Császi Ádám (Viharsarok) rendező és öt cigány származású színész fogta a társadalmi sztereotípiákat, a mindent jobban tudálékosságot, a művészvilágot globálisan leuraló politikai korrektséget, és fityiszt mutatott minden jóemberkedőnek, rasszistának és “igen, de…” embernek. Háromezer számozott darab kritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Császi Ádám filmje nem előzmény nélküli: a Tudás Hatalom Társulatnál 2018-ban színházi darabként már útjára indult a történet Cigány magyar címen. Farkas Franciska, Pápai Rómeó, Pászik Cristopher, Varga Norbert és Oláh Edmond saját élményeikből építkezve adtak elő performanszokat a magyarországi cigányhelyzetről és rasszizmusról. A darabot 2020-ban meghívták a berlini Deutsches Theaterbe, amely remek apropót adott a rendezőnek és Lengyel Balázsnak (Lajkó – Cigány az űrben), hogy filmmé gyúrják a darabot. Az új változatban egy magyar rendező (Horváth Kristóf) cigány fiatalok traumáiból készít darabot, aminek híre Németországba is eljut: meghívják a rendezőt és a társulatot előadni. A magyar társaság annyira autentikussá akarja varázsolni a darabot, hogy háromezer darabra szednek egy cigány házat és a mozgó színpad részévé teszik – apukástól, öcsistől, mindenestül. A német színházba belépve pedig elszabadul a szürrealitás és az abszurdum.
Színházi jellegzetességeit a Háromezer számozott darab maximálisan őrzi. A színdarabból indulunk, és annak végtelen díszletei közt maradunk, csak néha-néha kilépve a szereplők valóságterébe.
A történet bizonyos pontjain mintha elválasztódna a filmes és a színpadi világ és nyelv, de a németországi jeleneteketől fogva a határok teljesen elmosódnak.
Ez jól reflektál a szereplők fikciós helyzetére: a darabban megjelenő roma színészek különböző cigányokhoz köthető sorsokat játszanak el. Látunk Borsod multiverzumba csomagolt (feltűnik Larry-jelmezben Vilmányi Benett) szexuális erőszakot, prostituált kiárusítást Farkas Franciska (Aranyélet, Nagy Fehér Főnök) fantasztikus alakításában; cigánybűnözést drogkereskedelemmel és nehéz iskolai évekkel karöltve (Varga Norbert), a kettőnek a keverékét (Pászik Christopher), családon belüli erőszak áldozatát (Pápai Rómeó) és a mindebből magát kihúzó “nem cigányt” (Oláh Edmond).
HIRDETÉS
Bár szerepeik eljátszottak, és a fiktív forgatókönyv szerint valóban megtörtént életút az övék, a stáb és a rendező közötti konfliktusokban végig azt érezni, hogy maguk a szereplők sem tudnak a társadalmi sztereotípiákból kilépni, amelyet rájuk olvastak, vagy maguk képzelik? Szürreális élményeikben nehéz kibogozni. A feldolgozatlan múlt és a sztereotipikus életutak egyszerre bélyegzik meg a karaktereket, amivel mintha a többségi társadalom előtt le is győzetnének. Ennek a nem túl pozitív érzésnek betetőzése a zárójelenet, amikor Balázs István Balázs operatőr kamerája elsiklik a faluba visszahozott háztól egészen az üres falu határig, azt üzenve: bár egy röpke pillanatig tenyerén hordoz a művészet, foglalkoznak veled, felismernek benned valamit, a legvégén úgyis visszaraknak oda, ahonnan indultál, meg nem oldva semmit.
A film idáig vezető útja szürreális utazás, a lehető legmeghökkentőbb jelenetekkel tarkítva, amelyet magyar vásznon elmondhattak cigány és rasszizmus témában. Önálló szkeccsekben, de abban, akár kontextusokból is kiragadva működnek ezek a jelenetek. Utóbbi azért is tud önállóan megállni a helyét, mert közismert, minden nap hallott vagy hangoztatott sztereotípiák és mondatok egyvelegén alapszik (elég hozzá benézni egy cigányokkal kapcsolatos hír komment szekciójába).
A Háromezer számozott darab fénypontja, amely görbetükör az aktuális kulturális és identitáspolitika vitájának: ki beszélhet egy kisebbségi csoportról autentikusan? Ezt egyáltalán milyen formában teheti meg valaki a többségi társadalomból, és minek az árán?
Ennek kérdéskörét képezi le nagyon egyszerűen a film a magyar és a német színházi rendező párbeszédével, amiből kiderül, hogy a német kortárs színházban a magyar cigányok már labdába sem rúghatnak az ugandai cross gender army mellett.
Császi Ádámék bevállalnak olyan mondatok is, hogy “a német liberális sajtó náci”, vagy hogy egy cigány szereplőt “autentikusan” egy fehér, heteroszexuális férfi tud eljátszani, és hogy valaki bizony akarhat cigánynak születni, mert akkor “lehet mivel takaródzni”. De a koncepció még egy a megerőszakolásáról vidáman daloló lányt is elbír, hogy biztosan kényelmetlenül érezze magát a néző.
A Háromezer számozott darab maga is szétszedi legalább háromezer apró darabra a minket körülvevő társadalmi jelenségeket, hogy aztán zavarba ejtően, kifigurázásának tárgyát vissza tükrözze az elvileg elfogadó és empatikus mozizóra. Mert bár a film első ránézésre a filmes világ jelenére reflektál hazai szemszögből, azért jócskán megcibálja az önmagát elfogadónak tituláló nézőt is. Erre utal Farkas Franciska plakáttá avanzsált “Sajnálsz? Akkor te jó ember vagy.” mondata, de a magyar rendező karaktere is ezt a távolról empatikus karaktert jeleníti meg: aki csak beszél az elfogadásról, sőt még asszonyt is etnikai csoportból választ (Sena, az Irie Maffia énekesnője remekel a szerepben), de örök kívülálló marad egy problémából.
A film 96 percében sodródunk egyik jelenetből a másikba, és ez a legnagyobb baj is a művel. Látszólag igyekszik levetkőzni színházi eredetét, itt-ott drámai fordulatokat vinni a cselekménybe, de ezek gyenge próbálkozások ahhoz, hogy teljesen filmszerűvé tegyék az eredetileg színdarabnak szánt ötletet. Így egy végtelenül előre hömpölygő szkeccsáradatnak érződik a film, amelynek megvannak a maga belső fiktív logikái, de nem biztos, hogy mindenkinek adja magát ez a fajta élvezeti faktor. Legvégére el is fárad a koncepció, inkább töménynek, semmint felemelőnek érződik az összkép. Ettől eltekintve
a Háromezer számozott darab egy különleges és bátor magyar film, amelyből nem sokat láttunk az elmúlt években, és nem is biztos, hogy fogunk a közeljövőben.
Egyszerre akar sok mindenről beszélni, de ezt meg is teszi úgy, hogy folyamatosan újra és újra építi, majd rombolja a jól ismert sztereotípiákat és identitáspolitikai kérdéseket. Közben pedig néhány jó erős, zavarba ejtő pillanatot is hazavihetünk magunkkal.
