Minden generációban születik egy lány. Ő az egyetlen, aki fel tudja venni a harcot a vámpírokkal, a démonokkal és a sötétség erőivel. Ő a Vadász. Jordie Belaire, Dan Mora és Raúl Anguló pedig úgy gondolja, hogy a Z-generációnak is Buffy Summersre van szüksége a vadász képében, ezért tavaly képregény formájában indította újra az eredetileg 1997-ben debütált tévésorozatot, melynek első négy füzete Magyarországon a Panel kalandor gyűjteményes kiadásában jelent meg. Az ötlet alapvetően nem ördögtől való, de egyelőre még várnunk kell, hogy kiderüljön, mennyire is sikerül élni az alkotóknak az aktualizált adaptáció adta lehetőségekkel.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A Buffy, a vámpírok réme 1997-ben debütált és összesen hét évadot élt meg a tévéképernyőn, miközben sikerült kultuszsorozattá válnia az akkori tizenévesek, sőt még az azt követő generáció számára is. Nem mellesleg ezzel a sorozattal indult útnak Joss Whedon karrierje is, hogy húsz évvel később neve már a geek filmek és sorozatok pápájaként éljen a köztudatban. A Buffy nem hiába vált ikonikus darabjává a kilencvenes évek tévésorozatainak: az epizodikus felépítése, markáns, ma már olcsónak tetsző látványvilága és vizuális megoldásai nagyszerűen képezik le az évtized tévés szórakoztatáshoz való hozzáállását. Mindemellett viszont nagyon jól hangolt, önreflexív humora és a vámpír és démon hajkurászáson túl teljesen köznapi, emberközeli karakterei teszik végtelenül szerethetővé, és emeli az átlag kortás fantasztikus sorozatok fölé. Ezek az elemek pedig alapvetően gond nélkül adaptálhatóak bármilyen korba.
Vagyis a Buffy koncepciója elvileg képes alkalmazkodni a tinikről és fiatal felnőttekről szóló művek éppen aktuális trendjeihez úgy, hogy mindig frissnek hasson és tudjon újat mutatni.
Ráadásul képregényes formában sem először találkozhatunk a vámpírvadásszal: miután a sorozat a hetedik évaddal véget ért, Joss Whedon ilyen formátumban folytatta a történetet egy kvázi-nyolcadik évaddal. Így én alapvetően tök jó ötletnek tartom, hogy Jordie Bellaire és Dan Mora igyekszik a Z-generáció számára is fogyasztható köntösbe bújtatva újraértelmezni a karakter kalandjait, Joss Whedon áldásával a hátuk mögött.
HIRDETÉS
Első ránézésre úgy tűnik, hogy ügyesen sikerült az adaptáció.
Itthon a Panel Kalandor adta ki a képregénysorozat első négy számát és egy bónusz sztorit gyönyörű, nagy alakú, keménytáblás kötetben, ami remekül hangsúlyozza Mora csodás illusztrációit. Az intenzív, nagyon élénk színhasználat lendületet és fiatalosságot kölcsönöz a képregény világának. A karakterek ábrázolása szintén nagyon el lett találva. Küllemük nem csak karakterjegyeiket teszi ránézésre egyértelművé, de megjelenésükben, öltözködésükben szerencsére sikerült tökéletesen megjeleníteni 2019-es tiniket. Összességében a helyszínek, karakterek kompozíciója nem hat úgy, mintha középkorú alkotók próbálnák nevetségesen erőltetett módon imitálni a gimis generáció szokásait.
Emellett a főbb szereplők tökéletesen felismerhetőek, vonásaikat erőteljesen az eredeti színészekről mintázták, ez sokat segít a nosztalgikus hangulat elérésében a rajongó olvasók számára. Nem csak a karakterekről, de összességében az egész képregényről elmondható, hogy vizuálisan a sorozatot igyekszik újra életre kelteni. Vagyis maga a rajzstílus, a panelek sora és az események ábrázolása inkább rajzfilmszerű, mint képregényes. Ez azt is maga után vonja, hogy inkább értelmezhető a Buffy-franchise újabb tagjaként és csak formailag szeretne képregény lenni, nem is használja ki igazán a formátum adta új lehetőségeket.
Míg formailag sikeresen megidézi elődjét és aktuálizálja is azt, tematikai oldalról – egyelőre – ez nem annyira mondható el róla.
A három főszereplő és a már a történet első részeiben feltűnő mellékkarakterek, mint Cordelia és Spike személyisége egész ötletesen lettek átültetve a 2010-es évek világába. Cordelia például itt nem egyszerűen az a kissé egyszerű, beképzelt lány, aki szépségének köszönheti népszerűségét, hanem egy okos, felelősségteljes fiatal, aki igyekszik kivenni a részét a az iskolai élet fontos ügyeiből, például aktívan fogalkozik a környezetvételemmel. Így teljesen más úton válik idegesítő, minden lében kanál figurává Buffy-ék számára. Buffy itt már a kezdetekben egy gyorsétteremben dolgozik suli után, ami abszolút megszokott dolog manapság. Willow már a történet kezdete előtt nyíltan vállalja homoszexualitását és jár egy iskolatársával, amit nem is igazán firtat (eddig) a képregény, ez pedig szintén egy olyan aspektus, ami teljesen más perspektívába helyezhető ma, mint kilencvenhétben, és nagyszerűen kezelik az írók. A leginkább talán Xander karakterén keresztül sikerült az íróknak megfogni a különbséget a 90-es évek és korunk fiataljainak viselkedésében. Ő, míg társaságban az eddig megszokott élénk, vicces figura, otthon titkon blogot vezet, amiből kiderül, milyen elveszett, depresszív és magányos személyiség valójában.
Ezek mind jó megoldások, azonban csak elhelyezik a szereplőket új környezetükben. A remake-nek akkor lenne igazán létjogosultsága, ha kreatív ötletekkel tudná kihasználni a generációs különbségeket a cselekmény alakításában is. Az egyik fejezetben például Buffy-nak meg kell találni egy varázstárgyat, de ehhez valahogy nem tudja segítségül hívni a 21. századi technikát, az internetet, hanem konkrétan gyalog indul el a városban megkeresni a tárgyat, akárhol is legyen az. Ezzel szemben a vámpírok egy ponton egy mobil és a közösségi média segítségével verik át hőseinket. Kicsit életszerűtlenné teszi az egészet, ahogy a több száz éves vámpírok ügyesebben tudják hasznosítani a modern kor eszközeit, mint a fiatalok.
A gimi maga a pokol címre keresztelt első gyűjteményes kötet csak az első négy füzetet tartalmazza, így bőven van még lehetősége az alkotóknak arra, hogy ezeket jobban elmélyítsék és ki tudják használni.
A négy fejezetből eddig úgy tűnik, hogy bár az egyes részek cselekményeinek van önálló ívük, de a fő történetszál részeken átívelő és összefüggő. Ennek a ritmikája is kissé furcsa: míg az első oldalakon látjuk, hogyan találkozik Buffy Willow-val és Xanderrel, és derül ki számukra a főhős megdöbbentő munkája, a negyedik rész végére már ott tartunk, hogy rövid tréning után vállvetve harcolnak a gonosz ellen. Persze még nagyon az elején járunk, és ennyi alapján kár előre rohanni, de kicsit az érezhető itt, hogy a negyven perces sorozat formátumhoz képest a képregények paneljein valahogy nem igazán tudják elmélyíteni a karakterutakat. Emellett számomra az egyik legnagyobb kérdés, hogy van-e még létjogosultsága, izgalmas téma-e még a vámpírokra való vadászat, és tudnak-e még ebben újat mutatni 2020-ban.
Mindezeken felül számomra a képregény legnagyobb hiányossága, hogy abszolút mellőzi a Buffy szatirikus, olykor már cinikus és önironikus narratíváját. A sorozatnak a remek karaktervezetése és humora mellett anno ez adta meg azt a pluszt, amitől sokkal szórakoztatóbbá tudott válni kortársainál. A képregényes remake-ben viszont egyelőre úgy tűnik, ezt teljességgel mellőzik, ennek hiányában pedig nem tudja teljesen átvenni az eredeti szellemiségét.
Összességében a Buffy, a vámpírok réme képregényes remake-je egy nagyon igényes kiadás, teli remek lehetőségekkel, melyekkel egyelőre sajnos csak részben tud élni. Nagyszerűen találja meg az egyensúlyt ahhoz, hogy az eddigi rajongók és az új belépők számára is értékes darabbá váljon, de az első négy fejezetben nem képes teljesen elkapni az eredeti sorozat szellemiségét. Ezt azonban még bőven van ideje pótolni.
A kérdés csak az, hogy meddig érdemes várni arra, hogy újra átélhessük a kultsorozat nyújtotta élményt.
