Jacques Audiard zenés filmje, az Emilie Pérez szép kis hírverést kapott, köszönhetően a megosztó témájának, valamint a főszereplő történelmi Oscar-jelölésének és korábbról előkeresett botrányos kijelentéseinek. Kritikánkból az is kiderül, hogy milyen maga az alkotás, ami körül ekkora felhajtás alakult ki.
HIRDETÉS
A történet szerint egy mexikói drogkartell vezetője, Juan „Manitas” Del Monte (Karla Sofía Gascón) felbérel egy tehetséges, de anyagilag küszködő ügyvédet, Rita Moro Castrót (Zoë Saldana), hogy segítsen neki titokban megszervezni egy nemváltó műtétet. Miután ez sikerül, a drogbáró megrendezi a halálát, és teljesen új életet kezd Emilia Pérez néven, miközben feleségét, Jessit (Selena Gomez) a gyerekeikkel együtt Svájcba küldi, anélkül, hogy megmondaná nekik az igazat. Évekkel később Emilia és Rita civil szervezetet alapítanak, amelynek célja, hogy segítsen az embereknek megtalálni a drogbandák áldozatává vált szeretteik földi maradványait. Emilia időközben hazahozatja a fiait és Jessit is, mivel hiányoztak neki a gyerekek, de nem fedi fel előttük, hogy ki is ő valójában – ez pedig bonyodalmakhoz vezet, mivel egykori feleségének nincs ínyére, hogy egy számára ismeretlen nő felügyelete alatt kelljen élnie.
Mint zenés film az Emilia Pérez kifejezetten hatásos alkotás.
A muzikális betétek ugyanis minden tekintetben nagyszerűek lettek: nemcsak maguk a zenék és a dalszövegek jók, de minden esetben remek a koreográfia, és gyönyörűen fényképezték ezeket a részeket. Különösen azt kell kiemelni, hogy az egyes dalok nagyon szépen beépülnek a filmbe, egyáltalán nem lógnak ki az egészből – vagyis nem keltik azt az érzést, mintha némi táncolás és éneklés kedvéért időről időre megakadna a történetmesélés. A zenés és drámai jeleneteknek ez a remek egysége a színészeket is dicséri: sokat számít, hogy a stilizált mozdulatok is szinte természetesnek hatnak, nem színpadiasnak. Például amikor Zoë Saldana a jótékonysági eseményen az asztalon táncol, leginkább a karakter által elképzelt performansznak hat, nem pedig valami különálló, videoklipszerű epizódnak.
A film erőssége összességében is a szereposztásban rejlik.
Karla Sofía Gascón elképesztően jól játszotta a karakterét, tökéletesen meg tudta testesíteni a figurában rejlő kettősséget. Különösen az a rész zseniális, amikor Emilia az egykori feleségével való vita közepette levedli a kedves, jótékony nő álarcát, és pár pillanatra ismét az erőszakos vezéregyéniséggé avanzsál. Az alakítása egyértelműen sokat hozzáad az egyébként eléggé elnagyoltan megírt szerephez: az ellentmondásos karakterből nagyon hiányzik a vívódás, a színésznő viszont képes valamennyire árnyalni ez. Nagy kár, hogy a vele kapcsolatos botrány valószínűleg el fogja homályosítani a filmmel kapcsolatos diskurzust, mert amit színészként ebben az alkotásban nyújtott, az valóban kiemelkedő.
A másik főszereplő, Zoë Saldana szintén tündököl a kétes moralitású ügyvédként. Az ő alakjában ugyancsak van egy erős kettősség, a különbség az, hogy Rita ezzel tisztában is van. Saldana pedig remekül tudja érzékeltetni a figura belső vívódását – azt, hogy nem érzi igazán jól magát a bőrében, de nem is tud megváltozni. Két ilyen erőteljes jelenség mellett Selena Gomez eléggé háttérbe szorul, ráadásul az ő szerepe nem is túl érdekes, de még így is kihozza belőle, amit lehet.
Szinte minden adott tehát, hogy az Emilia Pérez egy remek mozifilm legyen, a dolog a cselekményszövésen csúszik el.
Hiába állítottak ugyanis két érdekes, összetett szereplőt a középpontba, egyáltalán nem bontották ki őket. Egyikük esetében sem látunk semmilyen belső konfliktust, karakterívet. A film egy hosszú sztoriból ragad ki bizonyos momentumokat, fordulópontokat, de a lényeges folyamatokkal nem foglalkozik. Nem derül ki, hogy miért akar Emilia nemcsak testben megváltozni, hanem addigi bűnözői életével is felhagyni. Ahogy nem látjuk múltbeli bűneivel szembesülni, vagy igazi megbánást mutatni sem. Éppen ezért nem világos, hogy mennyire őszinte a pálfordulása. Ritának, az ügyvédnek szintén lenne miért vezekelnie, de az ő esetében sincs semmilyen önreflexió, se látható változás. Borzasztó érdekes karakterdrámákat ki lehetett volna hozni ebből az alapszituációból, és azokhoz kapcsolódóan fontos morális kérdéseket boncolgatni – de ezeket a lehetőségeket Jacques Audiard elszalasztotta.
Így viszont olyan érdekes helyzet állt elő, hogy hiába nagyon hosszú a film, mégis úgy érződik, hogy alig történt benne igazán lényeges, legfeljebb a felszínt kapargattuk meg egy kicsit.
Már csak azért is szerencsésebb lett volna, ha az Emilia Pérez próbál mélyebbre ásni, mert akkor kevesebb kifogás érhetné a tartalmát. Hiszen például az egyik legfőbb kritika a filmmel szemben az, hogy úgy tűnik, mintha a főszereplő esetében a tranzíció pusztán a megtévesztés eszköze lenne. Ha jobban kihangsúlyozták volna a szembenézését, személyisége változását, akkor ez nem merülhetne fel a nézőben. A másik támadási felület – Mexikó és a mexikóiak sztereotip ábrázolása – esetében is könnyebben lehetne védekezni, hogyha egy részleteiben kidolgozott történetet mutatna a film. Végső soron mégiscsak alapvetően egy szimbolikus, emberi sztoriról van szó, nem pedig egy nép vagy egy kultúra ábrázolásáról – azonban jól összerakott cselekmény híján az univerzális mondanivaló ne tud érvényesülni.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
