Ötvenes éveiben járó fekete férfi figyel egy kaliforniai házat. Amikor a szomszédot távozni látja, felfegyverzik, és behatol. A házban lakó idős nőt intenzív dulakodást követően egy éles fegyverrel lefejezi, majd annak megkésve közbelépő lakótársával hasonló módon végez. Ezt követően megcsonkítja áldozatait, és sietősen elhagyja a helyszínt.
Azokban, akiben a leírás esetleg kellemetlen reflexiókat ébresztett, hadd oldjam a feszültséget, a támadó ugyanis maga Jamie Foxx! Még így sem oké? És ha azt mondom, a lakók vámpírok voltak? Nem, tudtommal nem csináltak semmi rosszat. Igen, anyagi haszonszerzés miatt végeztek velük ilyen brutális módon. De hát éles fogak, fekete vér, meg nem is mutattak túl jól a napfényben… Mi, hogy ez még mindig fajgyűlölet-motiválta bűncselekmény?! Áh, úgysem jövök ki jól ebből a történetből.
Sajnos a harcművész-kaszkadőr-elsőfilmes rendező J.J. Perry által dirigált Nappali műszak sem.
Lassan érik az óbor: Perry 1987 óta sodorja magát rendszeresen életveszélybe különböző kétes (Kickbox harcos 3: Harcra kényszerítve) és nem annyira vészes (Constantine – A démonvadász) produkciókban. Sőt, még Wesley Snipes mellett is megfordult, miközben az fekete bőrkabátban irtotta felebarátait, minden idők legvörösebb diszkójelenetével indítva. Perry kamera mögötti debütálásának főelkövetője, Bud Jablonski (Jamie Foxx) az értékes szemfogak letörésében annyira azért nem Penge, mint a Daywalker: gyilokkeresete semmire sem elég, szabályszegései miatt pedig kipenderítik a vámpírvadászok szakszervezetéből.
Jablonski még a cipőjét is kénytelen eladni, de ezzel sem kerül közelebb ahhoz a tízezer dollárhoz, amire családja megtartásához szüksége lenne. Értékes prédákat kellene hát ejtenie, mégpedig gyorsan. Elvégre a család szent dolog, persze csak ha az a sajátod; másé hadd hulljon. Audrey San Fernandoé (Karla Souza) mondjuk, aki ráadásul már el is nevezte magát a Völgyről, amit fel óhajt vásárolni, hogy aztán benépesítse hemoglobin-szopkodókkal. Ő nem csak azért gonosz, mert klisés szónoklatok kíséretében önti konkurenciáját amolyan Halálos fegyver 3-asan betonba, hanem mert holthideg szívére vette, hogy vadászunk kizsigerelte lányát, és ezért bosszút esküszik.
Nem azt mondom, hogy szimpatikus pszichopata, de igazából el nem ítélhető okokból borul ki. Mindegy, furcsa az étrendje, ezért meg kell döglenie.
Innentől a cselekmény szövői a legsötétebb Netflixes hagyományokat követve veszik elő ugyanazt az az ódon, poros karácsonyfát, és megpróbálnak rá új díszeket aggatni. Ahogy Szaniszló kolléga a Project Power kapcsán megfogalmazta: “a szolgáltató ígéretes alapötletekkel, hívónevekkel csalogat, a néző meg végül ott találja magát az átgondolatlanság és az impotens megvalósítás gödrében.” A jó hír az, hogy a felszíni csillogás ezúttal relatíve hosszú ideig leköti a figyelmet, de azért a dohszag (dögszag?) legkésőbb a játékidő kétharmadánál már zavarni kezdi a műélvezést.
Tovább taglalva a fentieket a a Nappali műszak Szentháromsága a poénok, az akció – és az isten verje meg, kell lennie még valaminek… Ízlés dolga persze, de a rap-rock-country soundtrack szerintem remekül eltalált, illetve a szereplőválogatás is szórakoztatóan szállítja a totális agyhalálba torkolló élményt. Jamie Foxx a Project Power és cikkünk tárgya után jó eséllyel első számú jelölt lesz a nagyívű ígéreteket aprópénzre váltó akciódarálások zászlóvivőjére. Mellette Dave Franco kiváló buddy-movie kellék az előírásfetisiszta, magát meleg helyzetekben összevizelő Seth-ként, a kisebb szerepekben pedig üde színfolt Snoop Dogg, Scott Adkins (A feláldozhatóak 2), vagy a bundesliga-hajú Eric Lange (Narcos: Mexikó). Az idősödő, kicsit suta Jablosnki oldalán többek közt feltűnik még Meagan Good (Shazaam!), mint nála jónéhány évvel fiatalabb és ligával feljebb focizó volt feleség (és itt esküszöm, hogy nem az irigység beszél belőlem). Hogy mi tartja a lángot a szétzilált párban – merthogy tartja – arra konspirációs teóriákat lehetne alapozni.
A sztori annyira sablonos és felszínes, hogy kizárólag az akció miatt nem nyúlunk tíz perc után a távirányítóért. Ugyan drónfelvételes autósüldözések mára ipari standardnak számítanak, ezek igencsak hatásosan lettek megkomponálva. Azonban a Sam Raimi (Evil Dead-trilógia) szellemi örökségének ható közelharcok viszik el a prímet: aki látta már a láncfűrészkarú Ash-t hentelni, pontosan tudja, mire gondolok. Aki nem, az groteszk, gusztustalan, brutális(an vicces) jelenetekre számítson, amiken tényleg hangosan lehet röhögni (nekem és nézőpartneremnek legalábbis sikerült). Ha az általános színvonal tudta volna hozni a harcokét, igazi A-kategóriás szórakozást nyújtó B-filmet kaptunk volna, azonban a Netflix ezúttal sem kívánt különösebben eredetit alkotni, és beérte a szokványos formulákkal. Így hiába kerültek helyükre a különböző alkatrészek, azok továbbra is a régi, kiszámíthatóan zakatoló gépezetet hajtják.
Kérdés, hogy vajon meddig lesz még elég az előfizetői bázisnak az egynek jó filmek sorozata.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.