, esetleg gravitációs gránátot, de jól jöhet az elektromos, távirányítós akna is. Továbbra is ki lehet szedni a lőfegyvereket, csöveket, elektromos bunkókat a kezekből, ládákat, aknafedőket, postaládákat és sok mást lehet hozzájuk vágni, állványokat, szekrénysorokat rájuk dönteni, vagy egyszerűen suttyomban levadászni a bérenceket, és természetesen nem maradtak ki a nagy akciójelenetek „quick time eventjei” sem.

Ellenfeleink viszont veszélyesebbé váltak, emiatt a játék is nehezebb. Az Underground tagjai kemény legények és csajok, akik közül párat leginkább bioárammal vagy lopakodással lehet hatástalanítani. A támadások is intenzívebbekké váltak, fokozottan kell figyelni a hárításokra, a kitérésekre.

A Boss-harcok – amiből összesen három van és ezekből kettő Rhinoval történik – rendkívül szórakoztatók kiemelten a vége, ami egyszerre kihívás, rendkívül látványos és narratíva szempontjából emocionálisan is erős, mivel itt érik be Miles Morales valódi Pókemberré.

Fejleszd magad és a ruhád

Ma már egy nyíltvilágú játék sem létezhet tapasztalati pontok és készségfa nélkül, hiszen ez az a jutalomrendszer, ami arra ösztönöz minket, hogy sokáig foglalkozzunk a játékkal. Így volt ez az előző Pókember játékban és most is. A történet folyamán különböző ruhákat oldhatunk fel (még az Irány a Pókverzumosat, amihez jár az animációs filmben látható mozgás). Ezek a ruhák válthatók, fejleszthetők különböző modokkal, amiket speciális pontokkal nyithatunk meg. Képességeinket tapasztalati szintlépésekkel kapott pontokkal tuningolhatjuk. Fejleszthetjük a venom csapás hatékonyságát, a láthatatlanságot, illetve a szimpla ökölharcot tetszés szerint.

New York télen gyönyörű

Újgenerációs játék mivoltából a Miles Morales még Ps4-en is szebbnek mondható, mint elődje/anyajátéka. A grafikai ráncfelvarrás leginkább az árnyékoláson látszik, amit a Ps5-ös Fidelity mód a sugárkövetéses árnyékolással és tükröződéssel csak még szebbé tesz. Mi a Ps4 Pron játszottuk végig a játékot és állítható, hogy a sugárkövetés megléte nélkül sem lehet a grafikára panasz. Emellett a teljesítmény is kiváló. Tökéletesen stabil képkockaszámokat produkál, bár egyes esetekben megesik némi érezhető lassulás, leginkább akkor, amikor túl sok fényeffekt gyűlik egy helyre (robbanás, energiacsóva, stb). De ettől függetlenül New York még mindig elképesztő. Csak úgy, mint az első részben, órákat tölthetünk hálóhintázással közben hallgatva a minket dicsérő podcastet, vagy a J. Jonah Jameson fake newsait és valóságtorzításait a Pókember duóról. Átlibbenhetünk a Central Parkon, megmászhatjuk az Avengers tornyot, cikázhatunk a karácsonyi dekoráció között, ami kifejezetten feldob Miles kicsit tétova, láthatóan tapasztalatlan hálóhintázós mozgáskultúrája. – Egyszerűen a Miles Morales egy városnéző élmény is, csak úgy, mint elődje és a kiváló fotómód segítségével fantasztikus képeket is lőhetünk a „túránkról”, vagy éppen magunkról.

Verdikt

A Marvel’s Spider-Man: Miles Morales ismét egy olyan Pókember kaland az Insomniac Gamestől, amit a rajongóknak bűn kihagyni és eloszlatja a kételyeket afelől, hogy kell-e a közösségnek egy afroamerikai falmászó. Ügyesen rendezett, moziélményű játék és egy nagyon érzelemdús történet, amit egyszerűen nem tudnak elgáncsolni a hiányosságai. Kitűnő vizualitás, nyugtató, élményszerű hálóhintázás és igazán szórakoztató, kihívást is tartalmazó bunyók. Miles Morales nem csak Harlem lakosainak szívébe lopja be magát a rövidke játékidejével, de a játékosok szívébe is.