A Sean Bean fémjelezte Sharpe és Az utolsó királyság után újabb Bernard Cornwell munkájára épülő történelmi sorozat készült: A tél királya első évada az író azonos című regényét, az Excalibur-trilógia első kötetét dolgozza fel, és egész ígéretesen. Évadkritika.
Az Artúr-monda a nyugati kultúrkör egyik legtöbbször feldolgozott története, manapság is folyamatosan készülnek adaptációi – abból merít például nem olyan rég bemutatott A zöld lovag című film. Cornwell saját verziója a jól ismert sztorinak azon kevés újramesélése közé tartozik, amelyek azt tényleges történelmi eseménysorként kezelik. Az író a realisztikusság érdekében egyrészt igyekezett lehámozni róla mindazt, amit nyilvánvalóan utólag költöttek hozzá a középkori krónikások, illetve a természetfeletti, a misztikum szerepét minimalizálta. De emellett bizonyos dolgokat át is értelmezett a hagyományból, illetve több elemmel kiegészítette a történetet, így a végeredmény egy teljesen egyedi Artúr-sztori lett. Ugyanakkor az Excalibur-könyvtrilógia nemcsak mint egy jól ismert történet újragondolása érdekes, hanem történelmi regényfolyamként is:
röviden úgy lehetne jellemezni, hogy lényegében olyan, mintha A tűz és jég dalának egy letisztult, túlkomplikáltságtól mentes testvérsorozata lenne.
Cornwell szériája is tele van ugyan erőszakkal, meglepő fordulatokkal, váratlan halálokkal és udvari intrikákkal, viszont nem váltogatja a nézőpontokat, hanem csak egyetlen szemszögből mutatja be a történéseket, így azok végig követhetők maradnak, és a három kötet elég a cselekmény kibontására. Ezek a regények tehát tökéletes alapanyagot jelentenek egy olyan sorozat számára, amely a Trónok harca nyomdokaiba kíván lépni.
A remek alapmű persze önmagában semmire nem garancia, viszont A tél királya készítői nagyon jó érzékkel nyúltak a regényben leírtakhoz.
Bizonyos mellékszálak és karakterek kimaradtak ugyan, továbbá egyes dolgokat megváltoztattak, de a lényeg megmaradt, és a kiegészítések nagyszerűen működnek.
A tél királya története az ötödik században játszódik, amikor nincs egységes Britannia, helyette több kisebb briton királyság létezik a szigeten, amelyen immár a szászok is megvetették a lábukat. Az egymástól független brit területek urai látják ugyan a fenyegetést, de még a hódítók árnyékában is képtelenek összefogni. Ebben a feszült történelmi helyzetben veszti el idős uralkodóját, Uthert (Eddie Marsan) az egyik kisállam, Dumnonia. A trón törvényes örököse, Mordred még csecsemő korú, így helyette a néhai király házasságon kívül született fia, Artúr (Iain De Caestecker) áll az ország élére. A frankok elleni harcokban megedzett férfi elhatározza, hogy összehozza azt, ami atyjának nem sikerült: egy államszövetséget, amely reményei szerint sikeresen ellenállhat a szász inváziónak.
Egy házasságkötés hivatott megpecsételni a britonok közti békét: Artúr el akarja venni az északabbra fekvő Powys urának, Gorfyddnak (Aneirin Hughes) a lányát, Ceinwyn hercegnőt (Emily John). Azonban mielőtt megkötnék a frigyet, Artúr megismeri Guinevere-t (Jordan Alexandra), és a hirtelen fellángoló szerelem felülírja a politikai megfontolásokat. Amellett pedig, hogy Dumnonia fontos szövetségeseket veszít el, az országban erősödni kezdenek a vallási ellentétek keresztények és pogányok között. Ráadásul Artúr körül megfogyatkoznak a megbízható emberek, még a nagyhatalmú druida, Merlin (Nathaniel Martello-White) is eltűnik.
A tél királya cselekménye nagyon hatásosan felépített: a sorozat ügyesen adagolja a fordulatokat, hogy amikor úgy tűnhet, némi nyugalom következik a sztoriban, hirtelen újabb bonyodalom támadjon.
Ráadásul a történet módosításaival elérték, hogy még azt is többször meglepjék, aki olvasta a könyvtrilógiát.
Ez a remek építkezés pedig nem is csak az átfogó sztorira jellemző. A történetnek több olyan kulcsfontosságú jelenete van, amelyekben játszanak a nézői elvárásokkal, és vagy késleltetnek valamit – ezzel fokozva a feszültséget –, vagy egyszerűen elmarad az, amire számítunk. Emellett a központi karakter, Artúr bemutatása esetében is hasonló szerkesztési elv érvényesül: az évad első felében látottakkal kialakítanak egy képet a briton hadúrról, amit aztán egy drámai epizódban lerombolnak, hogy a folytatásban további rétegeket adjanak hozzá.
Történetileg a leglényegesebb eltérés a könyvhöz képest Artúr nővérének, Morganának a személyében és szerepében van.
A regényben Morgana égési sérülései miatt kénytelen állandóan maszkot hordani, ráadásul nem is kell senkinek, ezért egy alapvetően frusztrált, keserű személy, és az öccsével való kapcsolata nincs kibontva. Ezzel szemben a sorozatban nincs fizikai deformáltsága a karakternek, és így végig láthatjuk az őt alakító Valene Kane arcát – ami nyilvánvalóan összefügg azzal, hogy az adaptáció sokkal több szerepet ad neki, mint az irodalmi mű. Ebben a verzióban Morgana egyfajta anyafiguraként jelenik meg Artúr mellett, aki amellett, hogy törődik a férfival, fontos bizalmasaként is segíti. A szereplő újraértelmezéséből fakadóan pedig érthető döntés volt a maszk elhagyása, hiszen így láthatjuk a színésznő arcjátékát, ami sokat hozzáad Morgana jeleneteihez.
Egy másik, kisebb kiegészítés, hogy a széria szorosabban összefűzte Artúr történetét a másik, azzal párhuzamosan futó cselekményszállal: a hadúr szolgálatába álló Derfel Cadarn (Stuart Campbell) sztorijával. Cornwell regényfolyamában Derfel egyben a narrátor szerepét is betölti, így az ő élete van az előtérben, illetve bizonyos dolgokról értelemszerűen nem tud beszámolni. Emellett felmerül az is, hogy személyes érintettsége révén bizonyos eseményeket és személyeket elfogultan ítél meg. A sorozat elhagyja Derfel nézőpontját, és nem csak az ő szemszögéből mutatja be a történéseket, ugyanakkor a karakter jóval lényegesebb szerepet kap az eseményekben.
De a módosítások terén a készítők legjobb húzása az volt, hogy teljesen újraírták Artúr és Guinevere megismerkedését, és a jelentőségéhez mérten emlékezetessé tették.
A könyvben nem egyszerűen azért sikkad el az ő kettejük találkozása, mert Derfel elbeszéléséből értesülünk róla, az ő szemszögéből – egyszerűen maga az esemény túl hétköznapi. A tél királya sorozatban ellenben egészen véletlenül botlanak egymásba, és ettől ott van benne a sorsszerűség érzete. Emellett Guinevere bemutatása is természetesebbnek hat, hiszen egy Artúrral való párbeszédből ismerheti meg a néző, nem pedig egy olyan jellemzésből, amit egy másik karakter ad róla.
Bár az alapműhöz hasonlóan trükkösen kezeli a mágiát a sorozat, van némi eltérés, ami elsősorban a médiumok közti különbségből fakad.
A regény és folytatásai egy alapvetően realisztikus történetet mesélnek el, amikor pedig valamiféle varázslás vagy átokszórás szerepel benne, akkor többnyire az olvasóra van bízva az értelmezés. Lehet úgy is interpretálni ezeket a részeket, hogy tényleg működött a varázslat – meg úgy is, hogy egyszerűen csak a szereplők hittek benne. Sőt, van olyan rész is, amikor egy csodás jelenség lelepleződik, és kiderül, hogy csak egy ügyes trükk volt. Kivételnek csak a jóslatok tekinthetők: több prófécia is teljesül az Excalibur-trilógiában. A tél királya sorozatban szintén szerepet kap a jövendölés, és mivel itt a szereplők látomásait meg is mutatják a nézőnek, így ezek még valóságosabbnak tűnnek. Ezáltal jóval ebben a verzióban jóval egyértelműbb, hogy a jövőbelátás képességét valóságosnak kell tekinteni. Ezen túl pedig, ha csak egyetlen jelenet erejéig is, de Merlin tényleges mágikus képesség jelét mutatja, továbbá a regényekben hétköznapi kardnak tűnő Excaliburt egy különleges, kivételes fegyverként ábrázolják.
A fentieken túl az is egy feltűnő változtatás az adaptációban, hogy a könyvvel ellentétben, amelynek csak egy fekete hőse volt, a sorozatban több karakter is sötét bőrű. Ez valószínűleg nem nyeri el mindenkinek a tetszését, viszont történeti érvekkel alátámasztható, és Cornwell könyveiben is volt utalás arra, hogy a római korban a birodalom különféle részeiről érkezett emberek telepedtek le Britanniában – ebből kifolyólag az író a maga részéről áldását adta a szereposztásra. Másrészt a regényfolyam egyik visszatérő gondolata, hogy bizonyos dolgokban a krónikák és a tényleges történések eltérhettek. Ennek fényében pedig működik az is, hogy a klasszikus megjelenítésekkel szembe menve Merlint afrikai származásúként ábrázolják.
Maga a szereposztás egyébként szinte hibátlan, egy kivétellel minden főbb karakter esetében eltalálták a színészválasztást.
A SHEILD ügynökei Leo Fitzeként ismertté vált Iain De Caestecker tökéletesen megtestesíti a Cornwell-regények Artúrját, aki egyaránt képes teljesen ridegnek, érzelemmentesnek tűnni, illetve szenvedélyektől fűtve cselekedni. Jordan Alexandra pedig jól kiegészíti őt az intelligenciájával és szépségével egyszerre lenyűgöző Guinevere-ként. Valene Kane egy kifejezetten szerethető Morganát teremtett, Stuart Campbell pedig jól hozza az Artúrt idealizáló feltörekvő fiatal szerepét. Nathaniel Martello-White kiismerhetetlen Merlinjét jól ellenpontozza a fanatikus tanítványát, Nimuét alakító Ellie James játéka. Az antagonisták közül a ravasz Gorfydd szerepében tündöklő Aneirin Hughes emelkedik ki, a Simon Merrells által életre keltett Gundleus pedig az a fajta figura, akit az ember imád utálni. Az egyetlen kakukktojás Eddie Marsan, akinek a szájából eléggé mesterkélten hangzanak Uther szavai – de szerencsére ő nem kapott sok szerepet.
A szereplők mellett A tél királyának képi világa is dicséretet érdemel: gyönyörű tájakat találtak a forgatáshoz, a díszletek pedig csodásak.
A történet fontos helyszínek mind nagyon impozánsak, különösen Caer Cadarn várának termei és Merlin avaloni álomtornya. Arra pedig láthatóan külön odafigyeltek, hogy a különböző várbelsőknek meglegyen a maguk egyedi karaktere. A megépített helyszínekhez hasonlóan öröm nézni a britanniai vidéket is, amelyről bőven mutatnak látványos felvételeket. Míg pedig a környezet lenyűgöző, a jelmezeket inkább az egyszerűség és visszafogottság jellemzi, ami jól érzékelteti azt, amit a könyvsorozat is kihangsúlyoz: a rómaiak távozását követő korszakban egyre inkább eltűnt a pompa ebből a világból, az egykori gazdaságnak és kultúrának csak nyomait hátrahagyva. A ruhák korhűsége ugyan szakértői szemmel megkérdőjelezhető lehet, viszont laikus nézőként elfogadhatóak, mivel nem lehet olyan egyértelműen érezni rajtuk az anakronizmust, mint mondjuk a Guy Ritchie-féle Artúr királyban látható modern viseleteken.
Látványvilág terén mindössze annyi gyengéje van a szériának, hogy nem mindig sikerül jól elfedni, milyen kevés statisztát alkalmaznak.
A készítőket dicséri, hogy az esetek nagy többségében kreatív megoldásokkal, ügyes vágásokkal elterelik erről a figyelmet – de azért bizonyos jelenetekben elég furán veszi ki magát, hogy észrevehetően kevés ember van jelen.
Amire viszont a legkisebb panasz sem lehet, az a sorozat zenéje.
Noha A tél királyában nincsenek nagyon karakteres, az ember fülében megragadó dallamok, amelyek akár önmagukban is élvezhetőek lennének, ezek a történések aláfestéseként kifejezetten jól működnek. Több jelenetben is kifejezetten sokat hozzáad a drámai hatáshoz a zene, de úgy, hogy közben nem is vonja teljesen magára az ember figyelmét. Ez pedig nem túl gyakori jelenség, különösen a kis képernyőre szánt tartalmaknál.
Mindent összevetve tehát A tél királya az irodalmi alapanyaggal ügyesen bánó, jól összerakott sorozat. Abszolút megvan benne a potenciál, hogy akár az Artúr-monda legjobb modern feldolgozásává váljon.
Jelen kritika megírásakor azonban még kérdéses, hogy lesz-e több évada.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
