Orosdy Dániel regényében roppant szórakoztató módón keverednek a hetvenes évek bűnfilmjeinek fordulatai Guy Ritchie figuráival és Kelet-Európa Tarr Béla filmjeit idéző kisszerű, kilátástalan nyomorával.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Kevés olyan nyomorúságosnak tűnő teremtmény van az állatok birodalmában, mint a vakondok. Egész életét a föld alatt, teljes sötétségben éli. Ám ennek ellenére sem tud teljesen elrejtőzni az ellenfeleitől, hiszen folyamatosan túrásokkal jelzi, hogy merre jár. Vaksi, a felszíni életre látszólag teljesen alkalmatlan. Olykor-olykor, valamilyen számára is érthetetlen okból kifolyólag azonban mégis kimerészkedik a napfényre, ám ez legtöbbször a végzetét is jelenti. Hiba lenne azonban lebecsülnünk a vakondokot hiszen, bár a túrásaival sok bosszúságot okoz a kert tulajdonosoknak, cserébe rengeteg kártevőtől és rosszindulatú féregtől szabadítja meg a földjüket.
A vakondhoz hasonlóan teljes szociális izolációban, ösztönlényként tengette a napjait a megszüntetés határán veszteglő belső elhárítási osztag tisztje, Woiczek Dávid is. Egészen addig, amíg egy félresikerült, kevéssé legális, ám annál jövedelmezőbb akció után kénytelen kijönni a napfényre, és eldönteni, hogy mit is akar kezdeni az életével. Ám, ahogyan a földfelszínre merészkedő vakondok, úgy ő sem kerülheti el ellenségei ádáz és mohó tekintetét. Így elindul a pénzért, drogokért és főleg túlélésért vívott hajsza.
Orosdy Dániel második regénye egy klasszikus modorú, feszes tempójú és roppant szórakoztató akció-krimi. Kiváló stílusérzékkel és műfajismerettel előadott, jó értelemben vett ponyva. Noha jó lehet, hogy az avatott krimi kedvelőnek ismerősek, vagy akár kiszámíthatóak lesznek a fordulatai, ám ez sokkal inkább a műfaj sajátossága, mint írói hiba. Hiszen Orosdy célja jól érezhetően a 60-es/70-es évek -főleg amerikai- bűnfilmjei előtti tisztelgés. Ezt nem is rejti véka alá, hisz erre vonatkozóan számos utalást rejtett el a regényben. Mindközül a legfeltűnőbb talán a FrieDkinG névre keresztelt rádiósmagnó. A Wakond tényleg kicsit olyan, mintha egy
HIRDETÉS
sosem látott William Friedkin film regénnyé alakított forgatókönyvét olvasnánk.
Mégis, dacára a számos utalásnak, a Wakond nem egy bűnfilmes köntösbe bujtatott Ready Player One. Ellenben ugyanis Ernest Cline 80-as évek nosztalgiáján alapuló kultregényével, a Wakond elsősorban nem a felszínes idézgetéssel tiszteleg a múzsái előtt. Noha felhasználja a zsarufilmek ismerős fordulatait, és karaktertípusait, ezeket képes annyira a saját képére formálni, hogy a regény sosem érződik utánzatnak. Nincsenek sokoldalas fejezetek, amelyek lényege a szerző kedvenc akciófilmjeinek bemutatása, az apró utalások tényleg megmaradnak annak, aminek lenniük is kell: a cselekmény szövetében elbujtatott jópofa kikacsintásoknak. Kis érdekességeknek, amelyeket felismerve a műfajban járatos olvasó elmosolyodik. Ám a regény kifejezett erőssége, hogy a hangsúlyt nem ezekre helyezi, így aki nincs tisztában ezekkel az alapokkal ugyan nem veszi észre az utalásokat, de ez nem is csorbítja az olvasmány élményét.
A bő 200 oldalas cselekménynek szinte villámgyorsan a végére érhetünk, és nem pusztán azért, mert rövid, hanem azért is, mert az író nagyszerű tempót diktál. Mondhatni a kisujjában van a zsáner, és ennek köszönhetően a fordulatok többségét a lehető legjobb pillanatban lövi el. Különösen igaz ez a fináléra: az olvasó az egyik szereplővel párhuzamosan jöhet rá a főhős tervére, elég későn ahhoz, hogy ne érződjön kiszámíthatónak, de elég korán ahhoz, hogy átérezze a jóleső suspense feszültségét, és a karakterekkel együtt tudjon visszaszámolni a katarzisig.
A Wakond gerince egy pompásan elmesélt, akciódús megváltástörténet. Ugyan műfajában nézve kétségtelenül egy remek darab, ám csupán ennyitől még nem válna emlékezetessé. Ezt már a sajátos atmoszférájának köszönheti. Orosdy nem csak érti, hogy hogyan működnek a jó bűnfilmek, de képes ezt hibátlanul belefésülni egy ismerősen kelet-európai környezetbe. Noha a cselekmény meghatározatlan időben, egy fikciós ország, fikciós városában játszódik, nem nehéz észrevenni az áthallásokat. Míg a regény első felének fővárosi része egészen olyan, mintha a 90-es évek Budapestjén járnánk, addig a második félidő jelentős részének helyszínül szolgáló tanyáról könnyen asszociálhatunk a Tarr Béla filmek, szürke, rideg, nyirkos és kilátástalan magyar vidékére.
Hasonlóak a karakterek is, amelyek ugyan mind a műfaj tipikus figuráiból indulnak ki, de annál sokkal kisszerűbbek. A Wakondnak nagyszerűen sikerül a legtöbb karakterét nevetségessé, és szánalmassá tennie úgy, hogy közben mégsem válik műfaj paródiává. Ilyen értelemben Guy Ritchie klasszikus filmjeinek a hangulata sejlik fel a sorok között, ahol a tétek nagyok, a bűnök és hibák halálos következményekkel járnak, de a karakterek esendő, olykor szánalmas kisemberek. Az egész regényt átszövi egy nagyon finom fekete-humor, amitől még kicsit realisztikusabbnak is hat az összkép.
Valószínűleg a Dögkeselyű óta nem volt szerencsénk egy ennyire szikár, a műfaji toposzokat és a magyaros környezetet kiválóan keverő bűntörténethez.
Eme atmoszféra megteremtéséhez nagyban hozzá járulnak Merényi Dániel (alias grafitember) képregényszerű, hangulatfestő illusztrációi. Noha Merényi munkásságát ismerve, talán nem ő lenne az első ember, akire egy szikár bűnregény illusztrálását bíznánk, ám a karikatúraszerű figurái, tökéletesen illenek a Wakond barna Sopianae szagú világához. Sőt részben ezek a szösszenetek teremtik meg úgy igazán.
Talán egyetlen igazi hibája a regénynek, hogy az elején túl sok karaktert hoz be a játszmába, a regény második felére viszont kiderül, hogy a többségüknek nem osztottak lapot ebben a történetben. Így, szinte feltűnés nélkül, valódi történet vagy lezárás hiányában kerülnek ki a képből. Ez nagy kár, mert a rendőrségi profil stílusában megírt bemutatásuk alapján némelyikükben ott lett volna a potenciál egy izgalmasabb karakterívre. Legalábbis ezt várná az olvasó. Ám a jól fókuszált cselekménynek és feszes tempónak köszönhetően az igazság az, hogy a második félidőben nem is igazán feltűnő a hiányuk.
Végül éppen az az apróság választja el a regényt a zseniálistól, hogy Orosdy láthatóan megelégszik „csupán” egy műfajában hibátlan, és kifejezetten szórakoztató mű megírásával. Nem mer, vagy nem is akar igazán kilépni ezek keretei közül, hogy komolyabban foglalkozzon a háttérben felsejlő társadalomkritikai elemekkel. Ugyan a sorok között felsejlik a rendszerváltás és az azt kísérő/követő politikai játszmák hangulata, ám a szerző ezekben nem igazán mélyed el. Ha kicsit jobban belemerészkedik ebbe a témába is, esetleg ezt összeköti egy durvább, tragikusabb befejezéssel, akkor a Wakond fajsúlyosabb olvasmány is lehetett volna. De ez már csak kötekedés, hiszen az végeredmény így is egy lebilincselően szórakoztató regény.
A könyvborító alapján a The Independent a következőket fogalmazta meg a Wakondról: „Nem olvastuk”. Én azonban csak biztatni tudok mindenkit arra, hogy ne essenek az ő hibájukba. Hiszen ez egy hiánypótló és roppant szórakoztató mű, ami remek humorral, magával ragadó tempóval, egy szenzációs autósüldözéssel és egyedi atmoszférával éleszt fel egy olyan műfajt, amellyel már sajnos egyre kevesebbet találkozunk a mozikban.
