Film

Béka-Gollam, pszichedelikus zűrzavar és az éneklő orkok – Ilyen volt az eredeti Tolkien “filmtrilógia”

Hála az Amazon Prime-on debütáló A Hatalom Gyűrűi sorozatnak a világ ismét Középfölde lázban ég. Mielőtt azonban elmélyednék abban a kellemes diskurzus-mocsárban, hogy akkor most Jeff Bezos fekete törpjei meggyalázzák-e a gyerekkorunkat, vagy sem, tünde szemünket inkább a nyugodt békeidők felé fordítjuk. Jöjjenek tehát Tolkien világának első mozgóképes adaptációi. Így Peter Jackson filmjei helyett jöjjenek a 70-es évek fura, sokszor bizarr, Tolkien műveit néha egészen váratlan dolgokkal megszentségtelenítő, máskor azonban meglepően hangulatos és formabontó animációsfilmjei! A Rankin/Bass stúdió A Hobbit és A király Visszatér adaptációja, illetve a legendás rajzfilmrendező Ralph Bakshi egyedi technológiával készült A Gyűrűk Urája.

A Hobbit (1977)

Az első teljes jogú Tolkien adaptáció 1977-ben készült el egy 77 perces TV special keretében. A történet szorosan követi a könyvet és a rövid játékideje ellenére is igyekszik annak legfőbb eseményeit magába sűrítenie. Ez nagyjából sikerül, de természetesen még így is akadnak kisebb-nagyobb eltérések. A legnagyobb hiányosság egyértelműen Beor karakterének teljes mellőzése, és ebből kifolyólag néhol kissé vázlatosnak tűnik az egész. Már csak azért is, mert Peter Jackson filmjei után nézve határozottan hiányoznak a kalandok közti hosszú, meditatív séták. Ám alapvetően egy kerek-egész történet, ami a lehetőségeihez képest jól adaptálja az alapművet. Így azok számára is érthető lehet, akik nem olvasták azt.

A három animációs film közül még ennek sikerült legteljesebb formájában feldolgoznia a vonatkozó Tolkien művet.

A mai szemmel határozottan régimódi grafika, a pufók hobbitjaival és béka-Gollamjával még most is kifejezetten bájos és illeszkedik a Babóként is ismert mese hangulatához. A hátterek viszont kifejezetten részletgazdagok, és a szereplők mozgása is meglehetősen szép. Utóbbi annyira nem meglepő. Hiszen az animációért az a Topcraft stúdió felelt, ami valójában nem más, mint legendás rajzfilmrendező, Hayao Miyazaki filmjeit gyártó Studio Ghibli jogelődje.  A szinkronhangokat is jól eltalálták: a legjobb alakítást egyértelműen a Gandalfot játszó John Huston nyújtja.

Érdemes azért észben tartani, hogy – hasonlóan magához a regényhez – ez egy kifejezetten gyerekeknek készült feldolgozás. A Hobbit ugyanis mesekönyvnek íródott, csak Jackson (és a Warner Bros.) próbálta azt hatalmas, A Gyűrűk Urához mérhető eposznak eladni. Így az Arthur Rankin, Jr. és Jules Bass rendezte rajzfilm cselekményét/hangvételét tekintve jóval hűebb a Tolkien eredetihez, mint Jackson Hobbit filmjei. Azokkal ellentétben az animációs film meghagyta és dalbetétként feldolgozta a regényben szereplő énekeket is. Mindezek ellenére – vagy éppen épp ezért –  A Hobbit nem pusztán a gyerkőcöknek lehet izgalmas, hanem bárkinek, aki élvezte Tolkien eredeti meséjét/világát, és nem tántorítja el a halmozottan retro animáció.   

Bemutatása után a film kifejezetten sikeresnek bizonyult mind nézettség, mind pedig a kritika szempontjából. Még Hugo-díjra is jelölték, ám azt végül egy ismeretlen, független film, bizonyos A csillagok háborúja zsebelte be. A folytatás előtt így nyitva állt az út, ami egy érdekes lóugrással A király visszatér (1980) képében látta meg a világot. A rossz nyelvek szerint a Rankin/Bass stúdió – A Gyűrűk Ura első két kötetét kihagyva – azért rögtön ezt filmesítette meg, mert megneszelték, hogy a United Artist stúdió elkaszálta Ralph Bakshi kétrészesre tervezett adaptációjának második – A király visszatért feldolgozó – felét.  Valójában azonban már a Bakshi film bemutatása elött is ez volt a szándékuk, és a folytatás előkészületei már akkor elindultak, amikor még nem lehetett tudni, hogy Bakshi filmje befejezetlen marad.

A Gyűrűk Ura (1978)

Kétségtelenül a leghíresebb és legérdekesebb az összes Peter Jackson előtti Tolkien adaptáció közül a legendás Ralph Bakshi A Gyűrűk Urája. A 70-es évek elején a formabontó, a nagyváros szegény részeinek életet kendőzetlenül bemutató, erőszakos és olykor pornográf rajzfilmjeivel (Fritz, a macska, Heavy Traffic) hírnevet szerzett Bakshi – abszolút úttörője volt Amerikában a felnőtteknek szóló animációnak – valószínűleg legkevésbé kézenfekvő választásnak hangzik arra, hogy megrendezze a Gyűrűk urát. Mégis miután hosszú évekig győzködte a jogbirtokos United Artist-et, végül ő adaptálhatta elsőként Tolkient a nagyvászonra. 

A Gyűrűk Urát sokáig a „megfilmesíthetetlen” regények között tartották számon, ezért is halogatta sokáig a stúdió. Ezt a reputációt pedig az 1978-as rajzfilmnek sem sikerült megtörnie. Főleg, mert nagyjából olyan nehezen készült el, mint ahogy Frodóék eljuttatták a Gyűrűt Mordorba. Kezdve a forgatókönyvvel. Mire ugyanis Bakshi beszállt a projektbe, a UA-nak már volt egy kész scriptje. Amit nem más, mint a hírhedt Zardozt (1974) éppen megrendező John Boorman írt. Aki olyan eszement dolgokkal dúsította Tolkien művét, mint Frodo és Galadriel szex-jelenete, Gimli sárból történő újjászületése vagy éppen Boromir és Aragorn csókja (Arwen vérével az ajkukon). Bakshi természetesen kukázta a forgatót – pedig micsoda film lett volna! Sajnos a Chris Conkling által írt új verzió sem tetszett neki, így végül  Az utolsó unikornist is jegyző Peter S. Beagle fejezte be a forgatókönyvét. Miközben a producerek is elkezdtek folyamatosan cserélődni,  végül a Bakshi korai filmjeit is gyártó Saul Zaentz vállalta a finanszírozást. (Ő, amúgy az összes Tolkien merchandise jogot is megvette, ami később komoly problémákat okozott Peter Jacksonnak is.)

Ám nemcsak a forgatókönyv és a finanszírozás okozta a nehézséget, hanem Bakshi stílusa is. Bár értelemszerűen visszavett a korábbi filmjeit jellemző erotikus és erőszakos elemekből (néha így is félelmetesebb és durvább, mint Jackson), a kísérletezésből nem. A Gyűrűk urában számos animációs módszert és stílust vegyít.

Alapvetően a képi világ jóval „felnőttesebb” mint A Hobbitban. Az animáció többsége Rotoscope (a motion capture elődje) eljárással készült, amely egyfelől kifejezetten élethű mozgásokat tesznek lehetővé, másrészről a figurák nem részei a környezetnek – olyan, mintha vetített háttér előtt “vették” volna fel a filmet. A csatajeleneteket és a nazgulokat pedig láthatóan emberi szereplőkkel forgatták, akikre aztán lényegében „ráhúztak” stilizáló effekteket. (Vagyis hát ezt az érzetet keltik, az eljárás a CGI és a számítógépek előtt ennél jóval bonyolultabb volt.) Erre főleg a spórolás miatt volt szükség, és bár így az atmoszféra kifejezetten pszichedelikus, vizuálisan ezek a részek nagyon kilógnak a film rajzolt részeiből. Illetve a kivitelezésük minősége sem egységes.  

Nem csak a képi világ, hanem a cselekmény sem teljesen konzisztens. Bakshi és az író Beagle között eleve sok vita volt, hogy mi kerüljön be a filmbe. De, ami talán nagyobb probléma egy ilyen projektnél, hogy – ahogy azt a csodálatosan katyvasztikus Wizards esetében is láttuk – Bakshi rendezői erőssége nem a fókuszált, szorosan vezetett cselekményben rejlik. (Ami nem csoda, tekintve, hogy Bakshi ez idő tájt, miközben több projekten dolgozott egyszerre, jelentős mennyiségű drogot is fogyasztott, ami nyilván nem segíti az ilyen jellegű kreatív munkát) Ezt olykor a film tempója is megsínyli. Bár a filmben számos – nem mellesleg remek – karakterek közti apró interakcióra épülő közjáték van, a fő-sztori/kaland kifejezetten egyenetlenül halad. Ezért a karaktereknek sincs ideje igazán kibontakozni. Maga a cselekmény A Gyűrű szövetsége és A Két Torony eseményeit sűríti össze, erre pedig értelemszerűen nem elég 132 perc. Bakshi meglepően pontosan adaptál – van pár olyan elem, amit például Jackson kihagyott, de ő nem -, a könyv dialógusait is pontosan veszi át, ám a szűk időkeret miatt az egész így is egészen vázlatosnak érződik. Főleg, ami A Két tornyot illeti.

Mintha egy Best of Tolkien válogatás lenne az első két könyv legfontosabb jeleneteiből. 

Emiatt pedig a könyvet nem ismerők számára is nehezebb megérteni. Vannak azonban remek elemei is a filmnek. Ilyen Leonard Roenman zenéje, és a John Hurt karizmatikus Aragonja által vezetett szinkrongárda (Legolas szerepében maga C3PO!). Ám míg olykor remekül sikerül Tolkient adaptálni (Boromir halála), addig máshol sokkal szegényesebben (a bénácska Balrog). A sokszor használt stilizált hátterek egyfelől egy egyedien túlvilági, pszichedelikus atmoszférát teremtenek, másfelöl azonban nem sikerül megteremteni egy karakteres Középföldét. Bakshi filmje minden téren inkonzisztens. Összeségében talán kudarc, de egy kifejezetten izgalmas, érdekes és egyedi kudarc. Nem csoda, hogy Jacksont is megihlette, aki konkrét kameraállásokat, képeket vett át ebből a filmből.

Minden hibája ellenére számomra mégis az a legszomorúbb, hogy Bakshinak nem volt lehetősége befejezni. Eleve két részben akarta adaptálni a regényfolyamot. A gyártó United Artist azonban nem volt hajlandó előre bevállalni a második részt (még azt sem engedték, hogy a címbe bekerüljön az „első rész” megjelölés, hiszen „ki fizetne egy fél filmért”). De konkrétan nem is utasította el azt, ebből a bizonytalanságból kifolyólag Bakshiék nem is tudták rendesen lezárni a filmet, ami a helm-szurdoki csata után kurta-furcsa véget ér. Mintha az lenne a szövetség végső győzelme.  

Cserébe azonban elkészült a Rankin-Bass páros Hobbitját folytató A király visszatér. Mondjuk azért kár volt. (Bár a címben én is trilógiaként hivatkoztam a három rajzfilmre, látható, hogy Bakshi adaptációja teljesen független a másik kettőtől.)

A király visszatér (1980)

Már a látványon érezhető, hogy ez nem Bakshi folytatása. A látványvilág ugyanis épp olyan meseszerű, tradicionálisan animált, mint A Hobbit. Sőt annak több szinkronszínésze – köztük John Huston, mint Gandalf – is visszatért. Noha a barnásabb színvilággal, mintha próbáltak volna egy komolyabb, komorabb hangulatot adni, az az igazság, hogy ez még A hobbitnál is jóval gyermetegebb alkotás.

Nem csupán azért – mert egy eposzi csatajelenetkeből álló könyv adaptációjaként – alig van benne akció, és azok is meglehetősen visszafogottak, hanem mert teletömték énekbetétekkel az egészet.

Az 1980-as A király visszatér egy musical, amiben többek között arról énekelnek az orkok, hogy nem bírják már a korbácsot.

A filmnek amúgy van egy kerete, ami A Hobbittal hivatott összekötni, egy minimális a folytonosságot teremtve, a két, időben meglehetősen távol eső sztori között. Magából a címadó regényből, csak az utolsó harmadot sikerült feldolgozni. Azt is jó sok narrálással, minimális izgalommal és rengeteg kihagyott eseménnyel.

Ez az a film, amit jó szívvel csak Tolkien-szűz kisgyerekeknek tudok ajánlani, mindenki másnak hatalmas csalódásként hatna. Az idősebbeknek egyszerűen baromi unalmas lesz. Ráadásul annyi mindent hagytak ki, változtattak meg a könyvhöz képest, hogy ha levetítenénk a Tolkien Társaságnak, szerintem agyvérzést kapnának.

Ilyennek történtek tehát Középföldén Jackson előtt. Hogy jobb, vagy rosszabb az véleményes (valószínűleg azért nem jobb). Ám egy biztos: bár Jackson filmjei hivatkozási alappá váltak, nem az ő látásmódja az egyetlen, amivel érdekesen meg lehet ragadni Tolkien világát. Hogy A hatalom gyűrűinek sikerül-e ezt megugrani, az lassan kiderül. Ha pedig megnéztétek, akkor mindenképpen gyertek majd a Facebook csoportunkba is diskurálni róla (és minden más tündés, hobbitos kalandról.) 

Szerző

Leave feedback about this

  • Quality
  • Price
  • Service

PROS

+
Add Field

CONS

+
Add Field
Choose Image