Richard Osman, angol producer és televíziós műsorvezető a gyilkossági ügyekben nyomozó nyugdíjasok történetével debütált íróként – és azonnal osztatlan sikert aratott. A csütörtöki nyomozóklubbal kezdődő és Az utolsó ördöggel átmenetileg lezáruló sorozat után Osman ismét krimit írt, csakhogy ebben nem a közkedveltté vált nyugdíjasok nyomoznak. Így könnyen felmerülhet a kérdés: át tudja-e ugrani a szerző a maga által igencsak magasra tett lécet? Jelentem, a válasz: igen.
HIRDETÉS
A Gyilkosokra utazunk alapvetően arról a két dologról szól, ami a címben szerepel: gyilkosokról (és az általuk elkövetett gyilkosságokról) és utazásról. (És igaz, hogy ez így már három dolog, de ebből kettő végül is szorosan összefügg – és egyébként is ez csak olyan megcsavarása a dolgoknak, amit Osman is előszeretettel alkalmaz minden könyvében.)
Adott egy cég, amely hírességeket véd mindenféle zűrös ügyben, egy nyugdíjas nyomozó, meg a menye, aki testőrként a már említett cégnél dolgozik, egy szinte folyamatosan alkoholban ázó, idős írónő (úgy is, mint megvédendő személy), több fura gyilkosság, és persze maga a tettes, akiről a nevén kívül semmit sem tudunk.
Mert bár több elmélkedését is olvashatjuk a történet előrehaladtával, a pénzmosásról, a bűntettekről, vagy arról, hogyan lehet morálisan – vagy bárhogy másképp – indokolni egy ember megölését, ennél többet egészen a végéig nem tudhatunk meg róla. A tettes ugyanis – úgy is, mint zseniális bűnelkövető és a modern kor gyermeke – minden üzenetét ChatGPT-vel íratja/alakíttatja át, hogy még véletlenül se lehessen semmilyen stílusjegyről felismerni.
Így aztán igen sok nehézségbe ütközik Amy, a fiatal testőrnő – aki egy kis, privát szigeten épp az idős és nagyon unatkozó írónőt, Rosie-t védi –, amikor ki akarja deríteni, egyrészt ki akar több, a cégéhez kötődő gyilkosságot is a nyakába varrni, másrészt ki és miért akarja őt magát is megölni. Összefügghet a két dolog, vagy több irányból is támadásra kell számítania? És mivel több a kérdése, mint a válasza, ahhoz az emberhez fordul, akiről tudja, hogy zseniális nyomozó: az apósához, Steve-hez.
Osman a nyugdíjas nyomozók – és a hozzájuk csatlakozó rendőrök és néha igen vicces bűnelkövetők – után ismét csak nagyon szerethető és egyáltalán nem papírízű vagy egysíkú karaktereket teremtett.
Rögtön ott van Steve, aki egyformán küzd a felesége elvesztésével és a nyugdíj okozta unalommal. Az elsőt úgy orvosolja, hogy magában folyamatosan beszélget a nejével. (Sőt, egy diktafon segítségével a nyomozásba is „bevonja” – gondoljunk csak a Twin Peaksben/ből Cooper ügynök közkedvelt „Diane”-jére). A másikat meg úgy, hogy új otthonában, egy eldugott, angliai kis faluban eltűnt kutyák után nyomoz, éjjel ellenőrző körutakat tart, és rendszeresen részt vesz a helyi kocsma kvízversenyében (amihez egész kis csapatot hozott össze a helyiekből). Így aztán egyáltalán nem örül, amikor Amy, a menye megkéri, hogy egy kis magángépen repüljön át hozzá Amerikába, és segítsen neki a nyomozásban (kirángatva őt ezzel a nagyon is megszokott hétköznapokból).
Abban a pillanatban, hogy kinyílik a gép ajtaja, Steve-et úgy vágja mellbe a párás dél-karolinai levegő, mint egy dühös ragadozó lélegzete. Valószínűleg nem pulóverben és farmerdzsekiben kellett volna megérkeznie. De ő mindig ebben jár, és ha valamelyiküknek változtatnia kell a szokásain, az Amerika.”
Amy sem egyszerű figura, a többször megemlített – bár még nem eléggé kibontott – borzalmas gyerekkorral, a fura házassággal Steve fiával, no meg a nyakába szakadt hullákkal és a gyanúsítottá válással. A helyzetét ráadásul még Rosie is nehezíti, aki nem hajlandó tisztes és megfélemlített nyugdíjasként leélni a hátralévő életét, hanem iszik, cseveg, férfiakat csábít el, és ki akarja venni a részét a nyomozásból.
Steve érkezésével aztán valóban elindul a bűnügy felderítése, ami Amerikától Dubajon át Dublinig tart, mindenféle kitérőkkel, és rengeteg fura figurával, akikkel a nyomozó trió útközben összeakad. Van köztük Van Halen- és léghajórajongó, fura biztonsági őr, vagy bukott politikus, aki kifejezetten élvezi, hogy „bukott”, mert így nyugodtan taxizhat, és – amint az a végén kiderül – még a gyilkosnak is van egy nagyon is szerethető, hétköznapi oldala, ami miatt az ember a végén picit sajnálja, hogy Osman pont őt tette meg végül gonosz bűnelkövetőnek.
És bár van valódi – néhol igen véres – leszámolás, számonkérés, letartóztatás (és még pár plusz hulla, természetesen), ezek olyan istenigazából nem számítanak.
Mert az ember azt élvezi, ahogy a magánrepülőktől – és általában a repüléstől – rettegő, és Rosie-tól is cseppet idegenkedő exzsaruból hogyan lesz egy cseppet lazább, helikopterből Guinnesst hányó, ismét aktív rendőr. Vagy azt, ahogyan Rosie folyamatosan belefolyik – és beledumál – a nyomozásba, miközben iszik, másokat is leitat, és folyamatosan flörtöl, és mindezek hatására még Amy is ellazul végül, és képes élvezni a bolygó körberohanását, a nyomukban egy vagy több bérgyilkossal.
Örül, hogy eltölthetett egy kis időt Amyvel, ez biztos. (…) Elvégre nem terem minden bokorban olyan meny, aki diadalittasan az ember tenyerébe csap, amikor az ember lelő egy Coldplay-pólós kábítószer-kereskedőt, igaz?”
Osman ráadásul ugyanazt csinálja, amit A csütörtöki nyomozóklub esetében is, és ez nála nagyon is működik. Vesz jó néhány – többé-kevésbé normális, és nem kevés teljesen ütődött – karaktert, akiket egymás után dob be a történetbe, hogy egyre jobban megkavarja a szálakat. Mindeközben a krimiszál látszólag szinte teljesen elsikkad. Mert az írónak – látszólag – itt is érdekesebb a kb. nyolcvanéves életvezetési tanácsadó új élete, a fura bérgyilkos elmélkedései vagy a kezdő, béna influenszer kalandjai, aki budiajtókat fotózgatva kezdett nyomulni az Instagramon.
Viszont aki már olvasott Osmantől, az tudja, hogy egyetlen szereplő vagy esemény – vagy a szereplő elmélkedése egy adott eseményről – soha nem öncélú. Mind-mind közelebb visznek a megoldáshoz és a tettes leleplezéséhez – akkor is, ha a nyomozó nem a foteljében üldögélve töpreng, az összes szürke agysejtjét is bevetve. És nincs hatalmas és drámai leleplezés – itt, speciel, közös iszogatás van -, az olvasó mégis ledöbbenhet, amikor kiderül, hogy ki követte el a gyilkosságokat.
És ezek mellett Osmannek az is nagy erőssége, hogy halmozza az abszurd helyzeteket és karaktereket, ahogyan a még abszurdabb párbeszédeket is, tele szójátékokkal, és fergeteges humorral, amin még az itt-ott felbukkanó hullák se nagyon rontanak.
És a történetbe szőve elmélkedik még a mesterséges intelligencia alkalmazásáról – és, nem mellékesen, a félelmetes hatásáról -, ahogyan arról is, szüksége van-e a világnak igazából az influenszerekre. Az influenszerek kérdésére elég csattanós (és, jó, némileg vicces és főképp megható) választ ad Bonnie és a budiajtók (plusz a róluk készült Insta-fotók) szerepeltetésével. És bár Osman nem fejti ki nagyon részletesen, azért a tettes elbeszélésein át bemutatja, hogyan lehet a ChatGPT segítségével a sajátunktól teljesen eltérő személyiséget kreálni, új névvel, és a hozzá tartozó online jelenléttel, ami igencsak megnehezíti, hogy a törvény akár pénzmosás, akár gyilkosságok elkövetése miatt a nyomára jusson.
De amiért a legjobban lehet szeretni Osmant, az az, ahogyan arról mesél, hogy az idősebb korosztály legtöbb tagja nem mogorva, szenilis vén trotty, hanem nagyon is aktív ember, aki tele van kíváncsisággal, életerővel, és végtelen, mások számára is nagyon hasznos tapasztalattal.
Épp ezért szerethető annyira A csütörtöki nyomozóklub minden tagja, ahogyan a Gyilkosokra utazunkban Rosie, aki a fején tiarával űzi a gyilkosokat, de Steve, az ismét aktívvá váló nyomozó is, sőt, a regény titkos, idős és nagyon romantikus szerelmespárja is.
Richard Osman több új történetet is ígér a könyv végén található köszönetnyilvánításban – legalább – egyet a nyugdíjas nyomozóklubról és egyet Amy, Rosie és Steve újabb kalandjairól is. Én mindet nagyon várom.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
