A rossz poénok gyorsabban kinyírták a Ragadozót, mint Schwarzenegger

Az amerikai kormány már egy jó ideje tud azokról az idegen lényekről, amelyek a Földre járnak emberekre vadászni. Titokban azon dolgoznak, hogy befogják és tanulmányozzák ezeket a földönkívülieket. Csakhogy amikor egy újabb Ragadozó jelenik meg, belecsöppen két olyan személy is a történetbe, akiknek fogalma sincs erről az egészről: egy katona, aki egyszerűen rosszkor volt rossz helyen, és egy biológusnő, akit elrángatnak egy titkos laborba, hogy vizsgálja meg a lényt. Nem kell sok idő, hogy elszabaduljon a pokol, és nekik kettejüknek nem csak a földönkívüli gyilkológéppel, de a gátlástalan kormánykatonákkal is szembe kell szállniuk – szerencsére azonban éppen kéznél van pár zakkant katona, akik a segítségükre sietnek.

Ha csak mint folytatást nézzük, A Ragadozóban minden megvan, ami ahhoz kell, hogy jól működjön: az előző részekben látottakra épít, és egy új irányba viszi el a sztorit.

Amikor a biológusnőnek bemutatják a yautja fajt, és a korábbi észleléseit említik neki, akkor lényegében az első két filmre utalnak vissza. A harmadik részből, az Antal Nimród-féle Ragadozókból pedig több dolgot is átvett Shane Black: ilyen az, hogy a Predatorok egymásra is vadásznak, illetve hogy „vadászkutyákat” is használnak. Továbbá a rajongók rengeteg easter egget fedezhetnek fel benne (még az Alien vs. Predatorra is van utalás).

Csakhogy hiába idézi meg a franchise előző részeit A Ragadozó, mert közben egyszerűen nem tud Predator-filmként működni. Ennek az egyik oka, hogy a humor nagyon nem illik a történetéhez. Önmagában azzal nem lenne probléma, hogy poénkodnak egy Predator-filmben, azonban A Ragadozónak a sorozat korábbi részeihez képest jóval összetettebb, komolyabb háttérsztorija van, és emiatt a humorizáló beszólások, az önreflexív viccek erőltetetten, idegenül hatnak benne. Az egysíkú karakterek egy része egy Wayans-vígjátékból szalajtott idióta, és mellettük a többiek éppen azzal válnak nevetségessé, hogy túlságosan komolyan veszik magukat, és az egész helyzetet, amibe belecsöppentek. (Ennek megfelelően a szereplőgárda is nagyon vegyes, vannak köztük tehetségesek és egyszerű karakterszínészek is, és egyáltalán nem tudnak jól együttműködni – pedig külön-külön rendben volnának az alakítások.) Egyszerűen nem áll össze az egész, végig azt érezheti a néző, hogy a készítők se tudták eldönteni, mennyire vegyék komolyan a témát.

Black azt jól érezte, hogy újszerű, érdekes történettel kell előállnia, de közben azzal is tisztában volt, hogy egy Predator-film nézőközönsége nem egy komoly sci-fire, hanem szórakoztatásra vágyik – de sajnos nem sikerült megtalálnia az arany középutat.

A történet hibái, a karakterek gyengesége, de még a rossz poénok is elnézhetőek volnának, hogyha kárpótlásul sok és látványos Ragadozó-akció lenne a filmben. Azonban a címszereplő vadászok felháborítóan el vannak hanyagolva, az előző filmekhez képest nagyon leredukálódott a szerepük. Két újfajta yautja is szerepel a filmben, de igazán csak az egyiküket ismerjük meg – és őt is túlnyomórészt irritálóan szájbarágós módon, az emberek elmondásaiból. Tulajdonképpen csak másodlagos főgonoszként vannak jelen, a főhősök elsődleges ellensége a Predatorokra vadászó kormányügynök. Ráadásul nagyon rosszul vannak felvezetve a filmben az idegen vadászok, ami miatt messze nem tűnik olyan fenyegetőnek a jelenlétük, mint a korábbi filmekben.

Nem lehet azzal mentegetni a filmet, hogy kifulladt a franchise. Bőven van még benne kiaknázatlan lehetőség, és ha mondjuk az ember fellapozza a Vérözön című novelláskötetet, akkor bőven találhat példákat találhat arra, hogy milyen egy remek, vérbeli Predator-történet. Ezekkel szemben azonban A Ragadozó egy hatalmas kapufa. Túl sok minden akar lenni egyszerre – szórakoztató akcióvígjáték, érdekes sci-fi és hentelő horror –, aminek az az eredménye, hogy igazából egyikként sem működik. A franchise részeként pedig csak annyiban érdekes, hogy a befejezés cliffhangerével felvezet egy esetleges folytatást.