Az Elhagyott part hat, kortárs sci-fi írótól származó, friss novellát tartalmazó kötet, amelynek olvasása a novelláskötetek jól ismert hullámzó színvonala mellett kényelmetlen fészkelődést is eredményez annak láttán, hová is tartunk mind technikailag, mind emocionálisan. A történetek alapjait ugyan már ezerszer elhasználták, mégis frusztráló olvasni, hogy ezekben a legújabb variációkban hová jut el az ember, az emberiség, a kultúra, és a jelenünkről, jövőnkről való gondolkodás.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A kötet eredetileg egy 2019-es felkérés eredménye, avagy a kiadói ajánlás szerint az Amazon megkereste Blake Crouchot, hogy állítson össze egy hat novellából álló antológiát az Original Stories sorozatukba. A szerző ennek készséggel eleget is tett, és saját története mellett meghívta a kortárs sci-fi további íróit is, akik: N. K. Jemisin, Veronica Roth, Amor Towles, Paul Tremblay és Andy Weir. Az itthon is népszerűbbek közül többüket a szóban forgó antológiát is gondozó Agave Könyvek jóvoltából (Weirt a Fumaxéből, Roth-ot a GABO-éból) ismerhetjük, így hát ésszerű lenne azt feltételezni, hogy egy sikerszerzőket felvonultató gyűjtemény is ugyanolyan lelkes fogadtatásra talál, mint az önálló köteteik.
Azonban az Elhagyott part egyik legalapvetőbb és legmeglepőbb hibája éppen az, hogy a felkérésre írt történetek többsége ezen sikeres szerzők számára nem más, csak egyszerű ujjgyakorlat.
Megvan bennük a rájuk jellemző humor, vagy épp az a sajátos világlátás, ahogy kívülállóként a társadalomról gondolkodtatnak egy-egy szereplőn keresztül. Andy Weir Véletlenérték történetében most is hozza a zsenifigurákat, miközben hülyére vesz mindenkit. Blake Crouch a címadó novellában úgy billenti át főszereplőjének erkölcsi korlátait, hogy szinte észre sem vesszük, mikor kezdtünk el ennyire együtt érezni mind emberrel, mind MI-vel egyaránt. Sőt, Veronica Roth Bárkájában kifejezetten lírai részleteket is felfedezni, viszont a tény, hogy minden történet egy mára már igencsak elhasznált sci-fi toposzból építkezik, kissé lelombozó.
HIRDETÉS
Maga a toposzhasználat a science-fictionben nem megvetendő művelet, hiszen a témaválasztás lényege éppen az, hogy egyes szerzők saját látásmódjukat és egyedi nyelvezetüket felhasználva milyen irányba képesek elvinni egy adott kiindulópontból a történetet. Az Elhagyott part novellái ebből a szempontból kétféle irányvonalat képviselne. Néhány novella kifejezetten apokaliptikus vízióként festi le az emberiség, az emberi kultúra és az élet jövőjét, míg mások ennél sokkal szűkebb mértékben vizsgálják a közeljövőt, leginkább a technikai fejlődés és annak az emberekre tett hatása felől megközelítve a témát.
Amor Towles a génmódosítás és a születendő gyermek életének előzetes áttekintésével az egyén személyes jövőjének kérdésével foglalkozik az Érkezés a célhoz c. írásában. Andy Weir a kvantumszámítógépek használatával kizsigerelhető szerencsejáték-üzemeltetők átverésének lehetőségével játszik el a Véletlenértékben. Maga a címadó Crouch-novella összeköti ezt a két halmazt, és egy elbeszélésben foglalkozik a közeli jövőben véletlenül életre hívott mesterséges intelligencia veszélyeivel. Ha a MI elszabadul, még akár az emberi lét egyik fő jellemzőjét kiiktathatja: a minket a gépektől és más, testet öltő MI-ktől megkülönböztető biológiai reakciót, így változtatva át az embert szuperhumánná. Sajnos egyik történet sem mentes a már említett sci-fi sablonoktól: MI, klónozás, világjárvány, gyilkos aszteroida… mindent láttunk már. Ami élvezetes ezekben az írásokban, a sablon mellé letett hangvétel, az elbeszélésmód – például több novella is használ a szokásos E/1-től vagy E/3-tól eltérő elbeszélésmódot -, esetenként a líraiság.
Ezek az érdekes, időnként a Black Mirror világát idéző novellák jelentősen felhúzzák a kötet színvonalát. A hagyományosabb vonalat követő, bolygógyilkos aszteroidáról, világjárványról, világvégét túlélt földi mintatársadalomról szóló írások mélyen táplálkoznak a sci-fi toposzok eszköztárából. Paul Tremblay klónozással újra és újra létrehozott hőse egy kifejezetten elhasznált sémára, a klónként újraalkotott partner toposzára építkezik.
N. K. Jemisin Hugo-díjas kisregénye (Szükségbőr) pedig arra, hogy a környezetkárosításért pusztán egy meghatározott csoport a felelős.
Történetében egy távoli világból a Földre visszaküldött figura szemén keresztül mutatja be azt az elméletet, miszerint a tönkretett és haldokló bolygó azonnal jobb hellyé válik, ha kiveti magából a szennyezések és a környezetrombolásért felelősek csoportját.
A Földnek ütköző aszteroida-toposzát sem kell már különösebben bemutatni a rutinosabb sci-fi olvasók (és nézők) csoportjának, ám Veronica Roth Bárka c. novellája sokkal több ennél az alapgondolatnál. Az írás két ember különleges, az utolsó napokban megerősödő kapcsolatáról mesél a világvége árnyékában, ami a kötet legszívhezszólóbb alkotásává teszi ezt a novellát.
A Bárka egyszerre szól az élet dicséretéről, az identitás megőrzéséről, a veszteségről és a múlandó dolgok értelméről.
Az Elhagyott part nem ígéri, hogy egyetlen vezérfonal vagy közös tematika mentén fogja felfűzni a felvonultatott írásokat. Összehasonlításuk így nem feltétlenül objektív, viszont a közös mintázatok és egyes kiindulópontok miatt szubjektíven mégiscsak sorrendezhetővé válik. Együttesen tartalmaz kifejezetten erős, figyelemfelkeltő módon megírt, és gyengébb, közepesnek mondható írásokat.
Ahogy a többszerzős novelláskötetek általában, úgy az Elhagyott Part sem tökéletes, nem egyenletes, de néhány innovatív megoldást alkalmazó írásáért mégis érdemes kézbe venni. Blake Crouch történetét ráadásul hamarosan filmre adaptálják, így a sci-fi rajongóinak semmiképp sem érdemes figyelmen kívül hagynia az eredeti kisregényt .
