HIRDETÉS

HIRDETÉS

Film

Nimona kritika – Előítéleteket ennyire belevaló módon még sohasem romboltak le

Terápiás firkálgatásnak indult, egyszer csak imádni kezdte az internet népe. Elsöprő sikerű képregénnyé nőtte ki magát, ami szinte ordított a mesefilmes feldolgozásért. A mesefilm megszületését ezer akadály nehezítette. Végül mégis itt van. A Nimona több, mint feldolgozás: látványában és tartalmában is parádés animációs film. Filmkritika

HIRDETÉS

HIRDETÉS

2015-ben jelent meg ND Stevenson képregénye, a Nimona, amit 2019-ben magyar fordítás is követett. A történet főhőse-címszereplője egy zabolátlan alakváltó lány, aki a másik főszereplőt, bizonyos Lord Ballister Bitangfőt – a Blackheart név szellemes fordításáért Márton Zsófiának jár a főhajtás – segíti céljai elérésében. Az eredmény egy szellemes, kedves, a várt szereposztásokat elkerülő-kiforgató történet barátságról és a másik megértéséről.

A képregény hatalmas sikert aratott az olvasóközönség körében, ezért hamar jött az ötlet, hogy filmre (animációra) kellene adaptálni.

A megvalósítás nem volt zökkenőmentes folyamat, személyi és koncepcionális ellentétek, járványos évek nehezítették az animációs film elkészítését. Most viszont itt van előttünk a kész alkotás.

HIRDETÉS

Az első dolog, ami szemet szúr, az, hogy grafikailag ez a film gyökeresen különbözik az alapját képező képregénytől. A Nimona mozinak saját stílusa, látványa, hangulatvilága van, ami nem jobb, nem rosszabb a képregényénél, csak egyszerűen más. Aki a filmet látja először, annak lehet, hogy az lesz a definitív képi világ, annyira jellegzetesek és megkapóak a figurák. Tulajdonképpen semmi extra nincs benne, egy korrekt mai animációs film grafikai megvalósítását hozza a mese. De ez a legrosszabb, amit mondani lehet róla, mert amit kell, azt kifejezi. Nimona pimasz, vadóc vigyora pedig pillanatok alatt ejti rabul a nézőt.

A második dolog, amit említeni kell, az, hogy a mesefilm, bár a cselekmény fő szálát megtartja, több vonatkozásban változtatott a képregényen. Módosított a szereplők karakterén, háttértörténetén, a közöttük lévő személyi viszonyokon. A legfontosabb változtatás viszont az, hogy összességében a képregény komolyabb, komorabb, felnőttesebb, nem annyira gyerekeknek való tartalom. Ehhez képest a film a történet fontos üzenete mellett is lubickol a kedves, olykor imádnivalóan infantilis poénokban és tréfálkozásban, amivel a mondanivaló jóval kötetlenebb körítéssel megy át a néző számára

Miről is beszél a Nimona? Félreértésről, meg nem értettségről, kitaszítottságról.

A cselekmény egy középkori (páncélos lovagok, kardok, monarchia) és futurisztikus (jóformán minden más) elemeket elegyítő királyságban zajlik. A Nimona film elején megismerkedünk a királyság eredetmítoszával, mely szerint a harcos úrnő, Gloreth ezer éve megvédte népét egy rettenetes szörnyetegtől. Hogy a támadás ne ismétlődhessen meg, lovagrendet alapít a királyság védelmére, ahová bekerülni a legnagyobb kiváltságok egyike. A rend feladata folyamatosan készenlétben állni, mert a szörny sem nyugszik soha.

Csakhamar találkozunk az egyik főhőssel, a lovagjelölttel, aki az adaptációban a Ballister Boldheart nevet kapta. Ballister éppen a lovaggá ütése előtt áll, ami hőn vágyott álom és hatalmas elégtétel lenne számára, mert bár világéletében a lovag akart lenni, ő volt az első közrendi származású jelölt, amiért nem kevés megaláztatást kellett eltűrnie az ügyeletes nárcisztikus pöcsköszörűtől, Nate-től, valamint annak csatlósaitól.

A nagy pillanat aztán rémálomba fordul: a kardjából váratlanul kitörő lézersugár megöli a királynőt. Nehéz eldönteni, melyik viselhette meg jobban Ballistert: hogy lovagtársa és szerelme, Ambrosius Goldenloin a királynőt védve levágja az egyik kezét, vagy hogy hitelét és rangját vesztve, hamis váddal a nyakában börtönbe zsuppolják. Mindenesetre reményt vesztve várja elkerülhetetlen végzetét a börtönben.

Aztán egyszer csak derült égből Nimona.

Ebben semmi túlzó nincs. A főhősnő egyszer csak minden beharangozás nélkül felbukkan a cellában és felajánlja szolgálatait a – szerinte – bosszúért sóvárgó Ballisternek. Semmit nem tudunk meg arról, miért pont neki jelent meg, vagy hogy korábban megtisztelt-e mást is hasonlóképpen. Ez azonban a képernyő előtt a legkevésbé sem fog bennünket zavarni, mert máris kezdetét veszi kettejük félreértésekben és szeretetben egyaránt bővelkedő összerázódása. Közös kalandjuk során nemcsak Ballister nevének tisztázására és a királynő rejtélyes halálának magyarázatára tesznek kísérletet, de eközben azt is megtudjuk, kicsoda Nimona valójában.

A Nimona film semmit sem bíz a véletlenre: ahol kell, megható, humoros, vagy épp epikus.

Jellemábrázolásának köszönhetően a címszereplő kis túlzással az egész sztoritt elviszi a hátán. Nimona a maga szemtelen belevalóságával pillanatok alatt ujja köré csavarja a nézőt. Zabolátlan, impulzív, flegma, minden tekintélyt megkérdőjelező karakter, és pont ezért imádnivaló. Egy romlatlanságában pimasz gyerek képét mutatja, akiben minden rombolásvágy mögött is ott rejtőzik a hamisítatlan, gyermeki jó és az általa némán hordozott teher. Ennek az intenzív benyomásnak a hatása alatt a néző csak megkésve fog belegondolni, hogy ez a karakter talán túlságosan is sztereotip, túlságosan egység sugárúan vagány. Csak miután túl vagyunk az első megnézés varázsán, akkor gondolunk bele, hogy Nimona karakterét szinte a végletekig a Nagyon Vagány Csaj kortárs archetípusára fűzték fel. Ennek jegyében nem mulaszt el egy alkalmat sem arra, hogy veszedelmesen vigyorogjon, törjön-zúzzon, és általában felforgasson mindent, meg persze ötletszerűen benyögje, hogy „Metal!”. Ez kétségtelenül megfelel Nimona eredeti koncepciójának, mert ND Stevenson saját bevallása szerint is egy felforgató, lázadó karaktert akart megírni. És még egyszer: haláli szórakoztató. Viszont némi utánagondolással az ember azt érzi, ez a jellem túl áramvonalasan lett lázadóvá alakítva.

Azt a képregény utóhatásának tudom be, hogy Nimona a történet elején ész nélkül akarja öldösni a rendszert fenntartó lovagokat, Ballisternek pedig úgy kell könyörögnie, hogy nem ez a megoldás. A komolyabb hangvételű képregénybe ez minden bizonnyal jól illeszkedik, ráadásul a történet második felében szépen összeáll, miért neheztel Nimona a társadalomra. Viszont egy alapvetően kicsiknek-nagyoknak egyaránt szóló mesefilmben ez kissé rendhagyónak hat. Ebben az esetben is fontos azonban hangsúlyozni: filmnézés közben ez rohadtul nem fog bennünket érdekelni, mert azzal leszünk elfoglalva, hogy felszabadultan röhögjünk, ahogy Ballistert kiszabadítva a fékezhetetlen főhős mindenféle állattá változva csapkodja szanaszét az őröket, vagy pedig komikusan fancsali képpel borogatja a kandelábereket, meg kábé mindent, ami a keze ügyébe kerül.

A börtönből való kiszabadítással kezdetét veszi Ballister és Nimona viharos barátsága. Ez vitán felül a film egyik csúcspontja. A két szereplő ellentétes jellemvonásai pazarul működnek egymás mellett. Rengeteg vidám pillanatot eredményez, ahogyan a kimértebb, megfontoltabb Ballister próbálja visszafogni Nimonát, aki bármikor képes fejjel a falnak menni. Kapcsolatuk dinamikája azonban nem merül ki ennyiben, személyiségük ütközésével párhuzamosan a megértés, az együttérzés és a törődés is erősödik közöttük. Talán az egyik kedvenc jelenetem a filmből, amikor Ballister kiveszi a nyílvesszőt Nimona combjából, majd bekötözi a sebet. Nimonának erre tulajdonképpen nincs szüksége, mégis hagyja, mert olyasmit él át, amit kitaszítottságában talán soha, így majdhogynem azt sem tudta, hogy vágyik rá: gondoskodást. Nemcsak maga a szituáció megindító, de a finom, visszafogott arcjáték is maradéktalanul kifejezi a szereplő érzéseit, és ez a bensőséges jelenet fontos állomása a két barát kölcsönös megismerésének.

A két főhős közötti dinamika mellett a történet fontos mellékszála Ballister és Ambrosius viszonya is.

A mesefilm cselekményét végigkísérik a szerelmüket érő kihívások. Személyes érzések és kötelességtudat kerülnek ellentétbe, kezdve a kézlevágással a lovaggá avatás során. A film jó érzékkel ábrázolja az ebből fakadó érzelmi hányattatásokat és bizonytalanságokat.

A cselekményívről nem sokat lehet mondani. Viszonylag kiszámítható, de legalábbis nem ismeretlen fordulattal zárul. A készítők e téren sem hagyják cserben a nézőt, van akció és dráma bőven, és minden jól van adagolva, megkapjuk a megfelelő érzelmi töltetet és felismeréseket. De összességében meglepetéserejűnek aligha nevezhetjük a végkifejletet, ahová elérkezünk.

Egyvalamit érdemes tisztázni. A Nimona igyekszik nem közönséges meseként pozicionálni magát azzal, hogy kiforgatja a jellegzetes mesei elemeket, a jó és a rossz ellentétét, a szörny szerepét. Ezt nem kell túldimenzionálni. Nem véletlenül használtam több ízben a mesefilm szót. A Nimona filmadaptációja semmivel sem kevésbé mese, mint, teszem azt, az Oroszlánkirály, csupán belevittek néhány nem különösebben forradalmi csavart. Elég világosan azonosíthatók a jó és gonosz szereplők, az indítékok nincsenek túlbonyolítva és a negatív oldal nézőpontja nem kap figyelmet, továbbá a bonyodalmat és szomorú részeket követően a film végződése is meséhez illik.

Kedves, szerethető történetet kapunk, amit megnézve jóleső, meleg érzéssel kelünk fel a kanapéból.

És ha már meleg. Nimona alakjának megalkotója bevallottan transznemű, és úgy a képregény, mint a mesefilm felvonultat LMBTQ-szereplőket. A téma körüli felhajtás, hovatovább pánik fényében érdemes néhány rövid gondolatot szentelni annak, hogy áll a Nimona e téren. Nos, nem mintha az ellenkezője bármilyen módon problémás lenne, de

a Nimona mesefilm nagyjából annyira szól LMBTQ-emberekről, amennyire bajszosokról, szőkékről vagy barna szeműekről.

Vannak benne, éppúgy, mint az életben. A film figyelme mindenekelőtt az előítéletességre, a kirekesztésre és az ezeken alapuló, megcsontosodott társadalmi struktúrákra irányul. Ezt a témát kétségkívül ismerős, eltúlzott sémákkal dolgozza fel, mindenesetre a fókusz ezen van. Fokozatosan megértjük az örök lázadó Nimona rombolásvágya és felforgató jelleme mögött rejlő sebzettséget. Ezen keresztül pedig az egész közösség egyik beidegződött mítoszát láthatjuk új szemszögből. A Nimona tehát egyetemes, általános emberi kérdéseket és jelenségeket feszeget, olyan témákat, amelyek mindannyiunkat érintenek. Aki nagyon szeretne, felugorhat az LMBTQ-vonatra, morgolódhat a film ezen aspektusa miatt, sőt, bojkottálhatja is a filmet, de csak saját magát fosztja meg egy szépen kivitelezett, vidám, felemelő történettől.

Verdikt

A Nimona fantasztikusan szórakoztató, humoros, jól megrajzolt film, ami a képregény ismerete nélkül is maximálisan élvezhető, igaz, annál könnyedebb is. Kevéske hibája semmiben nem zavarja a kikapcsolódást, mindemellett megható, elgondolkodtató történetet láthatunk. Valószínűleg nem örökérvényű klasszikus született a szemünk láttára, de jó hogy frenetikus alkotás, ahhoz nem fér kétség.

9 /10 törő-zúzó raptor

Nimona

fantasy
Játékidő: 101 perc
Premier: 2023. június 30.
Rendező: Nick Bruno, Troy Quane
Csatorna: Netflix

Gimiben nagyon szívesen olvastam volna fantasyt, de nem volt bátorságom a többiektől kölcsönkérni a könyveket, mert élősködésnek éreztem. Egy Stephen King-olvasói előéletet követően Lovecraft-kedvelőként keveredtem igazán az SFF-világba és találtam önmagamra. Azóta volt egy horror témájú könyves blogom Zothique címmel, fordítgattam ide-oda, olykor podcastekben rontottam a levegőt meg az átlag IQ-t, és a Magyar H. P. Lovecraft Társaság büszke tagja vagyok. Jobbára a horrort kedvelem, méghozzá olvasni, de szeretem a sci-fit is. Állandó életcélom koherensen lezárni a hosszú, kanyargós mondataimat. Szenvedélyes Blood- és lelkes Doom-játékos vagyok. A zenei ízlésem vállalhatatlanul rétegszerű, de én eleve az emberiség egy vállalhatatlan rétege vagyok.