A földi pokol létezik, és nagy bulival vár

Thomas Richardsont (Dan Stevens) pont annyira megverte, felzabálta és visszaöklendezte a kegyetlen világ, hogy inkább hasonlít egy teljes mértékben bizalmatlan, félhalott kóbor kutyára, mint emberre. Nem is csoda, hogy mindenki halottnak hiszi. Így kényelmesebb nekik. Ám amikor a hitéből és értékrendjéből kitért férfit hazahívja a családja, vagyis az a kora huszadik századi, elfertőződött szociális seb, amely a családjából maradt, Thomas érzi, hogy valóban szükség van rá. Húgát egy titokzatos pogány istennőt imádó, fanatikus szekta tartja fogva egy nehezen megközelíthető szigeten. Nincs más hátra, a jó testvér teszi a dolgát. Meglátogatja a radikális világszemléletet valló kultuszt, és miközben szerettét keresi, a gonoszság eddig ismeretlen mélységeibe nyer betekintést.

Egy meseszép szigeten pusztult el végleg az emberség, 1905-ben.

Gareth Evans filmje erős kontrasztból építkezik. Habár a helyszín természeti adottságait nem hangsúlyozza ki túl sok tájképpel, azért így is érezhető, hogy az Apostle cselekménye festői környezetben játszódik. Nem lerobbant sikátorok, büdös kocsmák vagy komor nagyvárosok húzódnak a háttérben, hanem mezők és erdők. Egy olyan mikrokozmosz, amely eredendően békességre rendeltetett. Így még inkább tragikus mindaz, ami ebben a sokszor egészen elborult, helyenként pedig kifejezetten perverz produkcióban történik. Mert az elsőre vonzó természeti környezetben nem madarak csicseregnek, hanem fanatikusok kántálnak, és kis patakok sem csobognak, viszont bőszen folyik a vér. Az emberi lélek torz, elkorcsosult érzelmi mutációja járja táncát a szeretet, a megértés és a vitatémák köré szerveződő, minőségi párbeszéd megerőszakolt hulláinak máglyára halmozott tetemei körül.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Evans érezhetően inkább filmrajongóként, mintsem filmkészítőként közelítette meg művét. Tarantino óta tudjuk, hogy ez nem baj, viszont akármennyire ügyes rendezőről van szó, Gareth Evans azért mégsem akkora spílere a kamerának, mint a jó öreg Quentin. Ebből kifolyólag az Apostle története szempontjából kevésbé egyedi, de legalább megidéz néhány művet számos mozirajongó kedvencei közül. Olyan ez a film, mintha a klasszikus The Wicker Man-t megbolondították volna a The Witch nyomasztó fényképezési stílusával, amelynek előterében a Stephen King-sztorikból ismerős, önmagukból kifordult, lehető legrosszabb formájukban manifesztálódó karakterek sodorják magukat egyre nagyobb veszélybe.

Mindezt Evans barátunk kreatív horror- és akcióelemekkel tűzdeli meg.

De ezt nem ám úgy tessék érteni, hogy eme vonásokat kicsiny gombostűkkel, óvatosan illeszti rá alkotása összképére. Jóféle, frissen élezett csontozókéssel vágja bele őket a térdkalácsodba, hogy biztosan kurvára fájjon. De ahogy azt a filmtörténelem brutálisabb hullámaiban alámerülve már megszokhattuk, ez olyan fájdalom, amelyet többnyire szívélyesen fogadunk, és elviselünk az élmény érdekében. Mert a rendező a vérgőzös naturalizmust feszültségfokozásra és az emlékezetes sokkhatás kiváltására használja, többnyire sikerrel. Sajnos időnként beleesik az önkényesség hibájába, így néhány jelenete kifejezetten irritálóvá válik, de ezen hamar szépít, amikor akciószekvenciáit azzal a gyönyörű megtervezettséggel és hitelességgel komponálja meg, amely hozzáállást a The Raid-filmek óta fő védjegyének tudhatja.

A teljes körűen pozitív nézői élményhez szükséges, lineáris és részleteiben is érthető cselekményvezetés viszont nem lesz a védjegye. Persze van olyan művész, aki a ködösítésre épített karriert, de Evanst akármennyire szeretjük, azért Tarantino mellett David Lynch magasságait sem éri el. De megkíséreli mindenféle szimbólumokkal bolondítani a sztorit. A vallási fanatizmust, az emberben megbúvó kegyetlenségi hajlamot és a természeti erőforrások önző, kontrolltól mentes kihasználását helyezi előtérbe… legalábbis valami ilyesmiről lehet szó. Az Apostle narratívája a fináléra túlságosan homályossá válik, így olyan érzésünk lehet, hogy Evans végül túl nagy szavakat használt kifejezetten kis horderejű gondolatok bemutatásához. Ránk van bízva, hogy mit látunk bele a végkifejletbe. Nem tudom, hogy igazam van-e, de számomra ez a film arról szólt, hogy emberként milyen könnyedséggel vagyunk képesek vérünket és józan eszünket áldozni önző, kisarkított hitek és ideák számára, mígnem észre se vesszük, már fanatikussá is váltunk.

Fontos következtetés: soha nem akarok farkasszemet nézni Dan Stevensszel.

A mű főszereplőjének akadtak már nem is kicsit említésre méltó megmozdulásai, elég, ha csak a Legion című sorozatra vagy a The Guestre gondolunk. Most pedig Stevens tesz még egy jelentős lépést a nagy színésszé válás irányába. A sors által meghurcolt, minden létezőből kiábrándult karakterét megrendítően karizmatikus játékkal kelti életre. Thomas olyan figura, akiről nem annyira a szavak mesélnek, sokkalta inkább a hátán húzódó mély sebek, erőszakos mozdulatai és folyamatosan gyanakvó, támadásra kész jellemet sejtető szemei. Flashback is akad, nem is akármilyen, de nem igazán lenne rá szükség. Hiszen Dan Stevens vádló tekintetével és enyhén meggörnyedt hátával tökéletesen elmesél mindent figurájáról. Kár, hogy a többi szereplő nincs ennyire jól kidolgozva, példának okáért a történet végül egy olyan karaktert emel fő antagonista státuszba, akinek a bemutatására korábban nem fordított túl nagy energiákat –  pedig a casting a főhőshöz hasonlóan az egyéb mellékalakok esetében is jól sikerült.

Én viszont nagy erőket fogok magamban megmozgatni ahhoz, hogy valahogy elkerüljem a rémálmokat, amelyeket az Apostle kemény vizualitása és depresszív története tervez majd esténként kiváltani az agyamban. Mindazonáltal azt is elmondhatom, hogy habár Gareth Evans rendezése közel sem tökéletes mű, atmoszférája és a mögötte húzódó alkotói filmszeretet van annyira erős, hogy megérje érte bevállalni néhány lidércnyomást.