Az utóbbi években a szuperhősfilmek mellett a young adult, azaz a fiatalkorú főszereplők viszontagságait középpontba állító (általában sci-fi) zsáner vált különösen népszerűvé a blockbusterek világában. Úgy fest azonban, hogy ellentétben a képregényalapú világmegmentőkkel, a disztópiákkal szembeszálló kamaszok ideje leáldozóban van. Az útvesztő: Halálkúra újabb szög a zsáner koporsójába.
Thomas (Dylan O’Brien) és a megkínzott gyerekek megmentését célul kitűző mozgalom elérkezett a végső összecsapás kapujába. A VESZETT elnevezésű óriásvállalat az utolsó álló városban vizsgálja a világot sújtó zombi(féle)apokalipszist eredményező fertőzésre immúnis fiatalokat. Itt tartják fogva hőseink régi barátját, Minhót (Ki Hong Lee) is. A háromfős, magányos mentőakció végül mindent eldöntő harcot generál, amelynek keretei között hőseink megismerik valódi szerepüket a konfliktusban.
Valljuk be, ez a franchise addig volt érdekes, amíg Thomas és társai a titokzatos útvesztőben, emlékek nélkül tengődtek (többnyire) és küzdöttek (néha-néha).
Ebben a szakaszban, vagyis Az útvesztő című első részben még nagyon kevés pontos információ látott napvilágot. Fennállt a lehetőség arra, hogy valami nagy dolog szülessen. Ekkor még azt gondolhattuk, hogy bármi történhet a sztorifolyam elkövetkező fejezetei során. A felvetett temérdek érdekes kérdésből végül csak az elmúlt naivitást egyetlen fanyar vállvonással meggyászoló csalódás maradt. Amit a Tűzpróba című második felvonás előrevetített, azt a Halálkúra beteljesíti. Az útvesztő-széria nem tud az általa napirendi ponttá tett kérdésekre érdekes, tartalmas válaszokat adni.
Ehelyett megelégszik A kaptár és Az éhezők viadala stílusvilágainak nagy mennyiségű sablonnal történő összemixelésével, ám az így megszülető ízetlen koktélnak még a neve is értelmetlen. Most komolyan, mégis mit akar jelenteni az, hogy Halálkúra? A kisfiús konfliktushelyzetek és a felületes érzelmek kereszttüzében a 140 percben fárasztóan unalmasan kígyózó forgatókönyv a saját farkába harap, konklúziójával jóformán teljesen fölöslegessé téve a sztori komplett bonyodalmát.
Ugyanakkor meg kell hagyni, hogy amennyire nem szól ez a film semmiről, legalább annyira jól néz ki.
Ez egyben a produkció egyik leginkább fájó tulajdonsága is. Ugyanis mindig kényelmetlen egy szépen megtervezett látványvilággal operáló, jól megkomponált vizualitással rendelkező filmet nézni, amely viszont a frappáns megjelenést képtelen ehhez felérő, minőségi tartalommal megtölteni. A Halálkúra akciójelenetei egészen nagyszerűen mutatnak, a kameramozgások kiforrottak, a jelenetkompozíciók átgondoltak és részletesek. Szinte egyáltalán nem találkozunk kamerarángatással.
Valóban kár, hogy a szemkápráztató körítést nem kíséri ütősebb sztori. Pedig adott esetben kísérhetné, és itt megint az elszalasztott lehetőséget érzékelő mirigyünkhöz kapva sajnálkozhatunk. A forgatókönyv elültet nagy jövőt érdemlő magokat, ám ezeket később elfelejti megöntözni, teljes mértékben lemond a csírák gondozásáról. A falak mögé és közé zárt fiatalság problémakörének kifejtése számos aktuális társadalmi témára reflektálhatott volna, valamint a jó és rossz egyértelmű szembenállását a végletek árnyalatain keresztül teljes képre cserélő elgondolásnak is szentelhettek volna több írói figyelmet.
Biztosan nem lett volna annyira nehéz jobban megfelelni ezeknek a produkció által önmaga számára meghatározott kritériumoknak, hiszen – még ha ritkán is – de jelen vannak azok a bizonyos nagy pillanatok.
Elsőre egészen aprónak tűnő dramaturgiai fogásokról van szó, ám muszáj jelentőséget tulajdonítanunk nekik, mert ezek azok a momentumok, amelyek jelzik a Wes Ball rendező és csapata által elszalasztott pozitív irányú ösvény bejáratát. Egy világban, ahol nagy erejű fegyverekkel is lehetne küzdeni, a szereplők inkább a klasszikus ökölharcot választják, ezzel néhány percnyi badass-faktort hozva az összképbe, továbbá a szerelmi szál fináléban való kezelése is kifejezetten meglepő fordulatot hoz. Kár, hogy a tehetség ezen kicsiny megnyilvánulásai csupán betekintő turistaként vannak jelen, hogy mindössze addig bámészkodjanak, amíg a szigorú biztonsági őrök ki nem paterolják őket törzsvásárlói kártya hiányában.
Emberek vagyunk, szeretünk játszani. Ez természetes, és ilyen szempontból kevés érdekesebb dolog akad, mint egy izgi labirintus. Vajon mi várhat a végén, mi lesz a jutalmunk, amikor végre megleljük a kiutat? Lélekölő a csalódás, hogyha a várt katarzis helyett végül csak apró pukkanás köszönt bennünket a célszalagnál. Az útvesztő-franchise végnapjaiban azonban ezt a negatív élményt kell megélnünk. Pedig lehetett volna mindez a tinédzserkori útkeresésből induló, majd a felnőtté válásba érkező folyamat nagyszerű szimbólumrendszere is. Kifejezetten kár érte.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.