Újra virágkorukat élik a kosztümös filmek, Jane Austen regényei pedig mindig konyhakész alapanyagot tudnak szolgáltatni egy-egy régenskori tanmeséhez. Az utóbbi évekre pedig jellemző ezeket a klasszikus műveket vagy akár magát történelmet szabadabban adaptálni, gondoljunk csak az Anya-Taylor Joy főszereplésével készült színes-szagos Emmára (2020), a Bridgerton diverz, pasztellszínű, Madonna-dallamokban és szexualitásban úszó világára, vagy a Nagy Katalin- A kezdetek eleresztett agyú, parádés életrajzi drámájára.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A Meggyőző érvek erre a vonatra próbál felszállni segítségül hívva némi Phoebe Waller-Bridge féle öniróniát, élve a negyedik fal áttörésével, amitől az öszhatás végeredményben kicsit az Enola Holmesra hajaz.
Ha nem ismernéd a történetet: Anne Elliot (Dakota Johnson) hajadonként tengeti életét károsan képmutató, de alapvetően nem rosszindulatú családja körében, miután nyolc évvel korábban lebeszélték egy házasságról élete szerelmével, lévén, hogy a férfi teljesen vagyontalan volt. Apja – Richard E. Grant kisujjeltartósan fennkölt megformálásában – csak a külsőségekkel törődik és szórja a pénzt, nővére, Elizabeth pedig lekezelően bánik vele. Így a kor normái szerint már vénlánynak számító Anne körül eljegyzésének felbontása óta nem sok dolog változott, és e fásult eseménytelenség szépen konzerválta mélabús lelkiállapotát. Ám szerelme, Frederick (Cosmo Jarvis) váratlan visszatérése felkavarja az állóvizet.
A Netflix ezzel a filmmel is maradni próbál a modern, bevállalósabb feldolgozások vonalán. Anne szinte folyamatosan áttöri a negyedik falat és a nézőkhöz beszél, gesztikulál vagy csak arcokat vág, és meg kell hagyni: ez mind Dakota Johnsonnak, mind az alapanyagnak jól áll. A nyelvezet is modernebb, és a művet helyenként szitkomszerű jelenetek is tarkítják. Az erdei kirándulás közben kihallgatott bizalmas beszélgetés foszlányait hát persze, hogy egy félreesőnek csak hitt bokorba pisilés kínos pillanataiban sikerül elkapni, és nekérdezdhogy-jelleggel megvalósul az is, hogy főhősünk saját borát véletlenül tulajdon fejére öntse. Ezek jól is működnek, Johnson láthatóan lubickol szerepében, és jól hozza az esetlen szürke kisegérség mögött megbúvó báj és kedvesség archetípusát. De a film igazi meglepetése a Mia Mckenna-Bruce által alakított Mary Elliot, Anne testvére, aki gyerekes figyelemhiányával, viccesen pofátlan önzésével kimondottan szórakoztató jelenség. Mindez azonban kevés ahhoz, hogy Carrie Cracknell rendező munkáját a jobb Austen-adaptációk közé emelhessük.
HIRDETÉS
A negyedik fal áttörése alapvetően betölti a szerepet, amire szánták: közelebb hozza az alapanyagot a mai kor nézőjéhez. A film tempója jó, amihez nagyban hozzájárul a könyvhöz képest kissé in medias res kezdés is. De sajnos a Meggyőző érvek amilyen merész próbált lenni, olyan bátortalan lett.
Mert ennél sokkal bevállalósabban kellett volna adagolni a hozzáadott fifikát ahhoz, hogy a végeredmény az az igazán menő, a korhűséget tornacsukásan lazán kezelő adaptáció lehessen, ami láthatóan lenni szeretett volna.
Mert modernizálni bátran érdemes. Erre példaként hozható akár a Spinédzserek is, amiről első ránézésre kevesen mondanák meg, hogy az Emma című Austen-regény adaptációja, mely a kilencvenes évek tinifilmjeire áthangszerelt klasszikus értékeknek köszönhetően vált kultfilmmé. De jó példa a Büszkeség és balítélet meg a zombik, ami popcornmozit csinált ugyan Austen klasszikusából, de már a címe is mutatja, hogy legalább nem kesztyűs kézzel tette. Hasonlóan járt el a szintén régenskori Angliában játszódó Bridgerton, ami nem elégedett meg színesbőrű szereplők mutogatásával és kortárs slágerek vonósnégyesre alkalmazásával, de közben csakúgy mellékesen maradt játékideje olyan finomságokra, hogy keményen bemutasson az elpironkodott szexuális felvilágosításnak is, annak következményeivel együtt.
A fentiekhez képest a Meggyőző érvekben bántóan sok a kihagyott ziccer. Ennek a filmnek mindene megvolt, hogy kiváló lehessen, de nem élt vele. Anne ha már közvetlenül hozzánk, 2022 közönségéhez beszél, végtelen mennyiségű önreflexív poénra lett volna lehetősége, ám így csak felületes utóérzetét kelti annak a pazar előadásmódnak, ahogy a Fleabag vonta be a közönségét a világába. Főhősünk gátlástalanul használhatta volna a szövegkönyvben gyéren alkalmazott mai szleng többszörösét is. Mert ha a 19. század közepébe csakúgy beszúrjuk az “ex” szócskát, az nem érdekesen üdítő lesz, csak anakronisztikus. Ha már ennyire bridzsitdzsónszosan szimpatikusan szerencsétlen hősnőt és szituációkat akarunk, kikacsintásként meg lehetett vola idézni akár a Jóbarátok valamely kultikus jelenetét. Kaphatott volna a mű korába nem illő, de találó zenei betéteket, ahogy Sofia Coppola jó ízléssel meg is kockáztatta ezt a Marie Antoinette-ben. Vagy bármi, csak bárcsak, bárcsak lett volna a Meggyőző érvek bátrabb! Vérzik a szívünk a próbálkozásért.
Mindent egybevetve a Meggyőző érvek hordozza magában mindazt, amitől együtt lehet érezni szerencsétlen szívekkel, izgulni lehet egy (újra)alakuló románcért és nevetni az ismerős kínokon, csak sajnos nem sikerült sem műfajából kitűnnie, sem az általa követett trendből kihozni a maximumot. Ideális romantikus film a késő esti borozás mellé, feltéve persze, hogy a szánkba öntjük, és nem a fejünkre. Mármint a bort.
