Az Asteroid Cityben megvan minden, ami egy tipikus Wes Anderson filmhez kell: sztoriban sztori történet, babaház-szerű díszletek, pasztell színek, retró zenék és sztárparádé. A film keretét adó színdarabbal a rendező a színház világa előtt tiszteleg, a cselekmény pedig hangulatosan idézi meg az 50-es évek Amerikáját. A két történetszál viszont most valahogy nem simul igazán egymásba, és a humor túl sok időt elvesz a komolyabb mondanivalótól. Spoilermentes kritika.
A Grand Budapest Hotel óta vagyok Wes Anderson rajongó. A rendező viszont az utóbbi időben mintha kezdene kiégni. Ugyan a maguk módján a Kutyák szigete és a Francia kiadás is egyedi és hangulatos alkotások, valami mégis hiányzik belőlük. Talán az a gyermeki báj és naivitás, talán a koherens történetépítés. Az, ami a Holdfény királyság és a Fantasztikus Róka úr sajátja volt amellett, hogy hangulatuk remekül megidézi a gyerekkorunkat és nem félnek mélyebb témákat is érinteni. Az viszont biztos, hogy bármilyen filmet is alkosson a texasi rendező, én ott vagyok a moziteremben. Az Asteroid Cityvel sem volt ez másként.
Hasonlóan a Grand Budapest Hotel történetéhez, az Asteroid City sztorija egy színházi darabba van ágyazva. A keretsztoriban megismerkedünk a színmű írójával és a társulattal. A színdarab története az 50-es évekbe visz minket, a csupán néhány épületből álló sivatagi kisvárosba, amelynek legnagyobb látványossága egy meteorit kráter. Ide érkezik egy csapat zseni gyerek és diszfunkcionális szüleik. De jönnek diákok, tudósok, és még cowboyok is, hogy egy különleges csillagászati eseménynek legyenek tanúi. A különös éjjelen azonban egy furcsa idegen is látogatást tesz az embereknél, ezért a hadsereg lezárja a települést. A csodabogarak összezárva maradnak, különös barátságok és szerelmek szövődnek.
A fő cselekményszál a bájos sivatagi kisváros különös látogatóival szórakoztató és humoros.
A gyerekek ismét okosabbak és talpraesettebbek, mint a felnőttek. Az Asteroid City hozza az ötvenes évek hangulatát; hidegháborús üldözési mániát jól mutatja be a katonaság és titkos ügynökök karakterein keresztül, és persze az űrverseny mellett nem maradhat el a kötelező földönkívüli szál sem. Ezek az elemek nem mutatnak igazából újat, de klasszikus 50-es, 60-as sci-fik rajongójaként nagyon éltem az utalásokat és a retró hangulatot. Emellé látványban is igazi nosztalgiavonat az ötvenes évekbe: a ruhák, a járművek, a zene mind remek hangulatot teremtenek. A díszletek igényesek és pontosan kidolgozottak, a táj és a színek szépségesek. A történet sok kulturális utalást is elrejt: feltűnik például a gyalogkakukk, de a színházi előadás elején bemondott figyelmeztetés pedig a Világok harca tömegpánik legendájára utal.
Az Asteroid City film a szórakoztató kaland mellett egy másik, jóval komolyabb témát is behozott: a gyászt, és annak feldolgozását. Augie (Jason Schwartzman), a frissen megözvegyült haditudósító nem dolgozta fel teljesen felesége halálát, gyerekeinek is csak hetekkel később vallja be, hogy édesanyjuk meghalt. Augie és Midge (Scarlett Johansson), a színésznő jelenetei tele voltak érzelemmel és mélységgel. Nemcsak a gyászt, de a fájdalommal való szembenézést, a továbblépést is feszegeti a forgatókönyv.
Augie karakterfejlődését azonban nem tudja igazán kibontani a film, pedig lenne benne bőven potenciál.
A komoly képkockákat mindig megszakítja egy vicces jelenet az egyik zseni gyerekről, vagy földönkívüliekről daloló kisiskolásokról. Rendben van, ha a komorabb hangulatot ellensúlyozza a rendező egy kis vidámsággal, de ennél a filmnél ez inkább zavaró volt. Olyan érzésem volt végig, hogy nem mer igazán belemenni a téma mélységeibe a forgatókönyv. A sok más történetre is akart hagyni játékidőt, és csak éppen hogy súrolta a komoly témákkal való szembenézést. Emiatt viszont a végeredmény egy izgalmasnak ígérkező, de felszínes sztorit kapunk Augie kapcsán. A feleségével való képzelt beszélgetést pedig egyszerűen kihagyják, és csak a karaktereket a sztoriban alakító színészek közt hangzik el a jelenet, párbeszéd formájában.
Gyászfeldolgozás ide, retró oda, a fő gond az Asteroid Cityvel az, hogy nehezen tudja eldönteni, miről is akar szólni. A színházi előadásról és társulatról szóló fekete-fehér részek sokszor kizökkentik a nézőt. Ismét a Grand Budapestet hoznám fel példának: ott egy keretbe volt foglalva a sztori, kisebb közjátékokkal. Itt a hosszabb jelenetek megszakították a cselekményt, és Anderson így nem is igazán tudta kibontani a karaktereit vagy a történéseket. Mindegyik történetszál rejt mondanivalót, de nem volt annyi játékidő és kellő fókusz arra, hogy azonosíthassunk egy fő konklúziót. A jelenetek pörögnek, folyamatosan váltakozik a keretsztori és a fő cselekmény.
Bedob több filozófiai kérdést is a film (mi az élet értelme, a színészet nehézségei, veszteség), de nem időzik hosszabban egyiknél sem.
Az Asteroid City nem találta el jól az arányokat, egyszerre akart komoly és vicces is lenni, egyszerre akarta elmesélni a színházi társulat közti dinamikát, Augie családi drámáját és a sivatagi kisváros kalandjait. A végeredmény emiatt súlytalanná vált, hisz nem tudunk kiemelni egy fő mondanivalót vagy konklúziót, amire épülne a film.
A színészgárda pótol némileg, ami ismét pazar, a legkisebb szerepekben is híres színészek tűnnek fel.
Scarlett Johansson az egyik új színész az Anderson csapatban, és remekül játssza Midge Campbellt. Mélységet visz a karakterbe és remekül ábrázolja a színésznő kételyeit. Bryan Cranston (Breaking Bad) is feltűnik narrátorként, és érezni rajta, hogy imádta a szerepét. Elmondása szerint nagyon izgalmas volt Andersonnal dolgozni, aki minden elemét gondosan megtervezte a filmnek, és karmesterként vezényelte a színészeket. Mindenki a maga szerepére fókuszált és a rendező dolga volt ezeket összeállítani egyetlen történetté.
Minden erénye és a sztárparádé ellenére az Asteroid City nem lett egy mély történet. A rendező hozza a kötelező, elvárt minőséget, de a kirakós darabjai nem igazán kerültek helyre. Nem tudja eldönteni, komoly film akar-e lenni, vagy csak szórakoztatni akar. A rajongóknak természetesen ajánlom ezt a filmet, minden részletében hamisítatlan Anderson-élmény. De lássuk be, nem ez lett a legjobb alkotása.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
