Monumentális, fontos értékekről szóló filmekhez nem feltétlen kellenek nagy szavak, végtelen pénzcsapok, de még párbeszédek sem, hogy tényleg grandiózus történet kerekedjen törekvéseinkből. Ebben nem is a lett Gints Zilbalodis és csapata az első (és nem is az utolsók), akik ezt az utat járták be. De hogy sikeres volt a mesélés, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy Cannes-tól egészen a budapesti Anilogue Filmfesztiválig több százezer nézőt nyűgözött le az áradástól menekülő fekete cica története – okkal. Áradás (Flow) kritika.
Zilbalodis második animációs filmje egy olyan posztapokaliptikus időbe visz, ahol nem maradt más, csak állatok, és amerre az ő szemük ellát, víz és az emberiség romjai. A maradék szárazföldet elmosó nagy áradás elől menekül mindenki, aki csak tud. Egy fekete macska, aki egyedül él egy cicaszobrokkal körülvett házban, viszont nem tudja, hogyan meneküljön el. A túlélés érdekében nem maradt más lehetősége, mint elengedni félelmeit, és belátni: nem minden idegen állat ellenfél, sőt lehet, hogy segítenének is neki.
Ezzel az első lépéssel veszi kezdetét Zilbalodis Áradása, ami aranyos animált állatok ide, szépen néző cicaszemek oda, egy road movie az emberiség legalapvetőbb túlélési ösztönéről: az összefogásról, a csapatmunkáról.
A rendező gondolata végigviteléhez pedig nem is találhatott jobb állatot, mint a macska, amely természeténél fogva magányosan vadászó lény, inkább félénk, mint barátkozó, és köszöni, de jól megvan magában. A rá váró kihívás pedig pont ezért lehetetlen küldetés, mivel saját elemi természetével kellene szembemennie. De a hősök pont ezért lesznek hősök. Road movie-ként az Áradás pazarul végigviszi, hogyan változtat meg valakit – még egy fekete macskát is – az út, amit megtenni kényszerül. A széltől is fedezékbe vonuló állatka nagy fejlődési utat jár végig, amelyben minden lépésnél érezni, hogy nagy erőfeszítést tesz, hogy aztán teljes meggyőződéssel alkalmazkodjon a kialakult új helyzethez. Vagy ha épp passzívan szemlélődik, akkor az általa látottakat érleli magában, amit a részlet- és érzelemgazdag animációnak köszönhetően hiánytalanul tudunk követni úgy, hogy a főszereplő nyávogáson kívül nem ad ki más hangot.
Egy valamirevaló főhős nem jutna sehova, ha nem lennének útitársai. Az özönvíz elől menekülve a cica egy vitorlás hajó fedélzetére pottyan, ahol egy kapibara várja. Hozzájuk csatlakozik egy guberáló maki, egy nagy vízi madár és egy kutya, akik különbözőségük ellenére kovácsolódnak egy csapattá. Zilbalodis animációs filmjében ezek az állatok mint szereplők nem beszélnek, sőt más állatos mesékhez képest nagyon állatiasan viselkednek. A kutya barátságos minden lény iránt, míg a macska a háta közepére sem kívánja egyik bestiát sem, és igyekszik távol tartani magát úgy mindentől. Ez a fajta megfigyelői helyzet, amibe Zilbalodis kényszerít néma szereplőivel, újszerű élményt ad.
Előhívja vele a néző empatikusabb énjét, ahol szinte mankók nélkül kell megértenie, mi folyik, kit milyen gondolatok vezérelnek.
Azaz bele kell képzelnünk magunkat nem emberi nézőpontokba, ami az Áradás történetében értelmezhető egyfajta figyelmeztetésnek, hogy ne mindig az emberi fajra gondoljunk. A cselekmény előrehaladtával pedig kiderül, nem is különbözünk annyira a Föld többi fajától, mint ahogyan azt korábban gondoltuk.
Azért nem maradunk teljesen mankó nélkül. Bizonyos elemeiben az állatok inkább emberibbek, de legalább meseszerűbbek annál, mint egy animált természetfilmtől várnánk. Például ki látott már vitorlást kormányzó kapibarát vagy madarat? De humor terén is sokkal inkább olyan viselkedést produkálnak a jószágok, amelyekkel emberként könnyebben azonosulunk – mint például az egyszer csak leheveredő, majd horkoló kapibara, amit simán el lehet képzelni cuki állatos Tiktok-videóként is.
Az állati ábrázolás két vége szinte tökéletesen ki van egyensúlyozva, ezzel újszerű, de azért bőven mesebeli állatkaraktereket teremtve, akikkel úgy is lehet nézőként kapcsolódni, hogy a testbeszédükből kell kiolvasnunk érzéseiket. Ez utóbbiban is remekül teljesít az Áradás. Bár videójátékokat idéző látványvilága első ránézésre nem lehet vonzó (a film majdnem egésze a nyílt forráskódú Blenderrel készült), sokban kárpótol az, ahogyan meg vannak animálva az állatok. Ahogy feljebb írtam, a főszereplő macska tekintete szinte tökéletesen leköveti egy igazi cica kifejezéseit, mimikáját, amit csak át tud adni. De hasonlóan beszédes a kutya vagy a madár tekintete is, szinte hiba nélkül átjön belőlük, kit mi aggaszt épp a cselekmény során. A kapcsolódást viszont tényleg tudja rombolni az animáció kifinomulatlansága. Bár az állatok élethűen mozognak és interaktálnak egymással, bundájuk mintázata a 2000-es évek 3D játékait idézik, a plusz fényelésekben teljesen el tudnak veszni a figurák részletei. Az élményre persze kézenfekvő magyarázat az, hogy az animációs csapat főleg Blenderrel dolgozott, kevés forrásból, ám egyszeri nézőként ennek tudatában is ki tud dobni ez az élményből.
Az Áradás a gyengébb megoldások ellenére bőven tud emlékezetes látványt adni. Például a karakterekkel szemben az őket körülvevő környezet felér ahhoz a grandiózussághoz, amelyet Zilbalodis át szeretne adni. A tájat szegélyező, eróziónak indult épületek szomorú tanúságtételként állnak az emberiség vége után, amelyre az állatok kíváncsisággal és szorongással vegyes érzéssel néznek. Erről és a videójátékos látványvilágról könnyen eszünkbe juthat a Stray, amely szintén egy macskakarakterrel mutatta meg, milyen lehet a világ nélkülünk. A videójátékkal ellentétben az Áradásban van valami reményteli, előrébb mutató, amely miatt könnyebb nem gondolni saját mulandóságunkra.
Sőt, mintha a rendező inkább azt szeretné megmutatni, hogy a Földön bár magukra hagytuk az állatokat a világ végében, mégis méltó örökösök lesznek saját természetességükben.
Ezt erősítve a vízből kiemelkedő romokat jól ellenpontozzák az aktív állatok, akik köszönik szépen, maguk is boldogulnak az utánunk jövő világban. Hallgatnak ösztöneikre, amit a már említett mesebeli emberszerűségükkel kombinálnak, ezzel tényleg ügyes túlélőkké válva. Az ide vezető út, mint az emberek esetében, szintén nem egyszerű, és tele van buktatókkal – ennek nehézsége adja az animációs film izgalmát, ami végig előre tudja vinni a cselekményt, sokszor teljes feszültségig húzva az izgalmakat.
Verdikt
Az Áradás minden gyengesége ellenére tud monumentális, örökérvényű értékekről mesélni úgy, hogy egyszerre képes újat mutatni és kellemesen ismerős keretek között maradni. Kissé keserédes, de összességében pozitív mese ez egy emberek nélküli világról, amiben a közelgő vég ellenére is ott a remény valami újra, és arra, hogy az összefogás, a szeretet és a barátság nélkülünk is fennmarad.
Az Áradás (Flow) c. animációs filmet az Anilogue Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
