A döcögőssége ellenére is ígéretes kezdés volt az Apple alternatív történelmes sci-fije, a For All Mankind, amely aztán a második évadban szárnyalni kezdett. Harmadik etapjával pedig hasonlóan erős folytatás érkezett, és most már tényleges szerepet kapott az űrügynökségek elsőségért folyó hajszája is. Évadkritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A széria fiktív történelmében tovább robog az űrbeli vetélkedés a két szuperhatalom között, és a 90-es évekre a Hold után már a Marsra fenik a fogukat amerikaiak és szovjetek egyaránt. Ezúttal azonban megjelenik egy újabb szereplő is, egy gazdag vállalkozó személyében, így a vörös bolygó elsőként való eléréséért folyó verseny háromszereplőssé válik. Az új helyzet következtében mindenki felpörgeti a tempót, ami végül tragédiához vezet, ráadásul van olyan asztronauta is, aki személyes problémákat visz magával a Marsra, ennek pedig szintén súlyos következményei lesznek.
A For All Mankind ugyan annak idején a női asztronauták képzésével megkérdőjelezhető módon vitte el az általunk ismerttől eltérő irányba az űrkutatás történetét, az azt követő események ellenben logikusan lettek felépítve, és ez a harmadik évadban továbbra is jellemző a sorozatra.
A mostani nagy újítás, a magánszektor játékba hozása is teljesen ésszerű húzás volt az alkotók részéről, hiszen a valóságban is ez történik éppen, a szemünk láttára. Így ésszerű dolog azt feltételezni, hogy ha annak idején nem csitul el az amerikai-orosz űrverseny, akkor évtizedekkel korábban jelenik meg valamilyen nagy cég is a nagyhatalmak konkurenciájaként.
HIRDETÉS
Hogy a való élettel való párhuzam még erősebb és egyértelműbb legyen, az űrcég alapítóját, Dev Ayesát egyértelműen Elon Muskról mintázták: egy látnok zseniként jelenik meg, aki nagyon megnyerő tud lenni, ugyanakkor vannak megkérdőjelezhető húzásai. A szerepre szerencsére nagyon jó színészt találtak, a karaktert életre keltő Edi Gathegi remekül meg tudja jeleníteni ezt a különös kettősséget. Rajta kívül a főbb szereplők között nincs újonc, és a színészek az előző két évad során már láthatóan „eggyé váltak” a karakterekkel. Különösen igaz ez Joel Kinnamanra, aki képes emberivé tenni a klasszikus macsó pilóta pózától elszakadni képtelen asztronautát; Shantel VanSantenre, aki brillírozik a részben ismét az űrhajósfeleség szerepébe visszacsúszó üzletasszonyként; illetve Krys Marshallra, akinek a játékából mindig komoly érzelmek sejlenek fel az általa alakított űrhajóstiszt merevsége és visszafogottsága mögül.
A fiatalabb színészek, Coral Peña és Casey W. Johnson esetében ugyanakkor már nem ez a helyzet, egy ilyen szereplőgárda mellett pedig erősebben kijönnek az alakításaik hiányosságai, különösen azért, mert egyre több a játékidejük. Viszont továbbra is csak segédkarakterek voltak, így összességében nem rontották az élményt, inkább a jövőbeli évadokban válhat ez zavaróvá.
Ami a főbb szereplők és a történetszálak számát illeti, azzal mostanra nagyjából elérte a határait a sorozat: ha ennél többet próbálnának beleszőni, túlzsúfolttá válna.
Már ebben az évadban sem volt kellő idő mindenre, amit az alkotók úgy igyekeztek megoldani, hogy csak az egyes sztoriszálak fontosabb momentumait mutatták, az eseménysor más részeit pedig kihagyták, és egyszerűen előreugrottak valamennyit az időben. Ez nem kifejezetten elegáns megoldás, mindenesetre az adott helyzetben még mindig a legszerencsésebbnek tűnik.
Az pedig továbbra is jellemző a cselekményszövésre, hogy időről időre történik valami, ami valamilyen váratlan irányba mozdítja el a történetet. Már maga az is ilyen, hogy feltűnik a színen Ayesa és a Helios nevű cége, ami egyébként azért is remek fordulat, mert sokkal izgalmasabbá teszi a vetélkedést, hiszen végre kilépünk a kétpólusú világrend keretei közül. Ironikus egyébként, hogy a sorozatban mindeddig tényleges űrversenyt nem láthattunk (hisz maga a sorozat úgy indult, hogy a Holdat meghódították a szovjetek, így a későbbiekben inkább az égitest gyarmatosításából adódó hidegháborús konfliktusokról volt szó), most viszont szó szerint ez történik. A Marsra tartó űrhajók egymást próbálják lehagyni, és ezt éppen azt teszi izgalmassá, hogy nem csak azt kell találgatnia az embernek, vajon az oroszok vagy az amerikaiak landolnak előbb a vörös bolygó felszínén.
Összességében tehát elmondható, hogy
a For All Mankind amit csak lehet, továbbra kihozza az alternatív űrverseny alapötletéből, és ezt ráadásul izgalmasan, nem kiszámíthatóan teszi, egy remek szereplőgárdával.
Az ember csak azért félhet a folytatásától, hogy nehogy ne tudja az is ezt a színvonalat hozni.
