A perzsa herceg útja #3: Vissza a csúcsra!

Jordan Mechner be akarta bizonyítani, hogy  a PoP cím valójában az ő érdeme, az ő dicsősége és bizonyos értelemben az is marad. Az Ubisofttal közösen egy olyan projekten kezdtek el dolgozni, amiben a technikai és anyagi feltételek adottak voltak ahhoz, hogy a régi név újra méltó pompájában tündökölhessen. Az akció/kalandjátékok között a korszak legmeghatározóbb és legújítóbb címét sikerült megalkotni, a Prince of Persia: The Sands of Time-ot.

Nehéz lehetett a szériát újjáéleszteni Mechner-éknek. Miközben ott voltak a régi motorosok, akik elvárták azt a bizonyos „Prince-hangulatot”, addig a modernebb játékosokat is be kellett vonzani, hogy sikeresnek bizonyuljon a reboot. Egyszerre kellett újnak, egyedinek lenni, miközben félig retró-szemmel kénytelen volt visszakacsintgatni az eredeti sorozat felé – a végeredményből tudjuk, hogy Jordan ezt az érzést akarta tökéletes egyensúlyban tartani. Nagyon kevés játék van, ahol ennyire együtt tud működni a retró és a modernitás, még is a The Sands of Time  egyik legfontosabbja, hogy a régi hangulat teljesen új köntösben köszönt vissza, és ezáltal lebilincselővé vált a 2003-as megjelenésekor. És hogy mi van a régi és a modern között? Rengeteg idő, ami az újkori Prince alapját képezi.

Prince of Persia: The Sands of Time (2003) – Újra nyeregben

Egyetlen akkori játék sem tudta olyan komplexen visszaadni az idővel való játszadozást, mint ahogy azt a TSOT tette. A történet középpontjában a Perzsa szultán, Sharaman fia áll, akinek neve nem hangzik el a játék során (RETRO!), de személyisége kiforrottabb, mint ezelőtt bármikor. A herceg apjával együtt Indiába tart háborúzni, ami során egy Homokórát és hozzá az Idő Tőrét találja meg, ami arra képes, hogy bizonyos időt vissza tud pörgetni a jelenből. Sharaman segédje az a bizonyos Vizier, akit a régi szériában csak Jaffar-nak hívtak, tulajdonképpen az ő modernkori alteregója jelenik meg, aki ugyanolyan álnok és a trónra akar törni. Útjuk során a maharadzsa lányát, Farah-t is magukénak tudja a hódító sereg.

Vizier meg akarja szerezni az Idő Tőrét a hercegtől (nyilván a hatalom érdekében), így amikor a sereg odaadná a kincset egyik szövetségesének, a gonosz tanácsos ráveszi a herceget arra, hogy az Idő Tőrét a Homokórába helyezze, mert elmondása szerint ezáltal csodálatos dolgok fognak történni a világon. A Herceg naivan megteszi ezt a lépést, ám balul sül el a művelet – a homok kiszabadul és a város népessége megfertőződik az időtől, homokszörnnyé változtatva őket, és a felelősség a herceg vállát nyomja. A kalandot a három fő karakter, vagyis Vizier, Prince és Farah alkotja. A mi feladatunk lesz, hogy megtaláljuk az Idő Tőrét, amit közben a Hajnal Tornyába zárt a tanácsos. Farah mindvégig segíteni fog a hercegnek, ami a játék egyik legjobb pontja lett dramaturgiai értelemben.

A központi téma az idő és a szerelem volt, amit nagyon aprólékosan épít fel a játék. A két karakter között először bizonytalanság, később bizalom, majd szerelem alakul ki, miközben mi folyamatosan haladunk előre az akadályokon. A dialógusok élnek a herceg és Farah között, és amellett, hogy rendkívül szexi női karakterről van szó, mély érzelmi skálával is rendelkezett. Például az egyik feladat során arról beszél Farah, hogy amikor gyermekkorában félt, akkor édesanyja megtanított neki egy varázsszót, ami úgy hangzik, „kakolookyiam”. Ez segít neki elüldözni a félelmet. Ez a történet lezárása szempontjából egy nagyon fontos szó lesz, hiszen ez által valóban megismeri egymást a két karakter.

A játék nem lép ki a mesés történetvilágból, meg tudja tartani a keleties hangulatot, az Ezeregyéjszaka elemeit, és a régi szériából ismert akadályokat, csapdákat. Játékmenet tekintetében is szinkronban van a régi részekkel – csavaros feladványok, akrobatikus képességek tarkítják az akció-kalandot, amihez egy kihagyhatatlan elem is társul, ez pedig maga az Idő Tőre. Bizonyos pillanatokban le kell lassítanunk az időt, hogy átugorhassunk ajtókat, mielőtt lecsukódna, vagy csapdákat, mielőtt felnyársalna. Ha elrontottuk, abban a pillanatban visszapörgethettük és újra lehetett próbálkozni, amíg a homok el nem fogyott a tőrből. Ehhez a homokszörnyekből kellett gyűjteni a manát, és miközben csépeltük az ellenséget a kardunkkal, védekeztünk, addig ide-oda ugrálva muszáj volt beléjük szúrni a tőrt, hogy az újra feltöltődjön és hibázás esetén vissza tudjuk pörgetni. A kétkezes harcrendszert sokan a következő rész erényének titulálják, ám itt is fontos volt a kard és tőr megfelelő és ütemes használata. A harcrendszer ezekre az ütemekre és akrobatikus mozdulatokra volt kihegyezve, pont az ellentéte például a Devil May Cry kontrollerpüfölős-ujjlerohasztós verekedéséhez képest. Ezért is számított újnak a harc, mint újragondolt elem a Prince-ben. Némi taktikázás is szorult a játékmenetbe, egyszer-kétszer erősebb kardot is találunk majd, ahogy haladunk előre – ebben is mintha a régi kard megtalálásának epikus érzését akarta volna sugallni, ahogy azt az első részben felemeljük.

Egyáltalán nem volt egysíkú a menetelés, mert ugyan a játékban nincs nehézségi szintválasztás, folyamatosan egyre durvább és gondolkodósabb részek következtek, ahogy a vége felé közeledtünk. A zene is tökéletesen illeszkedett a hangulathoz, a gitárosabb elemek nagyon jól csengtek össze a keleties zenestílussal, a soundtrack pedig önmagában kellemes és bizsergető dallamokat tartogatott. Szívből merem ajánlani a játék befejezéséül szolgáló Time Only Knows című dalt mindennapi lélekfröccsnek. A The Sands of Time folyamatos harmóniában tudott maradni modern és retró között, szépen és okosan volt felépítve és a vége is igazi mesés lezárást kapott, ahol a Herceg azzal válik a szemünkben hőssé, hogy beáldozza magát az időnek. Nem tudom, hogy mennyire veszélyes spoiler, de a biztonság kedvéért szólok, hogy a játék végéről lesz szó!

/SPOILER!/ Prince elveszti szerelmét, Farah-t. Nem ér oda időben, hogy megmentse a Hajnal Tornyában, így Vizier-rel szembetalálva magát egy utolsó lépést tesz a szerelméért. Belehelyezi az Idő Tőrét a Homokórába – ezáltal minden, ami a játék során történt, a megismerkedés, a kaland eltűnik, a háború előtti napra pörög vissza és meg nem történtté válik. Miután megesik a „nagy replay”, Farah nem emlékszik a Hercegre. Prince figyelmezteti a veszélyre és elmeséli neki az egész addig történteket, majd lassan megérkezik a Vizier is. Egy utolsó nagy csata során leverjük a tanácsost, majd a herceg odaadja az Idő Tőrét Farah-nak, hogy mindenképpen vigyázzon rá. Nem kell elhinnie a történteket, amiket a hercegtől hallott. Ekkor megkérdezi Farah, hogy mi a herceg neve, erre pedig a válasz az lesz, hogy csak hívj „kakoolookyiam”-nak. Innentől Farah-ra van bízva, hogy elhiszi-e a történteket, a Herceg pedig eltűnik a színről. Gyönyörű, mesés történet méltán nyert el 8 díjat a játék megjelenése után, és méltó volt a régi részehez, miközben rengeteg új elem került be. Szinte borítékolható volt a folytatás, de immáron Mechner nélkül. /EDDIG A SPOILER!/

A játék a megjelenése után egyáltalán nem úgy fogyott, mint ahogyan a kritikák éltették, ennek okán Jordan végleg búcsút mondott a hercegtől és kiszállt a folytatások mögül. Érződött, hogy mennyire benne volt a szíve-lelke a TSOT-ban, a széria mégis teljesen más úton indult el – bejött a sötétség és az erőszak, mint új irány és ez azonnal megosztotta a közönséget. Köztük Jordan sem tartotta jónak a folytatások hangulatvilágát. A sejtelmesség helyett egy totálisan kifordult herceggel ismerkedhetünk meg a Warrior Within-ben, bár az oka megvolt rá, hogy elboruljon az elméje és besötétedjen és megnőjön a haja.

Prince of Persia: Warrior Within (2004)

Ha nem tudnám a 2004-es Warrior Within-ről, hogy Prince of Persia epizód, azt hinném, hogy egy modern DMC- Castlevania keverék, vagy egy új széria, ahol a „BOSSZÚ ÉS A VÉR A TÉT” (ennél sablonosabbat nem tudtam kitalálni). A herceg alakja is némiképp megváltozott, és ahogy a bevezetőben el is mondja: életében először elkezdett félni. Félt a haláltól, ugyan is Dahaka, az Idő Őre kergeti, mert az előző epizódban belenyúlt az Idő Homokjába, ezáltal a herceg több idősíkot hozott létre és túlságosan megkavarta a menetét. Az alapszituáció szerint hercegünk menekülőre fogja, majd egy öreg látnok segítségét kéri, hogy ugyan mit lehetne tenni, ha meg akar ölni egy óriási monstrum. Az egyetlen dolog, amit tehet, hogy ellátogat az Idő Szigetére (ahonnét egyébként a Homokóra, valamint az Idő Tőre is származik) és megpróbálja megakadályozni, hogy az idő homokja egyáltalán létrejöhessen. Az öregember meg is mondja neki, hogy senki nem tudja megváltoztatni a sorsát, de a Herceg ennél makacsabb és keményebb, ezért útnak indul a szigetre, hogy kitaláljon valamit. Az előző rész karakterei mind egy szálig eltűntek, Farah helyére pedig Kaileena kerül, mint ügyeletes „jócsaj”. Ez a karakter totális ellentéte Farah-nak – brutálisan harcol, kegyetlen, páncélos és némi japán RPG-stílust is hordoz magán, így a darkos vonalat erősítette meg.

A kaland során leszünk a múltban, illetve a jelenben is, és segítségünkre lesz egy maszk, amivel a herceg lehetőséget kap arra, hogy sorsát megváltoztassa. Megjelenik a jelen és a múlt keveredése is, ami jól működött, de itt volt az, amikor a brutalitás és a sötét világ valahol az igazi PoP hangulatot elhagyta félúton, legalábbis sokunk szerint. A történet már kezdett néha zavarossá válni, egyedül a herceget lehetett már csak igazán szeretni. A brutális kaszabolós stílusa miatt sokan már Prince-t sem igazán tudták befogadni, mert az eddigi lágyabb karaktertől senki nem várta azt, hogy egy kegyetlen, sötét gyilkológéppé válik. Nem hiába lett korhatáros a játék.

Azonban játékmenet szempontjából egy sokkal nyitottabb világot kaptunk, kvázi szabadon bejárhatóvá vált az Idő Szigete és persze a csapdák is jóval változatosabbak lettek. Továbbra is fontos elem maradt az idővel való játszadozás, ám harc tekintetében inkább a két kard (az egyik felvehető az ellenféltől) együttes használata volt lényeges. A feladatok lineárisan követték egymást, mint ahogyan az első részben is és sokszor ugyanazokon a helyszíneken fordultunk meg, csak mivel az idősíkok változtak, ezért változatosabbnak is tűntek. A harcrendszer pontosabb és durvább lett – a kétkezes kard használata látványosabbá tette az egészet, a rúdról indított Chuck Norris-Steven Seagal pörgő-darálása pedig szemkápráztató volt azoknak, akik meg tudták szokni, hogy a pompás színek helyett végig egy borús, sötét szigeten kóborgunk és mindennek grafitszürke árnyalata van. (Az alábbi videón a Playstation 3-ra megjelent, kissé HD-sított változata látható.)

A zene is teljesen kifordult magából, kevésbé lehetett hallani a PoP-ra jellemző dallamokat. Helyette inkább a headbanger heavy-metal lett a domináns, bár ehhez a világhoz nagyon jól passzolt és uramboccsá’ élvezetes is volt erre zúzni, de egyáltalán nem maradt igazán emlékezetes muzsika. Talán csak a Stand Alone a Godsmack-től.

/SPOILER!/ A befejezés kétféle lehetett a játék során, bár csak az egyiknek van igazi értelme, mert csak egyféleképpen folytatódhat. Nem is értem, hogy miért kell kétféle befejezés valamibe, amiből csak az egyik továbbvihető, így a másikat felesleges is elmondani. Kiderül, hogy Kaileena az Idő császárnője, az időhomok pedig miatta jött létre. A herceg terve az lesz, hogy Kaileena-t egy időportálon átlöki a jelenbe, ezáltal az Idő Homokja csak 7 évvel később jön létre és az első rész kalandjai meg nem történtté válnak és Dahaka is megszűnik kergetni őt. Ha a játék során 9 életpontot összeszedtünk, akkor egy bizonyos karddal, és Kaileena-val együtt tudtuk legyőzni Dahaka-t és a záró képsorokon elhajóznak, majd feltehetően kettyintenek egyet a vitorlák szárnyai alatt. Az eddig végletekig hősszerelmes Prince még csak jelét sem mutatta a múltban történteknek, azon is filóztam, hogy talán az ő emlékeiből is kitörlődött Farah? Aztán a folytatások megcáfolták ezt. És miközben a két főhős nagyon elvan, egy sötét alak (feltehetően Dark Prince, akit ekkor még nem ismerünk) felgyújtja Babilon-t, majd meghalljuk újra az öregember vészjósló szavait: senki sem tudja megváltoztatni a sorsát… /EDDIG A SPOILER!/

A játék Mechner nélküli fogadtatása egyaránt pozitív volt a kritikusok körében, viszont a játékosok között sokkal jobban megoszlottak a vélemények – szükség van-e vad és gyilkológép Prince-re? Sokan hiányolták a Sands of Time hercegét, aki inkább ügyesebben ugrált és sokkal elegánsabban vágta szét a homokszörnyeket, mint a Warrior Within cséplőgépe. Érthető, hogy megváltozik egy főhős jelleme, de ez nem finom jellemfejlődés volt, hanem hirtelen fejbevágós átalakulás. A zárócikkben a trilógia befejező epizódjáról, a közte lévő átmeneti részről, valamint a 2008-as reboot rebootjáról lesz szó!