Idén különösen jó Stephen King rajongójának lenni. Az Az című bohóchorror a mozikban, a házasság témáját elemző Gerald’s Game pedig a Netflixen tarolt, ám itt még nincs vége a 2017-es adaptációk sorának. A legújabb King-történetet ismét a Netflix szállítja. Az 1922 nem válik mesterművé, sőt, az említett három alkotás közül egyértelműen a leggyengébb, de még így is elmondható, hogy kellemesen borzongató szórakozást nyújt.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A film címéhez híven 1922-be repít vissza bennünket, hogy bemutasson egy farmert, Wilfred James-t (Thomas Jane), aki feleségével (Molly Parker) és fiával (Dylan Schmid) éli egyre borúsabbá váló mindennapjait. A konfliktusok megszaporodnak, miután a földműves neje a fejébe veszi, hogy tulajdonjogával élve eladja a család földjét, utána pedig elválik férjétől, majd nagyvárosi életet kezd. Mindemellett közös gyermeküket is maga mellett kívánja tartani. Wilfred úgy érzi, egész élete és öröksége forog kockán, ezért fiát a cinkos szerepébe kényszerítve végez a nővel, majd a hullát a kerti kútban rejti el. A föld megmarad, ám a férfi és a fiú élete elindul a fokozatos összeomlás lejtőjén.
Mindannyian megtudunk nevezni ismerőseink közül olyanokat, akik inkább a nagyvárosi nyüzsgés atmoszféráját preferálják, ám melléjük felsorakoztathatjuk azokat is, akik csak a ritkábban lakott vidéki környezetben tudják elképzelni az életüket. Az 1922 cselekményét ezzel a jelentős értékrendkülönbséggel indítja be, amikor prezentálja egy városi lelkülettel rendelkező nő és egy szíve legmélyéig a földművelésnek élő férfi házasságát. Zak Hilditch rendezése olyan együtt élő embereket mutat be, akik radikálisan eltérő módon képzelik el saját jövőjüket, ám ezt kezelni nem tudják, kompromisszumkötésre képtelenek. A tragédia borítékolható.
HIRDETÉS
A korképfestés ellenére a cím sokkalta inkább szimbólum, mintsem valóban lényeges évszám. Wilfred visszatekintő narrációjából érezhetjük, hogy az 1922 leginkább az ostobaságból és túlzott büszkeségből fakadó, végzetes következménnyel járó bűntett helyzetét jelképezi, amely akárhol, akármikor megtörténhet. Újra és újra.
Az alapkonfliktus tehát kellően érdekes, tálalása pedig igencsak kreatív. Apróbb gondok inkább a történetvezetés későbbi szakasza során adódnak. Az 1922 nem igazán tudja eldönteni, hogy mely mozgóképes műfajt szeretné erősíteni. Szatirikus kezdéssel indul a produkció, majd a gyilkosság filozófiáját feszegető következő gondolatmenet inkább krimit sejtet, ám ez a vonulat nagyon hamar erőtlenné válik. Sokkalta érdekesebb az emberölés által megindított lavina árnyékában formálódó apa-fia kapcsolat, ami lépten-nyomon filmdráma, ráadásul nem is rossz filmdráma hatását kelti. Ezt különösen azért érezhetjük így, mert a főszereplő Thomas Jane fantasztikus, ismételten bizonyítja, hogy napjaink egyik leginkább alulértékelt színésze, ráadásul Dylan Schmid is szépen helytáll. A két színész között megvan a szükséges kémia, remekül működnek együtt.
Az 1922 mindazonáltal mégis valamifajta különös, pszicho-misztikus thrillerként írható le.
Stephen King történetei gyakran teremtenek földhözragadt kontextust, hogy aztán ebben a környezetben jelenítsék meg a sötét misztikumot, a természetfelettit. A szóban forgó mű azonban nemigen hajlandó egyértelműsíteni, hogy egészen pontosan miről is van szó. Az 1922 értelmezhető kissé beteg kísértethorrorként vagy a karma, a sors általi büntetés sajátos bemutatásaként, épp úgy, ahogy a bűntudat súlya alatt összeroskadó elme hattyúdalaként is. Tény és való, hogy a némiképp csapongó cselekmény egy idő után vontatott válik, ám a történet sokrétű értelmezhetősége megadja azt a különleges ízt a produkciónak, amitől a műfaji kavalkád nem válik túlságosan zavaróvá.
Azt is le kell szögezni, hogy Zak Hilditch bizony nem megy a szomszédba a horrorbeütésért sem. Már az igazán szaftos jelenetek érkezése előtt is baljós, enyhén gyomorforgató képsorokat prezentál, amikor ránk ereszti az elkövetett borzalmas bűncselekmény mocskát tökéletesen jelképező patkányokat. A négylábú kis szörnyek persze a későbbiek során is visszatérnek, és hozzák magukkal a gyilkosság fogalmának dögletes szagú, oszló és vérszomjas jelenések formájában történő prezentálását is.
Az egyszer biztos, hogy álmodtunk már nyugodtabbat és szebbet is azoknál a képeknél, amelyek az eme produkció megtekintését követő estén fognak meglátogatni bennünket.
Igen, ahogy korábban is írtam, a cselekmény kissé csapongó, és habár a műfaji sokszínűség vonulatainak többsége célba talál, végig félő, hogy az alkotók nem lesznek képesek érdemi konklúzióra jutni, mielőtt lehetőségeik fonalát elvágná a kegyetlen stáblista. Zak Hilditch viszont nem az a srác, aki ettől a veszélyforrástól a gatyájába csinál, sőt mi több, végül elég ügyesen összefogja a szálakat és egy igencsak hatásos záróakkorddal enged bennünket átkozott, lidércnyomásos utunkra.
