Szinte napra pontosan egy év elteltével visszatért mindnyájunk kedvenc kalandozó csapata, a Vox Machina és ezúttal sem fogunk unatkozni, ha velük tartunk. A készítők nem fogták vissza magukat és a jól bevált módszerhez folyamodtak: ha valami működik, adj belőle még többet a nézőnek. A második évad sikeresen felülmúlja elődjét, ám ez nem egyenlő a tökéletességgel. A kritikánkból az is kiderül, miért.
Az első rész rögtön ott veszi fel a fonalat, ahol az előző évad abbamaradt. Hőseink – Vex, Percy, Pike, Vax, Keyleth, Scanlan és Grog – épp jól megérdemelt óvációjukat fogadnák Emon városában, ám az égen feltűnő négy sárkány kissé elrontja a hangulatot. Hogy finoman fogalmazzak, az első epizód brutálisan erősen kezd. Ezúttal nincs helye bemelegítésnek.
A később Chroma Conclave-ként bemutatkozó négyes érkezése igazi sokként hat és kapásból egy roppant nehéz helyzetbe taszítja a Vox Machina csapatát. Mint kiderül, a legtöbb esélyük úgy van a győzelemre, ha összegyűjtenek bizonyos ereklyéket, az úgynevezett Széthúzás Maradványait, és ezeket használják a sárkányok ellen.
A több kisebb küldetésből összeálló cselekmény így továbbra is remekül idézi a szerepjátékok szerkezetét.
Természetesen a beharangozóban említett tét növelés nem pusztán a sárkányok száma terén nyilvánul meg, hanem többek közt, és talán ez a legfontosabb aspektusa, háttértörténetek tekintetében is. Az első évad nagyrésze leginkább Percy karaktere körül forgott, mellette kizárólag Pike kapott némi extra figyelmet, valamint az ikrek – Vex és Vax – múltja kapcsán kaptunk néhány információ morzsát. A második évad ezzel szemben gyakorlatilag kispadra ülteti a csapat fegyverforgatóját, mindenki mást pedig felzavar a pályára. Ez egyszerre teszi kifejezetten üdítővé, de egyben kicsit felületessé is az évadot. Határozottan izgalmas, hogy az alkotók nem minden figyelmet egyetlen karakternek szentelnek, elégedetten dőlhetünk hátra, mert senki nincs elhanyagolva – maximum egy kicsit szegény Percy, de ő már megkapta a maga rivaldafényét.
Másrészt viszont így egyik szereplőben sem tudunk annyira elmerülni, mint anno az említett fegyverforgatóban, ennek köszönhetően a karakterek mélységbeli különbsége továbbra is fennáll. Ennek ellenére a “mindenkiből egy kicsit” módszer határozottan működőképes, marad idő mellette a szereplők dinamikájának fejlesztésére, ráadásul két nagy nyertese is van. Grog és Scanlan az előző évadban nagyrészt csak humorforrásként szolgált, ám az új epizódokban hatalmas fejlődésen mennek keresztül, ez pedig mind a csapat, mind pedig a sorozat javára válik.
A látványra továbbra sem lehet panaszunk, a CGI lények is szépen belesimulnak az összképbe. Miközben pedig Exandria világának újabb szegleteit ismerhetjük meg, Neal Acree továbbra is fülbemászó muzsikákkal kedveskedik nekünk, amelyek nevetésnek és hidegrázásnak egyaránt kiváló kísérői.
Ráadásul továbbra is remek adalék, hogy a szereplők hangjait azok kitalálói kölcsönzik és nem nehéz kitalálni, hogy pokolian élvezik.
Nem utolsó sorban pedig harcok terén is nyugodtan beszélhetünk előre lépésről, izgalmasabbnál izgalmasabb, látványosabbnál látványosabb küzdelmek közben szoríthatunk hőseinknek. Ugyanis még az erős plot armor ellenére sem válnak tét nélkülivé az összecsapások.
A Vox Machina legendája második évada korántsem lett tökéletes, ám sikeresen korrigálja előzménye esetleges hibáit, és ami még fontosabb, továbbra is üde és hiánypótló darabja napjaink fantasy palettájának. Az már csak hab a sörön, hogy remek kedvcsináló szerepjátékozáshoz.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.