Sorozat

A tél királyában ott a potenciál, hogy a legjobb Artúr-mondafeldolgozássá váljon

A Sean Bean fémjelezte Sharpe és Az utolsó királyság után újabb Bernard Cornwell munkájára épülő történelmi sorozat készült: A tél királya első évada az író azonos című regényét, az Excalibur-trilógia első kötetét dolgozza fel, és egész ígéretesen. Évadkritika.

Az Artúr-monda a nyugati kultúrkör egyik legtöbbször feldolgozott története, manapság is folyamatosan készülnek adaptációi – abból merít például nem olyan rég bemutatott A zöld lovag című film. Cornwell saját verziója a jól ismert sztorinak azon kevés újramesélése közé tartozik, amelyek azt tényleges történelmi eseménysorként kezelik. Az író a realisztikusság érdekében egyrészt igyekezett lehámozni róla mindazt, amit nyilvánvalóan utólag költöttek hozzá a középkori krónikások, illetve a természetfeletti, a misztikum szerepét minimalizálta. De emellett bizonyos dolgokat át is értelmezett a hagyományból, illetve több elemmel kiegészítette a történetet, így a végeredmény egy teljesen egyedi Artúr-sztori lett. Ugyanakkor az Excalibur-könyvtrilógia nemcsak mint egy jól ismert történet újragondolása érdekes, hanem történelmi regényfolyamként is:

röviden úgy lehetne jellemezni, hogy lényegében olyan, mintha A tűz és jég dalának egy letisztult, túlkomplikáltságtól mentes testvérsorozata lenne.

Cornwell szériája is tele van ugyan erőszakkal, meglepő fordulatokkal, váratlan halálokkal és udvari intrikákkal, viszont nem váltogatja a nézőpontokat, hanem csak egyetlen szemszögből mutatja be a történéseket, így azok végig követhetők maradnak, és a három kötet elég a cselekmény kibontására. Ezek a regények tehát tökéletes alapanyagot jelentenek egy olyan sorozat számára, amely a Trónok harca nyomdokaiba kíván lépni.

A remek alapmű persze önmagában semmire nem garancia, viszont A tél királya készítői nagyon jó érzékkel nyúltak a regényben leírtakhoz.

Bizonyos mellékszálak és karakterek kimaradtak ugyan, továbbá egyes dolgokat megváltoztattak, de a lényeg megmaradt, és a kiegészítések nagyszerűen működnek.

A tél királya története az ötödik században játszódik, amikor nincs egységes Britannia, helyette több kisebb briton királyság létezik a szigeten, amelyen immár a szászok is megvetették a lábukat. Az egymástól független brit területek urai látják ugyan a fenyegetést, de még a hódítók árnyékában is képtelenek összefogni. Ebben a feszült történelmi helyzetben veszti el idős uralkodóját, Uthert (Eddie Marsan) az egyik kisállam, Dumnonia. A trón törvényes örököse, Mordred még csecsemő korú, így helyette a néhai király házasságon kívül született fia, Artúr (Iain De Caestecker) áll az ország élére. A frankok elleni harcokban megedzett férfi elhatározza, hogy összehozza azt, ami atyjának nem sikerült: egy államszövetséget, amely reményei szerint sikeresen ellenállhat a szász inváziónak.

Egy házasságkötés hivatott megpecsételni a britonok közti békét: Artúr el akarja venni az északabbra fekvő Powys urának, Gorfyddnak (Aneirin Hughes) a lányát, Ceinwyn hercegnőt (Emily John). Azonban mielőtt megkötnék a frigyet, Artúr megismeri Guinevere-t (Jordan Alexandra), és a hirtelen fellángoló szerelem felülírja a politikai megfontolásokat. Amellett pedig, hogy Dumnonia fontos szövetségeseket veszít el, az országban erősödni kezdenek a vallási ellentétek keresztények és pogányok között. Ráadásul Artúr körül megfogyatkoznak a megbízható emberek, még a nagyhatalmú druida, Merlin (Nathaniel Martello-White) is eltűnik.

A tél királya cselekménye nagyon hatásosan felépített: a sorozat ügyesen adagolja a fordulatokat, hogy amikor úgy tűnhet, némi nyugalom következik a sztoriban, hirtelen újabb bonyodalom támadjon.

 Ráadásul a történet módosításaival elérték, hogy még azt is többször meglepjék, aki olvasta a könyvtrilógiát.

Ez a remek építkezés pedig nem is csak az átfogó sztorira jellemző. A történetnek több olyan kulcsfontosságú jelenete van, amelyekben játszanak a nézői elvárásokkal, és vagy késleltetnek valamit – ezzel fokozva a feszültséget –, vagy egyszerűen elmarad az, amire számítunk. Emellett a központi karakter, Artúr bemutatása esetében is hasonló szerkesztési elv érvényesül: az évad első felében látottakkal kialakítanak egy képet a briton hadúrról, amit aztán egy drámai epizódban lerombolnak, hogy a folytatásban további rétegeket adjanak hozzá.

Történetileg a leglényegesebb eltérés a könyvhöz képest Artúr nővérének, Morganának a személyében és szerepében van.

A regényben Morgana égési sérülései miatt kénytelen állandóan maszkot hordani, ráadásul nem is kell senkinek, ezért egy alapvetően frusztrált, keserű személy, és az öccsével való kapcsolata nincs kibontva. Ezzel szemben a sorozatban nincs fizikai deformáltsága a karakternek, és így végig láthatjuk az őt alakító Valene Kane arcát – ami nyilvánvalóan összefügg azzal, hogy az adaptáció sokkal több szerepet ad neki, mint az irodalmi mű. Ebben a verzióban Morgana egyfajta anyafiguraként jelenik meg Artúr mellett, aki amellett, hogy törődik a férfival, fontos bizalmasaként is segíti. A szereplő újraértelmezéséből fakadóan pedig érthető döntés volt a maszk elhagyása, hiszen így láthatjuk a színésznő arcjátékát, ami sokat hozzáad Morgana jeleneteihez.

Egy másik, kisebb kiegészítés, hogy a széria szorosabban összefűzte Artúr történetét a másik, azzal párhuzamosan futó cselekményszállal: a hadúr szolgálatába álló Derfel Cadarn (Stuart Campbell) sztorijával. Cornwell regényfolyamában Derfel egyben a narrátor szerepét is betölti, így az ő élete van az előtérben, illetve bizonyos dolgokról értelemszerűen nem tud beszámolni. Emellett felmerül az is, hogy személyes érintettsége révén bizonyos eseményeket és személyeket elfogultan ítél meg. A sorozat elhagyja Derfel nézőpontját, és nem csak az ő szemszögéből mutatja be a történéseket, ugyanakkor a karakter jóval lényegesebb szerepet kap az eseményekben.

De a módosítások terén a készítők legjobb húzása az volt, hogy teljesen újraírták Artúr és Guinevere megismerkedését, és a jelentőségéhez mérten emlékezetessé tették.

A könyvben nem egyszerűen azért sikkad el az ő kettejük találkozása, mert Derfel elbeszéléséből értesülünk róla, az ő szemszögéből – egyszerűen maga az esemény túl hétköznapi. A tél királya sorozatban ellenben egészen véletlenül botlanak egymásba, és ettől ott van benne a sorsszerűség érzete. Emellett Guinevere bemutatása is természetesebbnek hat, hiszen egy Artúrral való párbeszédből ismerheti meg a néző, nem pedig egy olyan jellemzésből, amit egy másik karakter ad róla.

Bár az alapműhöz hasonlóan trükkösen kezeli a mágiát a sorozat, van némi eltérés, ami elsősorban a médiumok közti különbségből fakad.

A regény és folytatásai egy alapvetően realisztikus történetet mesélnek el, amikor pedig valamiféle varázslás vagy átokszórás szerepel benne, akkor többnyire az olvasóra van bízva az értelmezés. Lehet úgy is interpretálni ezeket a részeket, hogy tényleg működött a varázslat – meg úgy is, hogy egyszerűen csak a szereplők hittek benne. Sőt, van olyan rész is, amikor egy csodás jelenség lelepleződik, és kiderül, hogy csak egy ügyes trükk volt. Kivételnek csak a jóslatok tekinthetők: több prófécia is teljesül az Excalibur-trilógiában. A tél királya sorozatban szintén szerepet kap a jövendölés, és mivel itt a szereplők látomásait meg is mutatják a nézőnek, így ezek még valóságosabbnak tűnnek. Ezáltal jóval ebben a verzióban jóval egyértelműbb, hogy a jövőbelátás képességét valóságosnak kell tekinteni. Ezen túl pedig, ha csak egyetlen jelenet erejéig is, de Merlin tényleges mágikus képesség jelét mutatja, továbbá a regényekben hétköznapi kardnak tűnő Excaliburt egy különleges, kivételes fegyverként ábrázolják.

A fentieken túl az is egy feltűnő változtatás az adaptációban, hogy a könyvvel ellentétben, amelynek csak egy fekete hőse volt, a sorozatban több karakter is sötét bőrű. Ez valószínűleg nem nyeri el mindenkinek a tetszését, viszont történeti érvekkel alátámasztható, és Cornwell könyveiben is volt utalás arra, hogy a római korban a birodalom különféle részeiről érkezett emberek telepedtek le Britanniában – ebből kifolyólag az író a maga részéről áldását adta a szereposztásra. Másrészt a regényfolyam egyik visszatérő gondolata, hogy bizonyos dolgokban a krónikák és a tényleges történések eltérhettek. Ennek fényében pedig működik az is, hogy a klasszikus megjelenítésekkel szembe menve Merlint afrikai származásúként ábrázolják.

Maga a szereposztás egyébként szinte hibátlan, egy kivétellel minden főbb karakter esetében eltalálták a színészválasztást.

A SHEILD ügynökei Leo Fitzeként ismertté vált Iain De Caestecker tökéletesen megtestesíti a Cornwell-regények Artúrját, aki egyaránt képes teljesen ridegnek, érzelemmentesnek tűnni, illetve szenvedélyektől fűtve cselekedni. Jordan Alexandra pedig jól kiegészíti őt az intelligenciájával és szépségével egyszerre lenyűgöző Guinevere-ként. Valene Kane egy kifejezetten szerethető Morganát teremtett, Stuart Campbell pedig jól hozza az Artúrt idealizáló feltörekvő fiatal szerepét. Nathaniel Martello-White kiismerhetetlen Merlinjét jól ellenpontozza a fanatikus tanítványát, Nimuét alakító Ellie James játéka. Az antagonisták közül a ravasz Gorfydd szerepében tündöklő Aneirin Hughes emelkedik ki, a Simon Merrells által életre keltett Gundleus pedig az a fajta figura, akit az ember imád utálni. Az egyetlen kakukktojás Eddie Marsan, akinek a szájából eléggé mesterkélten hangzanak Uther szavai – de szerencsére ő nem kapott sok szerepet.

A szereplők mellett A tél királyának képi világa is dicséretet érdemel: gyönyörű tájakat találtak a forgatáshoz, a díszletek pedig csodásak.

A történet fontos helyszínek mind nagyon impozánsak, különösen Caer Cadarn várának termei és Merlin avaloni álomtornya. Arra pedig láthatóan külön odafigyeltek, hogy a különböző várbelsőknek meglegyen a maguk egyedi karaktere. A megépített helyszínekhez hasonlóan öröm nézni a britanniai vidéket is, amelyről bőven mutatnak látványos felvételeket. Míg pedig a környezet lenyűgöző, a jelmezeket inkább az egyszerűség és visszafogottság jellemzi, ami jól érzékelteti azt, amit a könyvsorozat is kihangsúlyoz: a rómaiak távozását követő korszakban egyre inkább eltűnt a pompa ebből a világból, az egykori gazdaságnak és kultúrának csak nyomait hátrahagyva. A ruhák korhűsége ugyan szakértői szemmel megkérdőjelezhető lehet, viszont laikus nézőként elfogadhatóak, mivel nem lehet olyan egyértelműen érezni rajtuk az anakronizmust, mint mondjuk a Guy Ritchie-féle Artúr királyban látható modern viseleteken.

Látványvilág terén mindössze annyi gyengéje van a szériának, hogy nem mindig sikerül jól elfedni, milyen kevés statisztát alkalmaznak.

A készítőket dicséri, hogy az esetek nagy többségében kreatív megoldásokkal, ügyes vágásokkal elterelik erről a figyelmet – de azért bizonyos jelenetekben elég furán veszi ki magát, hogy észrevehetően kevés ember van jelen.

Amire viszont a legkisebb panasz sem lehet, az a sorozat zenéje.

Noha A tél királyában nincsenek nagyon karakteres, az ember fülében megragadó dallamok, amelyek akár önmagukban is élvezhetőek lennének, ezek a történések aláfestéseként kifejezetten jól működnek. Több jelenetben is kifejezetten sokat hozzáad a drámai hatáshoz a zene, de úgy, hogy közben nem is vonja teljesen magára az ember figyelmét. Ez pedig nem túl gyakori jelenség, különösen a kis képernyőre szánt tartalmaknál.

Mindent összevetve tehát A tél királya az irodalmi alapanyaggal ügyesen bánó, jól összerakott sorozat. Abszolút megvan benne a potenciál, hogy akár az Artúr-monda legjobb modern feldolgozásává váljon.

Jelen kritika megírásakor azonban még kérdéses, hogy lesz-e több évada.

9 /10 raptor

A tél királya (1. évad)

The Winter King

történelmi
10 epizód epizód
Premier: 2023.08.20.
Csatorna: HBO Max

Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.

editor
Film- és médiaelméleti tanulmányaim vége felé, a 2010-es évek elején kezdtem el kritikákat írogatni, több különböző felületre is, aztán végül 2017-ben a Roboraptornál kötöttem ki. Noha vannak témák meg stílusok, amiket különösen kedvelek, és nem feltétlen mondanám magam mindenevőnek, azért viszonylag széles az érdeklődésem. Tőlem telhetően igyekszem az előzetes elvárásokat félretenni, de legalábbis nem az alapján megítélni semmit, hogy ezeknek megfelelt-e. Adaptációk esetében nem tartom elengedhetetlennek az alapanyaghoz való feltétlen hűséget, és igyekszem a helyén kezelni mindent, amiről írok.
×