Szeszély világában örökké nyár van, ragyog a nap, sosem hullanak a levelek. Az itt élő embereket csodálatos és végtelenül udvarias tündék látogatják meg, akik csodákkal fizetnek a kézművességért, sőt, örök életet is kínálnak. Ám ha az ember egyetlen aprócska hibát vét, máris megismerheti a tündevilág minden árnyoldalát – ami sokkal rettenetesebb, mint amit az emberek egyáltalán el tudnak képzelni. Így jár az elárvult Isobel is, aki tündékről fest képeket, és olyat is odafest az Őszi Herceg portréjára, amit nagyon nem lett volna szabad. Emiatt a herceg magával hurcolja, hogy a tündék bírósága elé állítsa. Margaret Rogerson lenyűgöző regénye a napfényes (ál)idillből megy át előbb egyszerre abszurd és vicces buddy movie-ba, majd cukormázas horrorba. Ha valaki új – és igen sötét – oldalát szeretné felfedezni a tündevilágnak, a Hollók varázslata a tökéletes történet hozzá.
HIRDETÉS
Sérült főhősök…
Már Rogerson korábban magyarul megjelent regényének, a Könyvek varázslatának is egy elárvult lány volt a főszereplője, akit egy mágikus könyvtár és az ott dolgozó könyvtárosok neveltek fel. Azonban míg Elizabeth-t egy idő után úgy vette körül a varázsló Nathaniel és Silas, a démon védelmező barátsága, mint egy puha takaró, addig Isobelnek igazából senkije sincsen. A szülei belehaltak a tündék világával való találkozásba, így a lányt lelkileg megtört nagynénje neveli fel. Tizenhét éves korára mégis a Szeszély nevű városka legelismertebb festője lesz, otthonában a tündék egymásnak adják a kilincset, hogy megfestessék vele a portréjukat, mégis végtelenül magányos és boldogtalan.
Mindeközben nagyon bölcs is, aki fiatal kora ellenére már megtanulta, milyen veszélyeket hordoz a tündevilág, és milyen rettenetes árat fizethetnek az emberek, ha a tündék teljesítik a kívánságaikat – természetesen a maguk módján.
Isobel is kíván a képeiért cserébe, azonban sokkal megfontoltabban, mint mások. Így kaphatott korábban olyan védelmet, ami miatt egyetlen tünde sem árthat az otthonában neki és a családjának. És ha aközött kell döntenie, hogy minden férfi beleszeressen, vagy a tyúkjai tojjanak több tojást, egyértelmű, hogy melyiket választja.
Különben is, mi a jó eget kezdenék én férfiak szívével? Abból nem lehet rántottát csinálni.”
Azt is tudja, hogy soha semmi jóra nem vezet az, ha egy ostoba emberlány beleszeret egy tündébe – ám amikor ez vele is megtörténik (és nagyon is az akarata ellenére), nem tud mit tenni az érzései ellen.
A történet másik főhőse Varjú – az Őszi Herceg -, aki első látásra talán sokkal jobb helyzetben van, mint Isobel. Jóképű és – látszólag – fiatal, ráadásul herceg, és – amint az más tündék szavaiból is kiderül – az egyik legfélelmetesebb és legnagyobb hatalommal bíró lény a tündék világában.
Mindezek ellenére ő is folyamatosan veszélyben él. Egyrészt mert a világában minden tünde folyamatosan a másikat figyeli, támadható felületeket keresve, és Varjú pont a róla festett portré miatt válik nagyon is sebezhetővé. Másrészt semmit sem tud az emberi világ működéséről, így könnyen becsapható. A váratlan szerelem pedig ugyanúgy a vesztét okozhatja, ahogyan a lánynak is.
– Szerelmes vagy belém? – szaladt ki a számon. (…)
– Ez olyan rettenetes lenne? Úgy kérdezed, mintha szörnyűségesebb dolgot elképzelni sem tudnál. Nem mintha szándékosan csináltam volna. Valamiért megtetszettek még a… még a bosszantó kérdéseid, a kurta lábaid meg az időnkénti, véletlen gyilkossági kísérleteid is.
Hátrahőköltem.
– Ez a legpocsékabb szerelmi vallomás, amit valaha hallottam!”
…meg a többiek
A Hollók varázslata nem egy sokszereplős regény, mivel a hangsúly sokkal inkább az emberi és a tündevilág konfrontálódásán van, no meg azon, hogyan tud két űzött lény – egy embernő és egy tünde férfi – a menekülésük során úgy összecsiszolódni, hogy legyen esélyük túlélni a tündék végtelenül kegyetlen világában.
Épp ezért alig pár szereplőt ismerhetünk meg az emberi világból, és valamivel többet a tündék közül. A kisvárosban, ahová Isobel festéket és élelmet venni jár, találkozik olyan emberekkel, akiket a tündék „megajándékoztak” a Fortélyukért cserébe, ám mindannyian azóta is keserülik, hogy nem fogalmazták meg pontosabban a kívánságukat – már aki él még egyáltalán. Ehhez képest mégis sokan vágynak arra, hogy bemutassák őket a tündéknek, hogy elkápráztathassák őket a művészetükkel, a kézművességükkel vagy akár az ételeikkel is (amik mind Fortélynak számítanak.)
Az ilyen, semmiből sem tanuló emberek éles ellentéte Isobel nagynénje, Emma, aki gyógyítani próbálja az embereket a betegségekből (és valószínűleg a tündék ártalmából is), és miközben hihetetlenül bátor, igen megtört és boldogtalan is. Bár retteg a tündéktől, és nagyon félti Isobelt is, mégis képes olykor egyetlen szemvillanással a helyükre tenni a őket – és ezek a regény igen vicces jelenetei közé tartoznak. És az ő, valamint Isobel karaktere mutatja meg azt, hogy józan ésszel igenis ellen lehet állni a tündék csábításának. Ettől ugyan nehezebb lesz az életük, és nem kevésbé veszélytelen, de megőrzik magukban azt az erőt, ami a legtöbb tündéből és az emberek többségéből is hiányzik.
A Rogerson által ábrázolt tündevilágnak pedig köze sincs Tolkien nemes tündéihez. Bár itt is léteznek olyan uralkodók, akiknek a hatalma a Galadrielével vagy az Elrondéval vetekedhetne, egyetlen tünde sem szállna csatába azért, hogy megmentse az emberek teljesen jelentéktelen világát.
Mert hiába mutat baráti érzelmeket Isobel felé Bürök vagy Pacsirta – a két, szimpatikusabb(nak tűnő) tündér -, amikor Isobel bajba kerül, gyorsan kiderül, hogy csak addig érdekes a számukra, míg úgy tanulmányozhatják, mint más a bogarat a nagyító alatt, és ki is használják, amíg csak tehetik. A legfőbb uralkodó, az Égerkirály meg nem tekinti sem az embereket, sem az alattvalóit másnak, csak félresöpörhető pornak.
Ellentétek
Rogerson történeteinek alapvető részét képezik az aprólékos és igen lenyűgöző leírások.
Legyen szó akár a portréfestésről vagy a festéshez szükséges festékek kikeveréséről, a tájról, az évszakok lenyűgöző változatosságáról, a tündék glamúrjáról (a mágiáról, amivel rémes külsejüket szépnek mutatják), ezek mind a történet alapvető részét képezik. És ezt lehet a történet erősségének és gyengeségének is tekinteni.
Mert aki valóban bele akarja élni magát a sztoriba, az élvezi az ilyen részletesen megfestett képeket és pillanatokat. De aki elszokott a könyvek lassú élvezetétől, és azt várja, hogy legyen minél több cselekmény, akció és kaland, és kevesebb tájleírás, az csalódhat.
Holott az írónő pontosan a részletes és csodálatos leírásokkal tudja megmutatni azokat az ellentéteket, amelyek szintén a történet alapvető részét képezik.
Ezt az ellentétet találhatjuk a Szerényben uralkodó állandó nyárban, ami folyamatos meleget, csodás napsütést, ringatózó búzatáblákat jelent, tehát igazán idilli környezetet – miközben a tündék és az általuk okozott folyamatos veszély szinte csak egy lépésre van az emberek otthonától. És Isobel is csak akkor jön rá, milyen végtelen unalmas és fárasztó az állandó, derűs nyár, amikor menekülés közben átlép az ősz, majd a tavasz birodalmába, és először pillantja meg az őszi fák színkavalkádját vagy a tavasz pompáját – és mindezt Rogerson érzékletes leírásában. Így az is érezhető, hogy az állandó nyár egy idő után inkább egy örökké tartó fogságot is jelent, a fejlődés lehetősége nélkül.
És nem jobb ennél a tündék glamúrja sem, amely csodás arcokat, frizurákat és öltözékeket mutat, valamint igen csábító és finom ételeket. Azonban, ha valaki átlát az álcájukon, csontvázszerű alakokat láthat és rémes arcokat, olyan környezetben, amely tele van pusztuló vagy bármikor ártani kész fákkal és növényzettel. Az ételük pedig valójában penészes, undorító és hemzsegnek benne a férgek. És mindezek részletes bemutatásával Rogerson még jobban meg tudja mutatni, milyen hatalmas ellentét feszül a tündék csodás(nak tűnő) külseje és sötét lelkülete között.
A festési folyamatok és a festékek elkészítésének igen alapos leírásában pedig nagyon is sokat segíthetett, hogy maga Rogerson is fest, a tündék kegyetlen világának ábrázolásánál pedig az, hogy ő maga is vonzódik azokhoz a történetekhez, amelyekben a tündéket jóval sötétebbnek és gonoszabbnak ábrázolták a megszokottnál.
A vándorlás alapvető motívuma
Rogerson könyvének egy másik alapvető eleme a vándorlás – amely akár az irodalomban, akár a filozófiában a fejlődés egyik lehetőségének is tekinthető.
Ebben a történetben is fejlődik a két főhős, miközben előbb a tünde udvar felé tart, majd pont onnan menekül, bár ez a fejlődés is egy cseppet abszurd vagy negatív módon történik. Isobel ugyan megerősödik vándorútja végére, mégis rá kell jönnie – és ez elég keserű felismerés -, hogy még a néhány tündérrel kötött, szinte barátinak nevezhető kapcsolata is hazugságokon alapult. És ahol ő esetleg kölcsönös szimpátiát vagy tiszteletet vélt felfedezni, ott sem volt más, csak a tündék lelketlensége, kegyetlensége és haszonélvezete.
Varjúnak pedig fel kell ismernie, hogy a tündék mégsem halhatatlanok vagy mindenhatóak. Ahogyan azt is, hogy végtelennek tűnő hatalma ellenére akár egy emberlány is kifejezetten veszélyes lehet a számára. De a legfőképp azt, hogy a szerelem lehet ugyan keserédes, mégis többet adhat, mint bármilyen pompa a tündék világában.
Ha pedig magyar szemmel nézzük Rogerson történetét, még egy végtelenül kifordított és abszurd Csongor és Tünde-viszonyt is megtalálhatunk benne, azzal a különbséggel, hogy itt a tünde kergeti a maga emberét.
És itt alapvetően nem a szerelem hajtja a tündét, hanem a saját kegyetlensége és hatalomféltése. Balga és Ilma helyett pedig a (kissé horrorisztikus) vígjátéki elemekről egy enyhén őrült tünde, valamint két, emberré változtatott kecskegida gondoskodik.
És mindezek miatt Rogerson története úgy beránt, mint kevés, tündékről vagy tündérekről szóló történet. És azután ugyanúgy rabul ejt, ahogyan Isobelt is rabul ejti előbb Varjú, aztán az egész tündevilág.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
