Ha röviden akarjuk jellemezni a 2017 első felében lefutott Akashic Records of Bastard Magic Instructor (Rokudenashi Majutsu Koushi to Akashic Records) című animét, azt lehet rá mondani, hogy lényegében olyan, mint a Harry Potter az 1800-as évekbe helyezve, és a diákok helyett az egyik tanár lenne a főhőse. De azért szerencsére több annál, mint aminek első látásra tűnhet.
Egy fiktív világban játszódik a történet. Főszereplője Glenn Radars, egy sokat látott, életunt figura, akit mentora és gyámja, a Celica nevű boszorkány rávesz, hogy vállaljon el egy tanári állást a legnevesebb varázslóiskolában. Glenn egy személyes tragédia miatt meggyűlölte a mágiát, ezért azt tervezi, hogy kirúgatja magát, de végül minden igyekezete ellenére megszereti a diákjait és a munkáját is. Azonban nem élvezheti sokáig a hétköznapi élet apró örömeit akadémia falai között: a múlt, ami elől menekülni próbált, utoléri, amikor egy sötét mágusokból álló szervezet az egyik diákjára támad.
A sorozat indítása nem a legszerencsésebb. Legelső epizódja ugyanis az irritáló és bugyuta gimis vígjátékokat idézi. Valószínűleg sokan vannak, akik ezután már nem is nézik tovább. Pedig ami a későbbi részekben kibontakozik, az egészen más – tulajdonképpen semmi köze nincs ahhoz, mint amire egy ilyen felvezetés alapján számítunk. Azért a többi epizódban is van valamennyi humor, de egyáltalán nem ez határozza meg a sorozat stílusát. Egy vérbeli fantasy-történetet kapunk, amelynek mondanivalója is van, amellett, hogy szórakoztat.
Ennek a műfajnak az egyik kulcskérdése a világépítés. Az Akashic Records készítői ebbe nem fektettek különösebb energiát: bár kitaláltak a helynevek, a legtöbb táj, épület és a ruha alapján akár a 19. századi Angliában is lehetnénk. Ez segít elképzelni, miféle világban vagyunk, ugyanis csak kevés támpontot kapunk azzal kapcsolatban, hogy milyen is az események helyszíne, az Alzano Birodalom. Ahhoz viszont pont eleget tudunk meg, hogy megértsük, mi is folyik a háttérben. Úgyhogy ezen a téren csak annak okozhat csalódást a sorozat, aki azt szereti, ha a lehető legtöbb információt megkapja a kitalált világról, amelyben az adott történet játszódik.
A karakterek megjelenése már nem a 19. századi divatot követi, de igazából az sem mondható különösebben eredetinek: sokban emlékeztet a hasonló animékben látottakra. Ez persze önmagában még nem feltétlenül probléma. Hiszen a legtöbb fantasy nem azzal tűnik ki, hogy annyira egyedi a szereplőinek a kinézete. Van, ahol ennek is szerepe van, de ez a sorozat nem ilyen. Ami a karakterdizájnok kapcsán külön szót érdemel, az a diáklányok öltözködése. Az iskolai egyenruhájuk részeként hordott miniszoknya és a tengerparti kirándulásukon felvett bikini nagyon idegenek attól a világtól, amiben mozognak. Ez az éles kontraszt pedig azért egy kicsit zavaró. De szerencsére a történet elég érdekes ahhoz, hogy ha a néző az elején meg tud ezzel barátkozni, akkor később már nem foglalkozik vele.
Ahogyan háttérinformációt sem sokat kapunk, úgy a látottak és hallottak magyarázata is visszafogott a legtöbb esetben. Nem derül ki mindig, hogy ki mire gondolt egy-egy elejtett megjegyzésben, sok dolog homályban marad. Arra is fel kell készülnie mindenkinek, akik belekezd a sorozatba, hogy a befejezéssel nem varrják el az összes mellékes történetszálat. Itt egyértelműen csak a főszereplő sztorija számít: az a folyamat, amelynek során leküzdi az életuntságát és eljut oda, hogy ismét kezdeni akarjon magával valamit.
Glenn egy jól felépített, összetett karakter. Eleinte egy kissé ellenszenves figuraként jelenik meg, de ahogy fokozatosan megismerjük az életútját, és megértjük, hogy jutott el arra a pontra, ahol a történet elején találkozunk vele. Aztán ahogy halad előre a cselekmény, egyre többször tör a felszínre valódi énje a cinikus bunkó álarca mögül. Hozzá hasonlóan más szereplőkről is kiderül idővel, hogy nem azok, akiknek mutatják magukat. Igazából kicsit soknak is tűnik már – különösen a sorozat rövidsége miatt –, hogy a múltját titkoló tanár közvetlen környezetében két személy valódi kilétével kapcsolatban is ilyen fantasztikus felfedezést teszünk. Egyébként viszont jobban őket sem ismerjük meg – minden személyről csak annyit tudunk meg, milyen viszonyban van Glennel.
Nagyon érdekes és eredeti, ahogyan a mágia megjelenik a sorozatban. Nem valamilyen, csak kevesek által irányítható, természetfeletti erőről van szó. Ebben a világban a varázslás pusztán a valóság szavak kimondása általi manipulációja – egy bárki által megtanulható tudomány. Ez a mágia képi megjelenítésében is visszatükröződik: amikor az egyes karakterek valamilyen varázslatot gyakorolnak, fényes feliratok formájában megelevenednek maguk a varázsigék is. Másrészt viszont a mágia világa azért el is különül az egyszerű emberek valóságától. A mágusakadémia falai közé lépve mintha két évszázaddal előre ugranának az időben a szereplők, belül minden nagyon modernnek tűnik. A varázslók számítógépekre, telefonokra emlékeztető eszközöket használnak. Tudományuk egyben különleges hatalom is, amely kivételessé teszi őket – és természetesen felmerül az is, hogy egyesek vissza akarnak élni vele. Glenn maga éppen azért fordul el a varázslástól, mert megrémíti, amikor látja, milyen szörnyű dolgokra képesek egyesek a mágia segítségével.
A remek történethez minőségi megvalósítás társul: az animáció igényes, a zenék visszafogottak, de hatásosak. Persze nem tökéletes az Akashic Records – az utolsó rész például az egész évad lassú építkezéséhez képest kissé elkapkodott, így az utolsó nagy párbaj is veszít valamennyit a súlyából. De az ilyen kisebb hibái ellenére is egy nagyon jó sorozat, a műfaj kedvelőinek mindenképpen ajánlott.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
