Transformers: A kihalás kora #1 – Ez még mindig túl Michael Bay

Michael Bay és a Paramount találkozása a Transformers franchise apropóján aranybánya mindkét fél részére, csak éppen mi, mozinézők, akik pénztárcájából gazdagodnak, fanyalgunk, annak ellenére, hogy igazolódó prekoncepcióink ellenére mindig beülünk a következő alakváltós-opuszra. Pedig olyanok ezek a filmek, mint az ismert magyar népmese, Michael Bay hoz is egy filmet, meg nem is. 165 percnyi játékidővel, a belerakott CGI-orgiával, robbanásokkal, némi hússal elhiteti, hogy kapunk is valamit a pénzünkért, de amikor kijön az ember a moziteremből, már el is felejti mit látott. Amikor hazafelé felhívtam egy ismerősömet, hogy megosszam vele, milyen volt a film, nem jött ki belőlem más csak címszavak: Optimus, robbanás, fenék, Mark Walhberg, melltartócsipke, robbanás (ja, bocs, már említettem), ööö és forrónacik. Alapvetően ezzel nem is hazudtam, mert az ezeket összekötő matéria, amit dramaturgiának hív a köznyelv, teljesen esetleges.

Pedig Michael Bay és az előző trilógia utolsó darabját is jegyző Ehren Kruger úgy tűnik sokat töprengett azon, hogy valami működőképes, több szálon futó történetet hozzon össze, de érthetetlen módon a már többször citált 165 perc sem elég, hogy minden normálisan legyen felfűzve egy történeti szálra. Sőt, az ember gyakorlatilag abba fárad bele, hogy ennyi idő alatt folyamatos akció zajlik, és a kisebb leállások nem elégségesek arra, hogy megpihenjen a néző. Pedig az alapfelvetés okos: miután a transzik jól legyakták a legutóbbi részben Chicago ¾-ét, az emberiség köszönte szépen, nemcsak az álcákból nem kérnek többé, hanem en blcoc az alakváltókból. Csak néhányan kapnak „menedékjogot”, de ők is bujkálnak (mert egy Temető szele – vagy valami ilyesmi – nevű titkos kormányszerv levadássza őket), a texasi csóringer autószerelő/hobbifeltaláló Cade Yeager (Mark Wahlberg) pedig véletlenül rá is akad egyre. Innen indul minden probléma, a nevezett hivatal jól rajtukcsap, ezután menekülni kell. Kiderül, hogy van egy Vesztegzár nevű (álca?) fejvadász, aki a kormányszerv bábáskodása mellett Joshua Joyce-nak (Stanley Tucci), az ambiciózus performanszművész/feltaláló/gyártulajdonos számára passzolja le a robikat, hogy az aztán beolvassza azokat, kinyerje belőlük a transzforiumot (egy új elem), és csepp alakú hangszórót, vagy Berettát gyártson belőlük (WTF?).

OK, értem én, sokan mondják, egy Transformers jellegű látványfilm „nem a történetről kell, hogy szóljon”, de ne áltassuk magunkat, ez csak önmagunk becsapása! Hiába néznek ki jól a harci jelenetek, hiába frankó minden átalakulás, és hiába nagyon menők és méltóságteljesek a dinobotok, ettől még a motivációk, a miértek, és a „dehogyisnemek” súlytalanok, érthetetlenek, és ahogy fentebb már írtam, esetlegesek.

Gyermekkorom meghatározó élménye volt a Kandi Lapok gondozásában megjelent Transformers képregény-sorozat, a mai napig, már felnőtt fejjel is nosztalgikus érzés fog el, ha meglátom a polcomon a füzeteket, de egyszerűen elborzaszt a Michael Bay nevű hurrikán ténykedése. Tisztában vagyok azzal is, hogy két lábon járó robotokat, akik akár magnókazettává is alakulhatnak, nehéz hihető módon, realisztikusan a vászonra álmodni, és nem is akarok azon obskúrusok sorába állni, akik számára sikk ekézni a „direktort”, de könyörgöm! Nem azzal lehet árnyalni egy karaktert (aki ráadásul robot), hogy olyan külső attribútumokat aggat rájuk a forgatókönyvíró, mint sörhas, szakáll, szivar, szamuráj-szerkó, vagy háromnegyedes Neo-kabát! EZEK ROBOTOK! NEM EMBEREK! NINCS SZŐRZETÜK, NEMZETI IDENTITÁSUK ÉS DIVATÉRZÉKÜK SEM!!!

Igen, róluk beszéltem!

Ezek ellenére azonban még így is meg lehet kockáztatni, A kihalás kora az eddigi legjobb Transformers epizód (az utóbbi kettőt biztosan simán veri), mert azokat az idegesítő mellékzöngéket, amik korábban jellemezték a filmeket (Witwicky szülők bohóckodása, a legrosszabb vígjátékok vicceskedő bronxi fekáit idéző Ikrek, és egyéb tragikus mellékszereplők), szerencsére kiirtották a szkriptből. Természetesen humora még továbbra sincs az alkotóknak – sőt, innen üzenem, hogy a tréfásnak szánt mondatok egyáltalán nem viccesek –, de ezeket továbbra sem sikerült likvidálni, kinőni. A szereplők továbbra is egydimenziósak, Mark Walhlberg karaktere egyáltalán nem lesz mélyebb az által, hogy valamilyen elmés beszólás során 32-edjére is kihangsúlyozzák, ő olyan konzervatív apuka, aki félti a snittenként más feszülős nadrágban feszülő (haha) 17 éves kislánya szüzességét. Pedig Tessa (Nicola Peltz) nagyon okos, talpraesett, és ő az igazi felnőtt, az egyébként csonka családban (ezek csak 6-10 alkalommal hangzanak el). Na, és ott a pasija, akiről mantraszerűen megállapítják, hogy remek járművezető/sofőr/rallyversenyző. Az egyetlen ember, aki kisebb jellemfejlődésen megy át, az az invenciózus feltaláló, Stanley Tucci, bár a film utolsó harmadában (ami a felvevőpiac nagysága miatt, és a hollywoodi trendeket követően, de történetvezetésileg indokolatlan módon Kínában játszódik), majdnem sikerül az ő jellemét is bazári hülyéskedésre késztetni. További idegesítő mellékzönge, hogy a film két robot antagonistája közül az egyik a játékidő 95%-ában nincs is jelen, a másik pedig kétszer egy percre tűnik fel, majd bejelenti, még visszajön.

Ezeket persze feleslegesen írom le… A dinobotok miatt, úgy is megnézed (akárcsak én is még egyszer), akik ugyan szintén keveset vannak a színen, de legalább olyanok, mint amilyennek a trailerben is látszanak. Állatiasak, drabálisak, nem viccelődnek, sőt, nem is beszélnek, de szétzúznak mindent, ráadásul Optimus meglovagolja Grimlockot. ATOM! Ez ugyan nem menti meg a filmet, de ha már ki kell emelni valamit, hát legyenek ők.