Ugyan nincsenek robotherék, idétlenkedő Witwicky-szülők, illetve katonaság az új Transformers epizódban, de akadnak helyette szivarok, forrónacik, és természetesen rengeteg amerikai zászló, naplemente, meg hentelés. 165 percben! De így is jobb, mint a korábbiak…
Pedig Michael Bay és az előző trilógia utolsó darabját is jegyző Ehren Kruger úgy tűnik sokat töprengett azon, hogy valami működőképes, több szálon futó történetet hozzon össze, de érthetetlen módon a már többször citált 165 perc sem elég, hogy minden normálisan legyen felfűzve egy történeti szálra. Sőt, az ember gyakorlatilag abba fárad bele, hogy ennyi idő alatt folyamatos akció zajlik, és a kisebb leállások nem elégségesek arra, hogy megpihenjen a néző. Pedig az alapfelvetés okos: miután a transzik jól legyakták a legutóbbi részben Chicago ¾-ét, az emberiség köszönte szépen, nemcsak az álcákból nem kérnek többé, hanem en blcoc az alakváltókból. Csak néhányan kapnak „menedékjogot”, de ők is bujkálnak (mert egy Temető szele – vagy valami ilyesmi – nevű titkos kormányszerv levadássza őket), a texasi csóringer autószerelő/hobbifeltaláló Cade Yeager (Mark Wahlberg) pedig véletlenül rá is akad egyre. Innen indul minden probléma, a nevezett hivatal jól rajtukcsap, ezután menekülni kell. Kiderül, hogy van egy Vesztegzár nevű (álca?) fejvadász, aki a kormányszerv bábáskodása mellett Joshua Joyce-nak (Stanley Tucci), az ambiciózus performanszművész/feltaláló/gyártulajdonos számára passzolja le a robikat, hogy az aztán beolvassza azokat, kinyerje belőlük a transzforiumot (egy új elem), és csepp alakú hangszórót, vagy Berettát gyártson belőlük (WTF?).
OK, értem én, sokan mondják, egy Transformers jellegű látványfilm „nem a történetről kell, hogy szóljon”, de ne áltassuk magunkat, ez csak önmagunk becsapása! Hiába néznek ki jól a harci jelenetek, hiába frankó minden átalakulás, és hiába nagyon menők és méltóságteljesek a dinobotok, ettől még a motivációk, a miértek, és a „dehogyisnemek” súlytalanok, érthetetlenek, és ahogy fentebb már írtam, esetlegesek.
Gyermekkorom meghatározó élménye volt a Kandi Lapok gondozásában megjelent Transformers képregény-sorozat, a mai napig, már felnőtt fejjel is nosztalgikus érzés fog el, ha meglátom a polcomon a füzeteket, de egyszerűen elborzaszt a Michael Bay nevű hurrikán ténykedése. Tisztában vagyok azzal is, hogy két lábon járó robotokat, akik akár magnókazettává is alakulhatnak, nehéz hihető módon, realisztikusan a vászonra álmodni, és nem is akarok azon obskúrusok sorába állni, akik számára sikk ekézni a „direktort”, de könyörgöm! Nem azzal lehet árnyalni egy karaktert (aki ráadásul robot), hogy olyan külső attribútumokat aggat rájuk a forgatókönyvíró, mint sörhas, szakáll, szivar, szamuráj-szerkó, vagy háromnegyedes Neo-kabát! EZEK ROBOTOK! NEM EMBEREK! NINCS SZŐRZETÜK, NEMZETI IDENTITÁSUK ÉS DIVATÉRZÉKÜK SEM!!!
Ezek ellenére azonban még így is meg lehet kockáztatni, A kihalás kora az eddigi legjobb Transformers epizód (az utóbbi kettőt biztosan simán veri), mert azokat az idegesítő mellékzöngéket, amik korábban jellemezték a filmeket (Witwicky szülők bohóckodása, a legrosszabb vígjátékok vicceskedő bronxi fekáit idéző Ikrek, és egyéb tragikus mellékszereplők), szerencsére kiirtották a szkriptből. Természetesen humora még továbbra sincs az alkotóknak – sőt, innen üzenem, hogy a tréfásnak szánt mondatok egyáltalán nem viccesek –, de ezeket továbbra sem sikerült likvidálni, kinőni. A szereplők továbbra is egydimenziósak, Mark Walhlberg karaktere egyáltalán nem lesz mélyebb az által, hogy valamilyen elmés beszólás során 32-edjére is kihangsúlyozzák, ő olyan konzervatív apuka, aki félti a snittenként más feszülős nadrágban feszülő (haha) 17 éves kislánya szüzességét. Pedig Tessa (Nicola Peltz) nagyon okos, talpraesett, és ő az igazi felnőtt, az egyébként csonka családban (ezek csak 6-10 alkalommal hangzanak el). Na, és ott a pasija, akiről mantraszerűen megállapítják, hogy remek járművezető/sofőr/rallyversenyző. Az egyetlen ember, aki kisebb jellemfejlődésen megy át, az az invenciózus feltaláló, Stanley Tucci, bár a film utolsó harmadában (ami a felvevőpiac nagysága miatt, és a hollywoodi trendeket követően, de történetvezetésileg indokolatlan módon Kínában játszódik), majdnem sikerül az ő jellemét is bazári hülyéskedésre késztetni. További idegesítő mellékzönge, hogy a film két robot antagonistája közül az egyik a játékidő 95%-ában nincs is jelen, a másik pedig kétszer egy percre tűnik fel, majd bejelenti, még visszajön.
Ezeket persze feleslegesen írom le… A dinobotok miatt, úgy is megnézed (akárcsak én is még egyszer), akik ugyan szintén keveset vannak a színen, de legalább olyanok, mint amilyennek a trailerben is látszanak. Állatiasak, drabálisak, nem viccelődnek, sőt, nem is beszélnek, de szétzúznak mindent, ráadásul Optimus meglovagolja Grimlockot. ATOM! Ez ugyan nem menti meg a filmet, de ha már ki kell emelni valamit, hát legyenek ők.