Oknyomozó Raptor: Így mesél Hollywood a felnőtté válásról

Az Éhezők viadala- és az Útvesztő- filmek lényegében egy új műfajt hoztak be a modern kalandfilmek világába. Ez az új műfaj pörgős, akciódús és bevallottan nagyban támaszkodik napjaink valóságshow-kkal és akciójátékokkal telített világára. A fiatal nézők számára a moziban ülve egyszerre igyekeznek olyan élményt nyújtani, mintha egy felpörgetett Való Világot néznének és helyt kéne állniuk egy Battlefront-szerű Play Station játékban. A valóságshow-k és ezek a játékok valójában álomvilágokat kreálnak  mindenféle sztárokkal és szuperhősökkel, ez tulajdonképpen a Z generáció új mesevilága.

Ha kicsit elmerülünk a filmtörténetben, elég gyorsan rá lehet jönni, hogy a fent nevezett műfajok előképei már réges-régen megjelentek. A világ filmkészítői számára nem teljesen új keletű, hogy a fiatalabb, de legalábbis gyermekibb lelkű nézők számára nagyban megkönnyítsék az azonosulást, ha szereplői hozzájuk hasonló fiatalok.

Ha csak az utóbbi évek legsikeresebb ifjúsági szériáit nézzük, máris eszünkbe juthat a Harry Potter-széria vagy az Alkonyat-trilógia. Ezek már jól megfelelnek Hollywood utóbbi évekbeli adaptációs és újrahasznosítós trendjének. Még egy kicsit távolabbra merészkedve térben és időben újabb és újabb, talán már örök életűnek tekinthető filmcsodákra is bukkanhatunk, olyanokra, melyek valódi generációs élményt jelentettek a nálunknál akár csak kicsivel idősebb generációk számára.

Manapság talán J. J. Abrams neve cseng a legszebben a geekoszférában. Ő ugyanis egy örök rajongó, olyan hollywoodi nagyágyúk legjobb filmjein nevelkedett, mint Steven Spielberg vagy George Lucas. A 80-as évek ebből a szempontból mindenképp hőskornak számított, olyan klasszikus kalandfilmek élték világkorukat ekkor, mint az Indiana Jones, és a Csillagok Háborúja vagy a gyermek és kamasz főszereplőket főszerepbe helyező E.T. és a Kincsvadászok. Nem is igazán lehet csodálkozni azon, hogy pont ő kapta meg az új Star Wars nyitóepizódjának rendezését.

Ambramsnél talán senki nem érti jobban, hogy milyen vágyakat, ábrándozásokat képes gerjeszteni a gyermeki fejekben egy jól sikerült hőstörténet, egy hős pedig akkor lesz igazán izgalmas, ha a rajongók könnyűszerrel beleképzelhetik magukat a helyébe. Történeteinek főszereplői olyan ifjú titánok, akiknek lehetőségük nyílik akár a világegyetem sorsát is megváltoztatni. Az általa rendezett új Star Trek-epizódokban sem véletlenül fiatalította meg a szereplőgárdát. Az ébredő Erő is már láthatóan egy új kezdet lesz, olyan fiatalokkal a középpontban, akik számára az előző trilógiák eseményei csak homályos mendemondákban élnek. Ettől függetlenül az imént említett két űropera eléggé klasszikusan folytatja a hagyományokat, az ifjú szereplők valószínűleg nem lennének sehol sem, ha nem állnának mellettük idősebb mentoraik.

Az Abrams által 2011-ben rendezett Super8 e tekintetben sokkal közelebb áll ahhoz a világhoz, amiről a rendező legszívesebben beszél. A film gyerek főszereplői amatőr filmek készítése közben álmaikat próbálják megvalósítani, felnőni azokhoz az eseményekhez, amiket ők is csak a mozikban láthattak. A sors azonban közbeszól, és egy világraszóló rejtély közepén találják magukat: egy elszabadult űrlény kezd el az addig álmos kisvárosukban garázdálkodni. A főhőseink azonban nyitottságukkal és vakmerőségükkel sokkal jobban átlátják a helyzet valódi súlyát, mint a felnőtt világot jelképező kormányügynökök sora, akik önző céljaik után kajtatnak rendületlenül. Ha nagyjából ismerős ez a történet, még az sem igazán véletlen. A Super8 egyfajta főhajtás a már említett E.T. előtt és a Kincsvadászokhoz hasonló nyolcvanas évekbeli kalandfilmek előtt. Mindegyik egy kicsit nyomasztó, megtalálhatóak bennük horrorelemek, de valahogy mindegyik végtelenül szerethető marad, olyan nyitottság árad belőlük, amely csak a fiatal főszereplők segítségével adható át.

Spielberg esetében ennek a kulcselemnek a csúcsra járatása azonban nem 80-as években került sor. Az 1991-ben készült Hook-ban a már megöregedett és munkamániás kisemberré váló Peter Pannek kell kimentenie gyermekeit a gonosz Hook kapitány karmai közül. A történetben a helyzet iróniája pedig éppen az, hogy a mentőakciót Pan felnőtté válása akadályozza a legjobban. Szűk látókörű lett, aki képtelen a kis dolgoknak igazán örülni, elfelejtett játszani, elfelejtett nevetni, elfelejtett nyitottnak lenni. A Seholszigeten az Elveszett Fiúk között azonban szépen lassan újra magára talál, megtanul újra gyereknek, ezáltal pedig végre jó szülőnek is lenni. Ez egyfajta kifordítása az ifjúsági kalandfilm műfajának, de talán a legtisztábban itt is jelenik meg azok ideológiája.

Hollywoodtól kissé eltávolodva, Európában is volt a műfajnak felfutása. A spanyol rendező Guillermo del Toro szintén a modern mesék egyik legnagyobb alkotójának tekinthető. Ő is kipróbálta már magát Amerikában is, elég a komorabb hangulatú, gótikus képregény-adaptációkra gondolni, mint például 2002-ből a Penge második része, vagy Pokolfajzat eddig két epizódot megélt adaptációi. Ezek a gótikus mesevilágok állnak hozzá legközelebb, két eddigi legjobb filmje azonban minden kétséget kizáróan a 2001-es Ördöggerinc és a 2006-os A Faun labirintusa. Mind a két történet a második világháború Spanyolországában játszódik és a főszereplői gyermekek. Előbbiben egy a puszta közepén pusztulóban lévő fiúiskola tanulóinak kell megküzdenie nem csak a háború borzalmaival, hanem a közelmúltban történt szörnyű gyilkosság misztikus következményeivel is. A Faun labirintusának kislány főhőse pedig a fasiszta diktatúra elől menekülve találja magát szemben egy csodálatos és sokszor félelmetes mesevilág rá váró örökségével. Mind a két történet legfontosabb jellemzője, hogy csak a gyermeki agy és találékonyság képes a valóság látszólag elrejtett részleteinek megismerésére.

A svéd Engedj be! és amerikai remake-je egy zavart kisfiú és örökké gyermeki testben maradt vámpírlány kalandjait boncolgatja, mind a ketten bizonyos szinten félúton járva a felnőtt lét és gyermekkor között. Sajátos belső agressziójuk kiélésére és megoldásaira pedig csak saját magukra számíthatnak.

Az imént felsorolt filmek tehát nem a klasszikus értelemben vett felnövéstörténetek. Épp a gyermeki lét tulajdonságait emelik piedesztálra, persze szereplőiknek minduntalan olyan kihívásokkal kell szembenézniük, amelyeket még a legvérmesebb felnőtt akcióhősöket is kiakasztanák.