HIRDETÉS

HIRDETÉS

Sorozat

Így kell kiváló sorozatot készíteni egy rossz tévéműsorról

Újra itt vannak a Netflix női pankrátorai, hogy a GLOW című show lehengerlő műsorával visszavigyenek minket abba a korszakba, amikor Bruce Willis vezetékneve még nem ugrott be elsőre az embereknek. Kritika a második évadról.

HIRDETÉS

HIRDETÉS

Nem a GLOW az első sorozat, amely arra fókuszál, hogy egy csapat, merőben más személyiséggel rendelkező nő miként képes együtt dolgozni a közös cél elérése érdekében. Szintén a Netflix égisze alatt készül évek óta az Orange Is the New Black című produkció, amelyben börtönbüntetésüket töltő lányok és asszonyok kényszerülnek rá, hogy az egymás számára nyújtott aktív közreműködéssel éljék mindennapjaikat. A GLOW-ban is valami hasonlóról van szó, és ez nem meglepő, hiszen a széria egyik kiötlője Carly Mensch, aki a fegyencsztori stábjában is megfordult. Ez a sorozat az Orange Is the New Black alapvetését helyezi más köntösbe. Napjaink helyett a huszadik század utolsó negyedében járunk, a börtönt kamerák kereszttüzében felállított birkózóring váltja fel, a minden szereplő számára fontos cél pedig a sikeres műsor összetákolása nem másért, mint a megélhetésért.

GLOW: 1. évad – A flitteres birkózóruci az új fekete

HIRDETÉS

Az annak idején valóban létező női pankrátorshow, a Gorgeous Ladies of Wrestling ébresztett ihletet a készítőkben, ennek eredményeképpen pedig megszületett az ügyes első évad, amelynek kezdőlökéseit szépen használja fel az új szezon annak érdekében, hogy minél magasabbra szálljon. A retrohangulat jóízűen átjárja a jelenetek minden apró szegmensét, miközben hőseink elborult keretsztorikat találnak ki a bunyókhoz. Az ambiciózus Ruth Wilder (Alison Brie) egyre jobban megcsillogtatja rendezői érzékét, miközben a bunyók alkalmával az amerikai álmot szórakoztatóan parodizáló Debbie Eagan (Betty Gilpin) producerré lép elő, ám megsemmisült házasságának súlyától még ez sem szabadítja meg. És mit kezd ezekkel a vad lelkekkel a show életunt, cinikus irányítója, az időközben apai szerepbe kényszerült Sam Sylvia (Marc Maron)? Hát, azt még ő se nagyon tudja.

A ’80-as évek sajátos atmoszférájában hamisak a pofonok, de annál valódibbak a karakterek.

A pankráció színház. Színpadi attrakció, amely jócskán felvonultatja a küzdősportok elemeit. Utóbbiak kivitelezéséhez fejlett kaszkadőrismeretek szükségesek, hiszen a megjátszott ütéseknek, eséseknek és fájdalmaknak valódinak kell tűnniük. Különben a közönség elégedetlen káromkodás kíséretében hazamegy. A GLOW fejlett érzékkel mesél az amerikai erőszakkultuszról azáltal, hogy bemutat egy olyan jelenséget, amelynek célja, hogy kreatívan ábrázolt agresszióval ragadja meg a nézők figyelmét. A bunyók felvételére ellátogató rajongók természetesen előszeretettel ujjonganak és fujjolnak a céltudatosan pozitív, vagy épp negatív szerepben látható versenyzőknek. Mert az ember mindig is félt saját erőszakos ösztöneitől, így az amerikai társadalom, amely a történet jelenében több nagy háborút is frissen tudhat a háta mögött, kényelembe helyezi magát, és egy végre tét nélküli, de legalább látványos szenvedéspornóban tölti ki vérszomjas vágyait. Valódi adrenalin, hamis halál. Cirkusz és kenyér.

Ami azonban csak kevés nézőnek tűnik fel, az nem más, mint a sztereotipikus minták mentén összeállított, rémrossz birkózófigurák mögött megbújó, valódi emberi érték. A kissé lassú tempóban induló évad végül a negyedik részre veszi fel az első szezonból ismert, feszes ütemet. Ez nem is meglepő, hiszen itt találkozunk a tízrészes etap első komoly karakterdrámájával, amely a Welfare Queen-t alakító Tammé anya-fiú konfliktusát takarja. A GLOW nem csupán a pankráció hazug, ám kétségtelenül élvezetes gyönyöreiről mesél. Büszkén kiáll az előítéletek és az általánosítások ellen is. Nem bőrszín, testsúly vagy akcentus határozza meg, hogy ki milyen ember. Mert hiába emeli ki Sam Sylvia szereplői legszembetűnőbb tulajdonságait a ringen belül, a színfalak mögött ezek a nők kiválóan rétegzett, sokdimenziós karakterrajzok által jelennek meg, így teremtve élvezetesebbnél élvezetesebb szituációkat.

Ám a GLOW csínján bánik a komolysággal, hiszen az élet egy kibaszott trashfilm, de ha átadod magadat neki, sok örömöd lehet benne.

Valahogy így írható le a sorozat hitvallása. Régi nagy szerelmek halnak meg, házasságok rohannak a vesztükbe, jó barátok törik ki egymás lábát, és elfeledett gyermekek térnek vissza, hogy számon kérjék szüleiken azt a régi, egy éjszakás kalandot. De mégis, mindez már-már habkönnyű tálalásban jelenik meg. A készítők (megint csak az Orange Is the New Black-re emlékeztetve) piszkos szájú szarkazmusba bugyolált, laza életérzés által vezérelt, poénos köntöst húznak a történetre, amely tulajdonképpen nem szól másról, mint életszagú emberi tragédiákról. De mégse bánt, nem haragít magára. Csak szórakoztat, és még az időt is leleményesen húzza (a teljes egészében korabeli bunyós adásrészleteknek, videoklipeknek és reklámoknak szentelt epizóddal). Eközben újra meg újra felcsillantja a reményt és megpendíti a rossz sorsból kivezető ösvény lehetőségét. Nem mond le sokat hibázó karaktereiről, engedi őket fejlődni.

A GLOW esendő emberek hibás döntéseit, és a jobbá válás céljából fakadó elhivatottságukat mutatta be immáron másodjára. Ezúttal is pörgős, hatásos, gyorsan ledarálható dramedy-t kaptunk.

8 /10 raptor

GLOW (2. évad)

GLOW

vígjáték
10 epizód
Premier: 2018. június 29.
Csatorna: Netflix