Rian Johnsonnak az Üveghagymában véletlenül még sikerült egy szórakoztató krimit rendezni egy roppant idegesítő filmből, viszont a legújabb Benoit Blanc-kalandnál már nem követi el ezt a hibát.
HIRDETÉS
Nem lehetünk eléggé hálásak Az utolsó Jedik rendezőjének, hogy a Star Wars-univerzumból száműzetve újraélesztette a hagyományos krimiket – még azt is számba véve, hogy a kézenfekvően franchise-zá terebélyesített Tőrbe ejtvét és vele együtt a saját lelkét is eladta a Netflixnek. Elvégre ahogyan az Üveghagyma is megmutatta, Johnson gyilkosos játékait nem kell véresen komolyan venni. Legalábbis ezt gondolhattuk az Ébredj fel, halott ember megjelenéséig, amelyben a bűntényt még jobban háttérbe szorítja az író-rendező kultúrpolitikai bosszúfantáziája, csak ráadásul ez a darab még csöpög is az ájtatosságtól.
Az áldozat ezúttal Jefferson Wick (Josh Brolin), a megosztó vidéki pap, akinek mise közbeni rejtélyes megkéselése saját káplánját, Judot (Josh O’Connor) keveri gyanúba. A kisvárosba egyébként is csak amolyan büntetésképpen helyezett Jud nem igazán szeretne belefolyni az atya és a hívek egyébként is eléggé beteges játszmáiba, így még a nyomozást magához vevő Benoit Blanchoz (Daniel Craig) is relatíve kényszeredetten csatlakozik.
Az üveghagyma zseniálisan becsomagolt krimi egy rettentő ostoba gyilkosról – kritika
És maga az Ébredj fel, halott ember is kényszeredetten csatlakozik a “kitettéhez”: mintha Johnsonnál a hosszú bevezetés után bekövetkező gyilkosság megint csak szükséges rossz lenne, amire valahogy fel kell fűznie szarember-panteonját. Az alkotót ugyanis érezhetően ismét sokkal jobban érdekli, hogy mindenféle homályosan trumpista szubkultúrák tagjaiból űzzön gúnyt, csak az Üveghagymával ellentétben itt nemcsak bűntetthez, de választott közegéhez sincs ennek túl sok köze. Ugyan igyekszik valamiféle mélyfilozófiai réteget nyitni a hittel és megbocsátással kapcsolatban, de teszi ezt azzal az apró hiányossággal, hogy igazából sem a vallást, sem a vallásosságot nem érti. Papjai bosszúfilmekbe illő ex-bokszolók és félig szektavezérré átlényegülő ideológusok, a Jeffrey Wright-cameoba beszuszakolt püspöke pedig többet foglalkozik facebook-kommentekkel, mint hitéleti kérdésekkel.
Itt bukik ki, hogy az Ébredj fel, halott ember tulajdonképpen a gótikus ponyvakrimi a krónikusan online generációra történő átértelmezése, ahol nem is a ponyvaság veszi ki furán magát, hanem ahogyan ennek modernizációjaként a vallás kizárólag a politikai haszonszerzés és a frappáns Bluesky-beszólásokba önthető szkepticizmus szemüvegén keresztül rajzolható fel.
Nyilvánvalóan nem egy péntek esti Netflix-mozitól kéne várnunk bármiféle érdemi gondolkodást az egyház kurrens és kevésbé kurrens problémáitól, csak ezen a ponton egyszerre kínos és unalmas, hogy Johnson mindig csak egy újabb környezetbe dobja át langymeleg-cinikus félpolitikai kommentárját, most éppen arra a konklúzióra jutva, hogy a hívő emberek éppúgy széljobbos szélhámosok, mint a Tőrbe ejtve arisztokrata gazdagjai és az Üveghagyma influenszer-milliárdosai. Persze épp ezért nehéz is felróni újra, hogy ez a film is azt gondolja, homályos célzásokat tenni a trumpista közéleti légkörre valamiféle szellemes szatíraként fog lecsapódni (pláne, hogy a közönség egy jelentős részénél előzőleg is akként csapódott le). Egyszerűen azért irányul erre ennyi figyelem, mert a “kitette” még az Üveghagyma metanarratíváját alulmúlóan is megúszós. Johnson pontösszekötögetősét soha nem kellett, és most sem kell túlgondolni, de mintha adagolása és megfejtései is egyre izzadságszagúbban küzdenének a figyelmünkért, amit nincs is mivel elterelnie –
egy jó “kitettével” ellentétben a motivációk felfejtése helyett minduntalan a gyilkosság megvalósításának technikai lehetetlenségére térünk vissza, ami rendkívül kevés egy két és fél órás műhöz.
A Tőrbe ejtve “franchise” védjegyének számító, aktuálisan összeverbuvált szarember-sztárgárda ezúttal annyira irreleváns, hogy Johnson jóformán azzal sem törődik, hogy istenigazából gyanúba keverje őket. Jóformán csak azért vonulnak fel meghatározott időközönként, hogy időt nyerjenek a dramaturgiának, amely saját maga mögött is két lépéssel járva igyekszik morzsákat szórni nekünk a szemfényvesztés fenntartása érdekében. Hosszú jelenetek telnek el úgy, hogy valójában fogalmunk sincs, miért kéne érdekeljen minket a bűntény megoldása, kihez hogyan kéne érzelmileg kapcsolódnunk, és igazából a figurák sem viszonyulnak sehogyan egymáshoz. Míg az Üveghagyma tulajdonképpen krimi híján is elevickélt volna szereplői szórakoztató civakodásának hátán, ezúttal Jeremy Renner, Andrew Lincoln és Cailee Spaeny szinte maguk is passzív nézőként téblábolják végig a filmet. (Még maga Blanc is szokatlanul súlytalannak bizonyul a bűntett megoldása tekintetében.)
És a legnagyobb kontraszt az elődökhöz képest, hogy ezek az alakok tulajdonképpen semmit sem képviselnek néhány, Johnson által bizonyára archetipikusnak gondolt jellemvonás paródiáján túl. Világlátásuk végérvényesen az író-rendező által kritizálni vágyott trendekből lett összeöntve-megszemélyesítve, céljaik, hitbéli viszonyulásuk pedig annyira kicsinyesek, hogy reflexből a szőnyeg alá is söpörjük.
Az Ébredj fel, halott ember vallásossága is egy ugyanilyen sehova sem horgonyzott, furcsa elegy, amelyben az amerikai karizmatikus egyházaktól a politikai ájtatosságon át a brit vidéki kisközösségek bigottságáig számos motívum ütközik és oltja ki egymást, leginkább az utóbbi győzedelmeskedésével.
De az USA-ba helyezett Agatha Christie-féle kisvárosi-gótikus atmoszféra is mintha csak azért dominálná le a film hangulatvilágát, mert ennek legalább létezik egy konzekvens előképe, így leginkább csak az abba belehelyzett modern elemeket furcsállhatjuk. (Már csak azért is, mert a produkció le sem tagadhatná, hogy egyébként tényleg Angliában forgatták, így adta volna magát, hogy valóban ott is játszódjon.)
Ez az egyébként jól eltalált képiség is sokkal jobban illene egy valóban sötét és súlyos krimihez, nem pedig a Tőrbe ejtve-mozik egyre inkább bohókás hangulatához – Johnson az Üveghagyma után egy éles fordulattal véresen komolyan venné magát, noha figurái és ötletei talán most a legabszurdabbak a “trilógia” darabjai közül. Az Ébredj fel, halott ember legnagyobb bűne tulajdonképpen csak ennyi, hogy semmi sem igazán önazonos benne. A brit kisváros az amerikai nagypolitika parabolája, hívői pedig pont úgy nem hívők, ahogy igazán ez a film sem hiszi el, hogy valójában a hitről szólna. (Érdemes ellenpontként elővenni John Michael McDonagh Kálváriáját.) A félig-meddig saját maga dekonstrukciójaként is értelmezhető Üveghagyma a lehető legesszenciálisabban igyekezte felvállalni, pontosan miről is szól a Johnson-féle kitette-újhullám, ehhez képest a harmadik rész újra azt szeretné elérni, hogy sokkal komolyabban vegyük, mint egy filmre vett gyilkosos játékot – miközben még akként sem állja meg a helyét érdemben. A legnagyobb rejtély így már csak az marad, hogy Rian Johnson hogyan képes még mindig sikerre vinni ezt a mozgóképes szemfényvesztést.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
