A Secret Levelben van potenciál, de az első évad csak ritkán elég merész vagy különleges ahhoz, hogy többnek tűnjön, mint egy reklámfilm-sorozat az érintett játékokhoz. Évadkritika.
Tim Miller, a Love, Death & Robots alkotója a 2024-es Gamescomon – a világ legnagyobb videojátékos rendezvényén – könnyeivel küszködve leplezte le a Secret Levelt, egy antológiasorozatot, amely különböző videojátékos világokból mesél el rövid történeteket, hasonlóan említett az sorozathoz. Ismét több animációs stúdió (köztük a magyar Digic Pictures) részvételével készülhettek el az 5-15 perces alkotások.A végeredmény is a Love, Death & Robotshoz hasonló: vannak történetek, melyek magukkal ragadnak, és vannak, melyek után csak vállat vonunk. Az animáció stílusa pedig, bár kimagasló,
ritkán tér el a realisztikusság sémájától.
Realisztikus animáció nem (feltétlen) egyenlő jó animáció
Az első évad két etapban érkezett: először hét, majd nyolc epizód debütált az Amazonon, melyek mind más-más játékuniverzumokban meséltek el egy-egy rövid szegmenst. A nyitány azonban pont, hogy valamennyire kilóg ebből a sorból, ugyanis a Dungeons & Dragons az asztali szerepjátékok világából merít – ami persze a videojáték-rajongók számára is jól ismerhető a számos, meghatározó adaptáció miatt. A The Queen’s Cradle című, a francia Unit Image által készített fejezet egy csapat harcosról szól, akik egy látszólag elátkozott fiún próbálnak segíteni. Míg a sztori nemigen tart semerre, kárpótol a bámulatos látványvilág, amely talán a Blizzard Warcraft és Diablo-játékainak nyitányaira, összekötőjeleneteire és előzeteseire hajaz. Ultrarealisztikus képi világ ízig-vérig fantasy köntösben, ahol szinte érezzük a tűzmágia perzselését vagy a jégvarázslat dermesztését. Szórakoztató, bár az is igaz, hogy bármilyen fantasyből meríthettek volna –
a D&D így inkább lesz húzónév, hiába köszönnek vissza az ismerős nevek, kasztok és technikák.
Hasonló a helyzet az elképesztően népszerű, koreai lövöldözős Crossfire ihlette Good Conflict epizóddal, amiben a lengyel Platige Image két ellenséges katonai zsoldososztag összecsapását meséli el. Az egyik oldalról dezertált egy figura a másikhoz egy értékes, de veszélyes tartalmú aktatáskával: az eredeti brigád vissza akarja szerezni, a másik pedig megvédeni és kijuttatni a vihar ostromolta városból. Mindkét fél nyomatékosítja, hogy „nem mi vagyunk a rosszfiúk”, majd egymásnak esnek. Itt is bármilyen modern katonai közegben játszódhatott volna a sztori, elvégre a Crossfire külön narratívával nemigen rendelkezik. Az egész hatott inkább egy intrófilmnek, mint egy sorozatepizódnak, jó látvány ide vagy oda – ráadásul túl hosszú is.
A humor és filozófia játékai
Ezzel szemben kitűnőre sikerült az Amazon MMORPG-je, a New World ihlette The Once and Future King, Arnold Schwarzeneggerrel a főszerepben, szintén a Unit Image-től. A színész egy Aelstrom nevű skandináv királyt alakít, aki megérkezik Aeternum szigetére. A helyszín egy különös átok (vagy áldás?) alatt áll, ahol mindenki halhatatlan: ha valaki meghal, egyszerűen csak újra feltámad. A királyi létre nevelt Aelstrom teljesen meg van győződve róla, hogy itt minden az övé kell, hogy legyen, és megalomániával keveredő lekezelő stílussal viszonyul mindenkihez, akivel találkozik. Hamar rájön azonban, hogy vélt tehetsége alulmarad a valóságban, a végeredmény pedig egy meglepően emberi és végig szórakoztató rövid történet, aminek szintén nincs sok köze a forrásjátékhoz a helyszínt és a koncepcióit leszámítva – itt azonban
a készítők kreatívan ragadták meg a témát és egy pazar narratívát formáltak belőle.
Szintén remek lett az Honor of Kings, egy ingyenes MOBA ihlette The Way of All Things című epizód, ami egy látványorgia és egy filozófiai vita meglepően pazar hibridje lett. A magyar Digic által animált epizód fókuszában a Tianggong (nagyjából „mennyei gép”) áll: ez egy szuperszámítógép, mely a rábízott várost irányítja, gyakran átrendezve az épületeket. Vele szegül szembe egy fiatal harcos, aki gyerekként elveszítette a szüleit, és ezért a Tianggongot okolja – kihívja hát egy weiqi (vagy go) táblajáték-párbajra. A mesterséges intelligencia ezalatt az idő determinista, megjósolható jellegéről érvel a fiúnak, kifejtve, hogy a dolgok kellő ismeretével minden előre látható – ami mellesleg a szabad akarat ellen érvelő determinista filozófiai rendszer egyik alaptézise. Mindez alatt pedig bámulatos, a sci-fit és a fantasyt a kelet-ázsiai esztétikával vegyítő, fenomenális képsorokkal találkozhatunk, hogy a rész végén mind a vizualitás, mind a tartalom kapcsán legyen miről beszélgetnünk. A forrás itt sem volt túl nagy táptalaj, de a rész alapnovelláját író S. L. Huang igen érdekes történetet kreált.
Amikor a forrásismerettel szintet léphetsz
Vannak epizódok, melyek a forrás ismeretében szórakoztatóbbak lehetnek, mint ha vakon vetjük bele magunkat. Ilyen a régóta szunnyadó Unreal Tournament, amiben a Xan a címadó droid történetét meséli el nekünk az amerikai Blur Studio. A bányászgépből öntudatra ébredő, majd a véres bajnokságokba taszított modell sztorija kerek és szórakoztató, míg az animáció kiválóan adja át a játék meccseinek dinamikáját. Xan sztorija, bár remek párhuzama az elnyomottak lázadásának, nem túl egyedi, de működőképes – és ez néha bőven elég.
Plusz, pár apró utalás is van, ami a fanoknak kellemes meglepetés lehet.
A Digic munkája a Sifu adaptációja is, az It Takes a Life. Ez a rész kifejezetten hű a videojátékhoz, amely fókuszában egy fiatal kung-fu harcos áll, akinek egy ellenséges banda lemészárolta a családját. Birtokában van azonban egy mágikus talizmánnak, ami újra és újra feltámasztja, de évek vesznek el az életéből. A játék sajátos, valamennyire képregényszerű képi világa remekül illeszkedik a brutális, kiváló koreográfiához, és maga a sztori is jól szolgálja a központi mondanivalót: a bosszúvágy a bosszúra szomjazót ugyanúgy felemészti, mint dühének alanyait.
A forráshoz való hűség és a kimagasló vizualitás príma találkozója a Warhammer 40,000-ből – és konkrétan a Warhammer 40,000: Space Marine-ből – merítő And They Shall Know No Fear a Blur Studiotól. Titus kapitány (akinek itt keveset hallható hangja a W40K-t imádó, figurákat is festegető Clive Standen, a Vikingek Rollója) és ultragárdista csapata egy káoszereklye elpusztítására indulnak. A katonákból a komoly fizikai és mentális megpróbáltatások, valamint az egyéb folyamatok és gyakorlatok során olyan teljesen elkötelezett katonákat faragnak, akik nem ismernek félelmet. Küldetésükön azonban kegyetlen ellenségekkel találkoznak, ezt pedig az epizód elképesztően impozáns képi elemekkel meséli el a amellett, hogy kiválóan átadja azt a grimdark hangulatot, ami jellemzi ezt a világot. Rajongóknak kötelező, mindenki másnak pedig – mégha nem is értenek mindent – egy vizuálisan kimagasló fejezete az antológiának.
Most ez reklám?
Sajnos a Secret Levelnél elkerülhetetlen azt érezhetjük, hogy promóciós anyagok sorozatát látjuk, még úgy is, ha nem minden epizódnál tudom elképzelni, miként keltené fel az érdeklődést az adott játék iránt. Ennek az üzleti megközelítésnek a legjobb példája a Pac-Man alapján készült Circle rész a spanyol Illusoriumtól, ami egyben a legmerészebb is. Az eredeti Pac-Man sokak számára a videojátékozás szinonímája, egy azonnal felismerhető figura, roppant egyszerű, de élvezetes játékmechanikával: tátogó sárga kerek korongunkkal mindent fel kell falni egy labirintusban, miközben kísértetek üldöznek minket. Ezeket az alapokat gondolja újra egy igazán sötét, kegyetlen köntösben ez az epizód, amitől kétségtelenül az egyik legmegosztóbb része az évadnak. Egy idegen, csuklyás-köpenyes, vézna figura (Aleks Le) egy bizarr létesítményben tér magához, ahol egy repülő, tátogó golyó (Emily Swallow) üdvözli: elmondja neki, hogy csakis úgy szökhet meg, ha eszik és erősödik. Elindulnak hát, és hamar szembesülnek azzal, hogy ha ők nem falnak, őket zabálják fel a veszélyes lények. A forrástól való ilyen mértékű eltérés egyszerre hatalmas marhaság és meglepően vagány megközelítés, ami vagy így, vagy úgy, de egyedi ötlet lett volna a készítők részéről – mondtam volna a 2024-es The Game Awards előtt, ahol ugyanis a Bandai Namco bejelentette a Shadow Labyrintht, ami a Circle epizód folytatása lesz, és Metroidvania akció-ügyességi köntösben gondolja újra Pac-Mant. A rész így hirtelen egy „előszopó” előzetes lett és nem egy bátor kísérlet a sorozat alkotói részéről –
bár így is merész a játékfejlesztők oldaláról.
Ahogyan azt a BRZKR képregénykritikámban is fejtegettem, Keanu Reeves már igazi akciófilmistenné avanzsálódott, és a videojátékok sem idegen pálya számára, miután az egyik főszereplőt alakította a Cyberpunk 2077-ben. Furcsa is lett volna, ha nem szerepelt volna valamilyen formában a Secret Levelben. A mechákra fókuszáló Armored Core epizódja, az Asset Management főhőse a Reeves-alakította pilóta, aki kibernetikus fejlesztésekkel képes kapcsolatba lépni gigantikus harcigépe segítségével. A társadalomba képtelen beilleszkedni, és ebből kapunk egy kis kóstolót, mielőtt egy újabb küldetésre indulna. Az ismét a Digic által jegyzett fejezet látványos és érdekes, mellesleg ötletes módon bővíti nemcsak az Armored Core univerzumát, hanem a játékos és a karaktere közötti kapcsolatot – még ha nem is kimondottan meta a sztori, erősen áthallásos. Plusz, Keanu Reeves ismét akcióhősködhet látványos közegben.
Az egyedi képi világ fél siker
Az Illusoriumhoz köthető két igen rövid szegmens is: a Mega Man ihlette Start és a Spelunkyt feldolgozó Tally. Előbbit epizódnak nevezni erős túlzás lenne ötperces játékidejével: pedig jópofa elbeszélése a Capcom kék robothősének kezdetének. Miközben a címadó karaktert nem akarja mestere kiengedni harcolni, hamar bizonyítania kell. A meseszerű animációs stílus és a hangulat működik, de annyira rövid, hogy mire elkezdődne, vége is. Pedig Mega Man és az, ahogy képességeket tud megkaparintani az ellenfeleitől, kiváló táptalaja lennének egy hosszabb résznek. A Spelunky ezzel szemben kerekebb, bár szintén nagyon rövid. Szerencsére itt is egyedi képi világ köszön vissza, ami a játék 2D-s, egyszerűbb stílusától jelentősen eltér, de kiválóan megragadja annak hangulatát. A független szcéna és a roguelike műfaj meghatározó videojátékában újra és újra egy folyton változó barlangrendszert kell felfedezni, ahol a halál elképesztően könnyen ér minket: a fejezet főszereplője ezzel szembesül, miközben megtanulja, hogy az út, és nem a cél a lényeg.
Ez fokozottan igaz a videojátékozásra
– pláne a roguelike-okra, ahol rengeteg minden elveszíthetünk futamok között. Kitartás, elköteleződés, tanulás és alkalmazkodás kell a sikerhez, de a legfontosabb a játékélmény, és az, amit általa kapunk: és ezt humorral és szuper stílusban meséli el a Tally.
Van, amikor minden összeáll, és van, amikor összeomlik
Az évad egyik legkimagaslóbb – ha nem a legjobb – epizódja a The Outer Worldsből merítő The Company We Keep a svéd Goodbye Kansas Studiótól. A szegmens tökéletes találkozása a realisztikus, kifejező, de mégis sajátos képi világú grafikának a forráshoz való hűséggel és az egyedi történetmeséléssel. A szerepjátékokban mesteri Obsidian játék, a The Outer Worlds – nem keverendő a zseniális, de teljesen más Outer Wildsszal! – egy olyan sci-fi világban játszódik, ahol a címadó külső bolygók nagyvállalatok birtokában vannak. Ezek a cégek kiszipolyozzák az embereket, és bár ezt mindenki tudja, valahogy próbálják fenntartani azt az álcát, hogy fogyasztóbarátok. A játék egy humoros, de sokszor kegyetlen szatírája a kapitalizmusnak és az emberi kapzsiságnak, és ezt ragadja meg kiválóan ez a rész. Hősünk Amos (Brenock O’Connor), egy írástudatlan, egyszerű, de jószívű és a körülmények ellenére meglepően optimista munkás, akin egykor segített egy feltörekvő orvos, Felicity (Raffey Cassidy). A jólelkű, de ambiciózus lány és a srác egyre közelebb kerültek egymáshoz, de a doktor kapott egy munkalehetőséget, így továbbutazott Amos pöcegödör bolygójáról. Most azonban Amos vállalhat melót ott, ahol Felicity dolgozik, így jelentkezik, hogy rajta teszteljenek termékeket, akár testi épsége árán is. Az eredmény pedig egy szívszorító történet az emberi kapcsolatokról és arról, hogy a lelketlen vállalati rendszer és a gyakran üres karrierlehetőségek milyen szinten roncsolják az emberségünket.
A skót Axis Studios még nem is tudhatta, amikor elvállalta a Concord-epizód elkészítését, hogy mire a Tale of the Implacable megjelenik, a forrásjáték már elérhetetlen lesz, ráadásul a videojáték-ipar egyik legnagyobb bukásává válik. Ugyan a Sony baklövése miatt a Firewalk Studios is teljesen bezárt, és tíz nap után leállt a hero shooter játék minden szolgáltatása – még a pénzt is visszafizették –, az epizód zavartalanul megjelenhetett. A Concord eredeti bejelentő videójához hasonlóan a fejezet egy erősen A galaxis őrzői ihlette, humoros-kalandos történet tolvajokról-akiknek-azért-van-lelkük. Semmi extra, leköt, de közben bizarr módon egyfajta nekrológja is játékának – egy szelet egy olyan történetből, amit nagy eséllyel soha senki nem tapasztalhat már meg. Plusz, szerintem rávilágít arra is, hogy egy szórakoztatóbb egyjátékos élmény is lehetett volna ebben a stílusban ahelyett,
hogy a Sony erőltette volna multiplayer és élő szolgáltatásos ambícióit.
Ezért is ironikus valamennyire a Digic animálta Playtime: Fulfillment, ami az egyetlen teljesen eredeti történet a Secret Level kollekciójában. O (Heaven Hart) egy biciklis futár, akinek szemüvege „videojátékosítja” munkáját: pontokat gyűjthet, extra kihívásokat teljesíthet, amiből majd olyan fantasztikus újításokat szerezhet, mint egy friss narancssárga árnyalatot a cangájának. Mielőtt elvállalna egy újabb melót, hirtelen egy gyanús csomagot kap egy idegentől. Bár állandóan ott duruzsoló robotikus asszisztense, Buddibot (Kevin Hart) le akarja róla beszélni, hősünk úgy dönt: kockáztat. Elkezd ezerrel, egyre veszélyesebben tekerni, miközben bevaduló társa próbálja megállítani egy rakat PlayStation-karakter kíséretében, mint Kratos a God of Warból vagy a Shadow of the Colossus egyik kolosszusa. A sztori egyrészt kritikája a mikrotranzakciós, élő szolgáltatásos, grindolós videojátékos valóságnak, jelennek és jövőnek, amiben élünk, és ami egyre intenzívebben hódít; másrészt hódolat a klasszikusabb élmények előtt; harmadrészt a PlayStation promóvideója anélkül, hogy jelentőségteljesen jelennének meg szereplői. Mint megannyi szegmens, jópofa, de semmi extra – örültem volna egy „rendes” PS-epizódnak, de sebaj, majd talán a második évadban.
Az antológia krémje volt még az Exodus – egy veteránokból összeállt csapat készülő RPG-je – ihlette része, az Odyssey, amely egy elképesztő sztori a családi kötelékekről, nyomasztó sci-fi csavarral. Amióta elvesztette feleségét (de talán már előtte is), Nik (Michael Beach) mindene a lánya, Mari (Nikko Austin Smith). A fiatal nő azonban unja eseménytelen életét bolygójukon, és amint lehetősége nyílik, megpattan. Apja utána indul, a fénysebességgel való utazás és egyéb, fizikával kapcsolatos tényezők miatt azonban teljesen máshogy tapasztalják az idő múlását. Az idődilatáció miatt Nik néhány napja akár több hónap is lehet Mari számára, és a férfi bele se mer gondolni, hogy mivel jár évekig húzódó kutatása. Mivel játék még nincs, nehéz megítélni, hogy mennyire hű a történet a forrásához, azonban kétségtelen, hogy mint rövidfilm, pazar. Kiválóan mesél el egy egyszerre izgalmas és nyomasztó narratívát, ami elejétől végéig leköt – nincs túlnyújtva, de nem is túl rövid. A Blur Studio animációja nem sokat ad hozzá az élményhez (lehetett volna simán élőszereplős is), de tényleg kimagasló szegmense a kollekciónak.
Verdikt
A Secret Level tehát egy felemás élmény. Mint koncepció, izgalmas –
és mint olyan, aki videojátékokat lélegzik, elképesztően lázba hozott.
Azonban a megkérdőjelezhető alapanyagválasztás, a változó minőség, a sokszor érezhető reklámszag és úgy általában mind a tartalmi, mind a narratív ingadozás egyenetlenné teszik. Ha gaming fan vagy, már csak azért is érdemes megnézni, hogy lehessen kicsit dumálni róla. Ha bírod az animációt, találni fogsz egyedi élményeket. Ha szeretted a Love, Death & Robotsot, lesz itt is mit kedvelni. Mint csomag azonban nehéz ajánlani, és inkább epizódokat, szegmenseket érdemes szemezgetni, érdeklődési köröknek megfelelően. Van azonban lehetőség a fejlődésre, a játékok világa pedig elég masszív ahhoz, hogy a következő évad ütősebb – és ami még fontosabb, függetlenebb – legyen.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
