Mi történne, ha egy nap megjelenne egy felirat a szemed előtt, és azt közölné, te csak egy kód vagy egy szimulációban, nem valódi ember? Megpróbálnád tovább élni a mindennapjaidat, esetleg Isten keresésébe fognál, vagy egy öngyilkossággal – a talán egyetlen lehetséges menekülési lehetőséggel – próbálnál meg kitörni a szimulációból? Daryl Gregory Valódiak voltunk c. regényében egy busznyi turistát “toborzott” össze, hogy az ő sorsukon keresztül mutassa be, ki hogyan próbál boldogulni a Bejelentés Napja után, és próbál válaszokat találni az élet – és a bejelentés – által feldobott nagy kérdésekre.
HIRDETÉS
Egy unalmas buszos túra – vagy több annál?
Hét évvel azután, hogy bejelentették, hogy az egész létezés egyetlen hatalmas szimuláció, két régi barát egy olyan kirándulásra indul, amiről feltételezik, hogy ez lesz az utolsó közös kalandjuk. Egy buszos túrához csatlakoznak, amely az utasokat Észak-Amerika Lehetetlenjeihez viszi el, vagyis a tájban felbukkanó hibákhoz, anomáliákhoz és csodákhoz, amelyek a Bejelentés Napján jelentek meg. A túrán résztvevők mindegyikének megvan a maga oka (vagy titka), hogy miért indult útnak, amit kezdetben mindenki gondosan őriz, majd szép lassan megnyílik a társai előtt. Ráadásként az utasok arról is elmélkednek egy jót, van-e értelme az életnek, vagy bármiféle erőfeszítésnek, ha csak szimuláció az egész létezés.
Így a látszólag unalmas utazás egyik alapvető része egy filozófiai és lételméleti vita lesz, amelyben szó esik Istenről, a Mátrixról, de még az Idétlen időkig főhőséről, Phil Connorsról, az általa átélt időhurokról, sőt, még a mormotáról is.
Daryl Gregory mindezt még egy kis ókori mitológiával is megfejelte, és mindezek lehetőséget adnak az olvasóknak arra, hogy – a szórakozás mellett – ugyanúgy eltöprengjenek az élet értelmén, ahogyan a történetben a busz utasai is teszik.
Ráadásul Gregory igencsak vegyes társaságot csődített össze a maga buszos kalandjához (és lételméleti kutatásához). A túra résztvevői mindennapinak, sőt, unalmasnak tűnnek, de az utazás alatt kiderül, hogy mégis mind különlegesek.
Van köztük – többek között – a szimulációban Istent kereső apáca és rabbi, egy fiatal influenszer, aki a még meg nem született gyermekét annyira híressé akarja tenni, hogy ne töröljék a szimulációból, négy „kanos” nyolcvanas, egy osztrák meleg pár, egy elviselhetetlen, beteg anya az őt kísérő lányával, és valamivel később csatlakozik hozzájuk egy tudós is, aki a Mátrixot szentírásnak tartó szociopaták elől menekül.
A csapatot a mogorva buszsofőr és a tapasztalatlan idegenvezető kíséri, akik számára az utazás nem filozófiai vagy lételméleti kérdés, csupán a hétköznapi, nyűgös munkához tartozik. A tudós csatlakozása után nem sokkal pedig nemcsak kormányügynökök, hanem egy terrorszervezet is üldözőbe veszi őket. Így egy idő után egyre kevesebb időt fordítanak a lételméleti vitákra, vagy a találgatásra azzal kapcsolatban, hogy kik lehetnek a szimuláció létrehozói, és annál többet a menekülésre. És miközben utaznak, fura anomáliákat tanulmányoznak és a szimulációról vitáznak, lassan egy összetartó, végre egymásra is figyelő csapattá válnak.
Canterbury Tales vs. Trails
Mivel a történet elején Gregory csak a társadalom/egy buszos túra tipikus karaktereiként utal a szereplőire, meglehetősen nehéz bárkivel is azonosulni. Ráadásul a szerző rögtön a sztorija legelején ad egy érdekes megfejtési kulcsot a történetéhez, párhuzamba állítva azt – és a karaktereket – egy másik művel, így egyszerre távolítja el és közelíti a hőseit az olvasóhoz.
A Valódiak voltunk szereplőinek buszos utazását a Canterbury Trails szervezi – amitől talán beugorhat az olvasónak egy, az irodalomórákon említett középkori mű, a Canterbury mesék (Canterbury Tales).
Chaucer művében egy londoni fogadóban gyűlik össze egy nagyobb társaság, amely a canterburyi székesegyházba tart, hogy lerója kegyeletét a vértanú Szent Tamás sírjánál. A fogadós azt javasolja, hogy az unalom elűzése céljából minden zarándok mondjon mesét odafelé és visszafelé is. A zarándokok között pedig megtalálhatjuk a korszak minden társadalmi rétegének egy-egy képviselőjét, így van köztük Lovag, Apáca, Molnár, Doktor, Szakács, de még Kolduló Barát is. (És míg a Lovag például egy lovagregényt mesél a becsületről, addig a Molnár egy trágár sztorit a megcsalásról.)
Gregory ezt a történetet használta fel ihletforrásként, és teremtette meg a saját, modern zarándokait, akik nem gyalog indulnak útnak, és nem egy, a királlyal szembeszálló, és ezért meggyilkolt püspök sírjához tartanak, hanem kényelmesen buszoznak, és értelmetlen dolgokat látogatnak meg.
Azt a szálat viszont nagyon tudatosan alkalmazta, hogy ahogyan a középkori zarándokok történeteket meséltek egymásnak a fogadóban, úgy a buszon utazók – sőt, a sofőr és az idegenvezető is – szép lassan megnyílnak más utasok felé, és mesélnek a saját életükről, vagy az utazásuk céljáról. A párhuzam Gregory regényében nemcsak véletlen egybeesés, hanem tudatos karaktertükrözés is. És ahogyan Chaucer, úgy ő is a társadalom szinte minden rétegéből merített a karakterek megalkotásakor. És míg Chaucernél a Lovag a legtiszteletreméltóbb zarándok, aki nemes ügyekért harcol, addig Gregorynál JP, a kiújult rákjával küzdő mérnök képviseli a méltóságot, és ő a csapat erkölcsi iránytűje is. A középkori történet Apácájának is megfeleltethető a buszon utazó Janet nővér, aki próbálja a hitét/Istent begyömöszölni a szimulációs elméletbe. És ugyanígy találhatnánk párhuzamokat Chaucer és Gregory történetében, ha a gyermekéért küzdő influenszerre gondolunk, vagy JP barátjára, Dulinra, sőt, még a tapasztalatlan idegenvezetőnek is meglenne a megfelelője a Canterbury mesékben.
Mindez pedig arra volt jó, amit Gregory a legalapvetőbb szabályként állított fel a regénye kidolgozásakor: jusson szóhoz minden szereplő a regényben, és a saját történetén keresztül mutassa be önmagát a többieknek és az olvasóknak.
Ennek a célnak vetette alá a szerkezetet is, így minden egyes „csodához” időbe telik eljutni, és ezalatt nyílik lehetőségük a szereplőknek elmélkedni önmagukról, a szimulációban való létezésükről, majd megnyílni valamelyik utastársuk felé. Azonban míg Chaucer zarándokai élőszóban meséltek, a modern világban már posztok, podcastek és videók segítségével mutathatja be mindenki a megéléseit – épp ezért minden úgy torzítható el, ahogyan ez a legjobban szolgálja a céljainkat.
És míg a középkori történetben a mesék célja a szórakoztatás és a társadalmi státusz fitogtatása volt, addig a Valódiak voltunk szereplői a háttértörténetük bemutatásával az életüket próbálják menteni, hiszen, ha nem bizonyulnak elég érdekes karakternek, bármikor végleg törölhetik őket a szimulációból.
Minden utasnak megvan a maga oka a túrára, és a Lehetetlenek felvonultatása mindegyiket másképp érinti. Bumm, itt van valami eszelős szarság. Bumm, itt van még egy. És tudod, mit, ribanc, semmi sem olyan valóságos, mint ahogyan gondoltad! Talán te sem vagy az! Előbb vagy utóbb rájönnek, hogy az út nem szolgál gyógyírként, és néha ez a felismerés úgy megroppantja őket, akár egy gallyat.”
Ókori és modern mítoszok találkozása
Ráadásul Gregory még bedobott pár ókori és modern sztorit a történetbe, ezzel rengeteg lehetőséget nyújtva a szereplőknek (és olvasóknak) az újabb töprengésre és vitatkozásra.
A Canterbury mesék megidézése mellett még felhasznált pár elemet a Gilgames-eposzból is a regényben. A mindig visszafogott JP és a nyers és impulzív Dulin barátságával például megidézi Gilgames király és a vadember Enkidu kapcsolatát. Vagy ahogyan Gilgames és a barátja a halhatatlanság elnyeréséért indulnak útnak, úgy Dulin sem akar beletörődni abba, hogy JP csak úgy feladja a küzdelmet a rák ellen.
Ha pedig a modern „mítoszokat” tekintjük, maga Gregory is több helyen elmondja, hogy a leginkább a Mátrix hatott rá, és az abban felvetődött kérdések foglalkoztatták igazán.
Több interjúban is mesélt arról, mi ihlette a történetét. Egyrészt a Mátrix-filmek kapcsán felháborodott azon, hogy míg a főhősöknek szuperképességeik vannak, és lehetőségük, hogy kijussanak a Mátrixból, addig a mellékszereplők nem kapnak saját történetet, és hiába ártatlan a többségük, így is áldozatul esnek a tudatukra ébredt főhősök csatáinak. Gregory tehát egy olyan történetet akart írni, ahol ezek a mellékszereplők végre esélyt kapnak arra, hogy megmutassák, bár nekik nincsenek szuperképességeik, attól még érdemesek az életre.
Ez a kérdés lesz a történet egyik alapvető eleme is, hiszen a szimuláció minden résztvevőjét fenyegeti az a veszély, ha nem elég érdekes az élet, amit él, egyetlen pillanat alatt törölhetik a szimulációból.
De ugyanígy említhetnénk ihlető elemként – többek között – a Truman Show-t vagy a Free Guyt, ahol a szimulációban való létezés válik a történet kulcsmotívumává, hiszen a Valódiak voltunk szereplői is kutatják a lehetőséget, hogy hogyan szabadulhatnának ki a szimulációból.
Mormotanaphívők és különféle „csodák”
A morbid humor pedig abban az elméletben jelenik meg – amit még a buszon utazók közül is szinte szentírásként vallanak páran –, hogy az életük pontosan olyan időhurok, mint az Idétlen időkig főszereplőjéé, és a szimuláció létrehozóinak is az lehetett a céljuk, hogy a nap ismétlődésével az emberek tanuljanak a hibáikból. Azonban van-e értelme az egésznek, ha senki sem emlékszik az előző napjára?
Az élet és a szimuláció értelmetlenségét pedig a Gregory által megteremtett „csodák” tökéletlensége is erősíti/fokozza.
A buszos túra résztvevői nem valódi csodás építményekhez látogatnak el, hanem olyan szimulációs hibákhoz, amelyek aznap jelentek meg, amikor a Nagy Bejelentés megtörtént. Így a kirándulók megtekinthetnek agyatlan műbirkákat, láthatatlan gejzíreket, egy megfagyott és megszilárdult tornádót vagy egy olyan szellemvárost a sivatagban, amelyet csak egy speciális szemüvegen át lehet látni.
– Minden Lehetetlen tanít nekünk valamit. A Fagyott Tornádó tanulsága, hogy az anyag nem valóságos. Az Antipólus tanulsága, hogy a távolság nem valóságos. A Rejtélyes gejzírek tanulsága pedig az, hogy… nos…
– A gravitáció egy ribanc.”
Van-e értelme az életnek a Mátrixon belül?
Bár Gregory nagyjából lezárja a főhősei többségének a történetét a regényben, az igazán fontos kérdéseket szinte mind nyitva hagyja – talán, hogy az olvasót is töprengésre késztesse.
Mi van, ha nincs Isten, csak a szimuláció megalkotói, akiknek mégsem az volt a céljuk, hogy lehetőséget teremtsenek a szimulációban élőknek a fejlődésre, hanem csak önmaguk szórakoztatása? Érdemes-e megpróbálni kitörni a szimulációból, vagy próbáljunk értelmes életet teremteni magunknak, akkor is, ha tudjuk, hogy nem vagyunk „valódiak”? Nyújthat-e bármi vigaszt az életben, ha mindez igaz? És valós-e az emberek minden megélése, akár a szeretetről, akár a halálról legyen szó, ha igazából csak szimuláció?
Ha viszont a regényben megidézett ősi és a modern mítoszokat lényegi alkotóelemként tekintjük/vizsgáljuk, rábukkanhatunk pár nagyon is fontos gondolatra/felismerésre. Az emberi „szoftver” – a vágyaink, a félelmeink, a gyászunk – verziófüggetlen. Akár agyagtáblákról van szó, amelyeken Gilgames bánatáról olvashatunk (Enkidu elvesztése miatt), akár Chaucer pergamenjeiről, akár digitális kódokról, a vágy a szeretetre és a rettegés a haláltól és a végső megsemmisüléstől ugyanaz marad. És még ha évszázadok vagy évezredek telnek is el, mindig ugyanazokat a csatákat vívjuk, és ugyanazokat a kérdéseket tesszük fel önmagunknak vagy a társainknak.
És amíg élünk, mindig szükségünk lesz történetekre, amelyekbe mindezek miatt belekapaszkodhatunk.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
