Arco, a fiú, aki repülni akart, de csak lóg a levegőben

„A Ghibli köntösbe bújtatott E.T. – A földönkívüli” 

Sok kritika így írja le – a korábban animációs rövidfilmeket és a Marvel Ant-Man minisorozatát jegyző – Ugo Bienvenu első animációs nagyjátékfilm rendezését. A hasonlat pedig maximálisan érthető is. Hiszen az Arco – Fiú a jövőből valóban egy spielbergi, családi sci-fi cselekményét ötvözi  a Ghibli stúdió filmjeire enyhén hajazó, lélekemelően hangulatos vizualitással. Noha a film képi világa és vizuális ötletek terén azért – nem olyan meglepő módon, hiszen mégiscsak egy francia filmről van szó – egy fokkal közelebb áll a francia (sci-fi) képregények és animációk megjelenéséhez. Miközben pedig az egésznek van egy nagyon kellemes, kedves és szerethető atmoszférája, a háttérben ott rejlenek azok a társadalmi/környezeti témák, amelyekkel Miyazaki is előszeretettel foglalkozik.

A látszólag teljesen idilli 30. században élő Arco csupán egyetlen egy dologra vágyik: hogy szüleihez és nővéréhez hasonlóan ő is repüljön és utazhasson az időben. Bő kilencszáz évvel a jövőben ugyanis az ember nem pusztán azt tanulja meg, hogy miként éljen tökéletes összhangban a természettel, de azt is, hogy miként utazzon a szivárványokon keresztül az időben. Ez utóbbi azonban kizárólag tizenkét éven felülieknek – szülői felügyelet mellett! – ajánlott. Arco azonban nem tud várni, így egyik este ellopja a nővére időutazó, technicolor álomkabátját. Ám a tapasztalatlan kisfiú hamar elveszti a kontrollt, ügyetlensége miatt aztán időhajótörött lesz a késő huszonegyedik században, ahol az ember az egyre magasabb szintű technológia felhasználásával igyekszik ellensúlyozni a saját maga(?) okozta környezeti katasztrófákat. Ebben a világban ismerkedik meg az elhidegült családjától elvágyódó Irisszel. A tízéves lány pedig elhatározza, hogy segít a különc fiúnak hazajutnia. Ám az időutazó érkezése nemcsak az ő érdeklődését keltette fel…

Az Arco – Fiú a jövőből egy aranyos film. Világépítésében, műfaji elemeiben és hangulatában a tavalyi Oscar-mezőny egyik legkülönlegesebb meglepetése.  Lehet, hogy elég is lenne ennyit írni. Hiszen ez a film egyértelműen a kiskamaszoknak szól, anélkül, hogy totálisan infantilis vagy fárasztóan – TikTok generációra szabott módon – hiperaktív lenne. Teszi ezt úgy, hogy a háttérben kifejezetten érdekes, releváns és fontos témákkal foglalkozik, amelyek miatt pedig nyomokban az idősebb korosztályok számára is érdekes lehet. Bienvenu filmje már-már gondolatébresztő – igaz, a lehető leglustább módon. Gondolatébresztő, hiszen a nézőtől várja el, hogy betöltse a világépítésének a hézagjait. Hiába jelennek meg benne fontos témák – a klímaváltozással szembeni struccpolitika vagy éppen a technológiai fejlődés elidegenítő hatása – ezekről még sincs igazán gondolata. Nem arról van szó, hogy nem rágja szánkba propaganda módjára a tanulságot – bár egy gyerekfilmnél egyáltalán nem gond, ha pozitív, fontos értékeket egyértelműen közvetít. Hanem hogy igazán semmit nem mond ezekről a témákról. Miyazaki filmjeivel ellentétben ezek a felvetések itt gyakorlatilag csak dekorációként szolgálnak és nem válnak a cselekmény szerves részévé. Ez pedig azért gond, mert épp ezek a háttértelemek lennének az Arco – Fiú a jövőből legérdekesebb részei.

Persze nagyon aranyos a főszereplők összebarátkozása és közös kalandozása. Mókásak – igaz, néhol inkább egészen fárasztóak – az őket kergető UFO-vadász ikrek. Kedves, de alapvetően teljesen kiszámítható, ismerős toposzokból és nem túl meglepő fordulatokból álló cselekmény. A történet egyedi, különlegesebb izét éppen a háttérként szolgáló ellentmondásokból épülő világ adná.

Kezdve a legelejével: Arco családja arra használja az időutazást, hogy az elmúlt korokból hoznak vissza kihalt növényeket, és azokat termesztik. Ám, hogy ezt miért teszik, az nem derül ki. Az, hogy miként működik a szivárványszínű, időutazó poncsó nem igényel magyarázatot –ahogyan a fluxuskondenzátor működését sem kell részletekbe menően felvázolni. Hiszen ezek olyan dolgok, amiket elfogadunk, mint a film világának részei. De azt, hogy a karakterek mit és miért cselekednek – főleg, ha utána ennek következményeként indul be a cselekmény – már illene tisztázni. (A Vissza a jövőbe esetében ugye eléggé egyértelmű, hogy miért, milyen céllal utaznak az időben.)

Hasonlóan vázlatosan van felfestve a 2075. év társadalma is. A folyamatos, pusztító viharok, erdőtüzek és egyéb mindennapos környezeti válságok ellen az emberek energiapajzs által védett buborékházakba menekülnek. Így nem a probléma okát szüntetik meg, hanem csak a számukra kényelmetlen hatásokat akarják minimalizálni, ami remek, hátborzongató allegóriája annak, amit sok esetben manapság is látunk a klímaváltozás kezelésével kapcsolatban, ám a film valójában nem von kapcsolatot a jövő emberiségének technológiafétise és a környezet pusztulása közé. Ezt a hézagot csak a felnőtt néző feje tölti ki. Az Arco világának pedig nem egy ilyen eleme van.

Hiszen a hangulat végig gyermekien kedves és bájos, a háttérben az sejlik fel, hogy ez bizony egy cyberpunk disztópia. Hiszen a film utal arra, hogy már szinte minden „hagyományos” munkát a robotok végeznek. Ám mi csak az idilli kertvárost látjuk. Nem derül ki, hogy a robotok alkalmazása mit okozott a munkaerőpiacon. Tömeges munkanélküliséghez vezetett – csak éppen a film éppen a felső tízezernek fenntartott lakóparkot mutatja, és nem vezet be a lepusztult, elszegényedő városba – vagy épp ellenkezőleg. Ez egy Star Trek-szerű utópia, ahol a robotok csak a kellemetlen feladatoktól szabadítják fel az embert, és így mindenki szabadabban, a valódi kedvtelésének élhet. Persze ennek meg ellentmond az, hogy Iris szülei a fontos munkájuk miatt nem érnek rá, hogy a gyerekeikkel legyenek és velük foglalkozzanak. (Másik cyberpunk light elem, hogy a legtöbb háttér/felnőtt szereplő, valamiféle okos/virtuális eszköznek tűnő szemüveget hord. Tovább mutatva, hogy a társadalom tagjai egymástól és a környezetüktől is teljesen elidegenedtek. De igazán ezt sem egyértelműsíti a film, csak sejteti.)

Már csak azért is furcsa, hogy ezek a témák lógnak a levegőben, mert a film a végére valamelyest technológiaszkeptikusnak érződik. Hiszen végül a 30. század „biopunk” világát kívánatosabbnak érezteti, mint a film jelenének high-tech disztópiáját vagy utópiáját. Ám hiába fókuszál a film a két különböző világból érkező gyermek kapcsolatára, rajtuk keresztül nem igazán ütközteti a társadalmaik szembenállását – azon kívül, hogy Arco rácsodálkozik néha a robotokra. Apropó robotok: a film egyik legjobb karaktere a dada-droid, az ő szerepe egészen megható. Az is, hogy végül kiderül, hogy több szeretet szorult belé Iris iránt, mint a lány szüleibe. Csak ezt talán túl későn vette észre. (Persze, így az is kérdéses, hogy tulajdonképpen mit is akarna mondani a film a túlzott technológiára hagyatkozásunkról.)

Ám, mikor Iris a végén megköszöni Arco-nak, hogy „mindent megváltoztatott”, az kissé hamiskásan cseng, hiszen valójában nem igazán látjuk, hogy mit változtatott meg a „technicolor Superman” látogatása – főleg, mert a konkrét problémákról is csak elképzelésünk van. A lezárás sejteti, hogy Irisnek a történtek hatására megjavult a viszonya a szüleivel, de hogy miért, az rejtély marad, hiszen gyakorlatilag semmi valós interakció nem zajlik közte és a szülei között a film folyamán.

Most kezdtem el kicsit azt érezni, mintha az E.T.-n kérném számon, hogy miért nem 2001: Űrodusszeia. Csak éppen az E.T. sosem mutatta jelét annak, hogy több akarna lenni egy kedves, családi-kalandfilmnél. Bienvenu filmje azonban folyamatosan olyan érdekes gondolatokat dobál be a háttérbe, amelyek jóval izgalmasabbak, mint a fő cselekmény. Utóbbi pedig önmagában is kissé súlytalan, hiszen az E.T.-vel ellentétben a hőseink menekülésében nincs igazi feszültség, lévén, hogy az „üldözőik” nem is akarnak ártani nekik. Pedig az Arco tényleg egy (audiovizuális téren) nagyon szép és kedves film. Az is dicséretes, hogy – mégha csak látszólag is – de hozzá mer nyúlni olyan komolyabb, kortárs témákhoz, amihez más (hasonló korú nézőket célzó) animációs filmek kevésbé. Csak kár, hogy a kidolgozásukat tekintve már nem képes szárnyalni.