Sorozat

Mélységek magasságai – Eufória 2. évad

Az új évad meglehetősen felemásan indított pénisztornádóval, szerelmi háromszöggel, erős gengszterzsánerrel és egy csipetnyi pisi-kaki humorral, majd elkezdett még mélyebbre tekinteni a karaktereibe. Eszébe jutott, hogy ő egy minőségi sorozat, és elkezdett nevéhez méltóan viselkedni, több szempontból túlszárnyalva korábbi önmagát.

Az ötödik rész eddig a legerősebb epizódja nemcsak az évadnak, de az egész sorozatnak. Korábban nehéz volt vitába szállni azzal az állítással, hogy a széria glorifikálja a drogozást, ám ezt az adósságát már az első pár részben elkezdte törleszteni. Mostanra pedig annyira kiteljesedett ez a törekvés, hogy az említett epizód önmagában alkalmas arra, hogy drogprevenciós kampányok keretében vetítsék le. Itt nyoma sincs a szemkápráztatóan gyönyörű, színes, álomszerű beállításoknak; Rue összeomlására csak a rögvalóság marad.

Zendaya ötven perc alatt végigzongorázza a függőséggel járó összes érzelmet és védekezési mechanizmust:

haragot, mások hibáztatását, önmaga hibáztatását, sajnálkozást, rosszullétet, könyörgést, elvonási tüneteket, halálvágyat, míg a forgatókönyv végigrángatja Ruet egy csokornyi szituáción, amiben a drog tönkreteheti vagy elveheti az életét. Az epizód is és maga Zendaya is külön megérdemel ezért egy Emmy díjat. Az ötödik rész kiemelkedő színfoltja még a tanárnőből lett drogdíler Laurie, az igazi szociopata, akit Martha Kelly vérfagyasztó módon, minimális eszközökkel alakít.

Zendaya. Elég csak ránézni.

Ruenál ebben az évadban csak Cassie sajnálnivalóbb. Sidney Sweeney nagyot alakított a szerepben, pedig nem lehetett könnyű dolga a karakterével. A lány gyakorlatilag nyolc epizód óta lábon hordja ki az idegösszeomlását, és ebből a helyzetből se előre, se hátra nem tud mozdulni, csak a rossz döntéseiben dagonyázik. Így a karakter nem tud fejlődni, Sweeney pedig végigsírta, -ordítozta és -itta az évadot. Cassie és Rue szála szépen egymással szembeállítható: bár mindketten ugyanannyira segítségre szorulnak, de míg Rue problémáját a környezete komolyan veszi, és annak ellenére sem hagyja magára, hogy a lány sokáig elutasítja a segítséget és masszívan rombolja a kapcsolatait, addig Cassiet senki nem veszi komolyan, pedig nyíltan kéri a figyelmet, csak a lehető legszerencsétlenebb módokon. Még a saját anyja sem támogatja, barátai elfordultak tőle, és az egyetlen kapcsolata a toxikus Nate maradt. Cassie a szomorúságát senkivel nem tudja megbeszélni, mert szavai sincsenek még rá, így még a konzekvenciákat sem tudja levonni úgy, mint Rue; kényszeredetten toporog egy liftaknányi négy fal között.

Cassie. “Sohasem voltam boldogabb.”

Cal (Eric Dane) szála volt a legellentmondásosabb, és leginkább kontraproduktívnak tartott karakterábrázolás. Cal Jacobs karakteríve az elnyomott szexuális irányultság és az ebből fakadó frusztráció következményeit hivatott bemutatni, de abból a legdurvább szélsőséget sikerült reprezenálnia.

Mert Cal nem egyszerűen meleg vagy queer, hanem egy sérült ember, aki a saját sérülése miatt a szeretteit bántja.

A heteronormatív közegben felnőtt Cal nem egyszerűen sebeket ejt, hanem szánszándékkal bántalmaz. Sajnos a forgatókönyv ezt egyértelműen a szexualitásával köti össze, miközben tinédzserkori emlékeiből sejthető, hogy az apja keményen fogta, és onnan hozza a durva természete nagyobb részét, erre azonban csak egy félperces jelenetből következtethetünk. Cal szerepköre inkább a fia, Nate szociopata viselkedésének megalapozásaként működőképes, mint önmagában is megálló karakterdrámaként.

Nate figurája apjához való viszonyával végre kezd egy kicsit árnyalódni. Az első évadbeli velejéig gonosznak tűnő fiúhoz képest kirajzolódni látszik valaki, akinek egyfelől fogalma sincs róla, hogy legyen jobb ember, de próbálkozik a maga félrecsúszott eszközeivel. Cassie iránti vonzalma – ha valódi szerelemként nem is hihető – egyértelmű voksolás részéről azokra az értékekre, amiket a lány megestesít; érzékeny, érzelmes, sérülékeny, ártatlan és védelemre szoruló, vagyis minden, ami nem Nate Jacobs. A fiú természetesen nagy igyekezetében, hogy törlesszen valamit az emberiségnek, továbbra is lazán traumatizál másokat, de legalább végre ő is többdimenzióssá vált.

Az évad legjobb húzása volt – az utolsó részekig szinte észrevétlenül – az évad főszereplőjének megtenni Lexi Howardot (Maude Apatow), azt a szereplőt, akivel soha nem történt semmi rendkívüli, mindössze csak arra volt kárhoztatva, hogy az első sorból nézze végig, ahogy másokkal minden megtörténik.

Fezcoval közös lassan felépített románca pedig igazi közönségkedvenc; Maude Apatow és Angus Cloud között jól munkál a kémia, és teljesen hihetően épülnek fel az érzelmeik annak ellenére, hogy a legtöbb játékidejüket külön töltik telefonon beszélgetve vagy egymásra gondolva.

Lexi első színdarabjának bemutatóján

A szériára jellemző, hogy váltogatja, melyik szereplőjét teszi meg fő karakternek. Ebben az évadban a mellészereplők közé sorolódott karakterek közül a legmeglepőbb Jules (Hunter Schafer), akinek bár hangsúlyos a jelenléte az elején, az évad második kétharmadában kispadra került. Hasonló történt az újonnan bevezetett Elliottal (Dominic Fike), aki az Eufória új felfedezettje, és mind színészileg, mind karakterében van még benne potenciál.

Hunter Schafer és Dominic Fike

Bár a sorozat színes-szagos esztétikájából most sokat feláldozott a realizmus oltárán, azért kreativitásból továbbra sincs hiány. A Nate szorongásait leképező videoklipszerű képsorok, a Lexi fejében filmforgatássá adaptálódó saját élete, a Rue Jules iránti érzelmeit kifejező hommage jelenetsor, Zendaya felszabadult tánca egyszerűen csodásak. A Lexi színdarabjának csúcspontját képező gyúrós “táncjelenet” a fiúöltözőben pedig annyira látványos, hogy durva obszcenitása ellenére helye volna egy képzeletbeli “Top 10 musicaljelenet, amit látnod kell, mielőtt meghalsz” listán.

Ám az évad messze nem tökéletes. Szerencsére az első felében villogtatott indokolatlan mennyiségű hímtag mennyisége az évad második felére csillapodik. De ahogy Sam Levinson a második etap nagy dobásaira helyezi a hangsúlyt, hajlamos apró következetlenségeket is ejteni. Például nem egyértelmű, hogy Lexi tulajdonképpen miért is hozza összefüggésbe a homoszexualitással az egész iskola színe előtt Nate-et. Sejthető, hogy barátnőjétől hallott valamit, ami erre késztette, de ez nem derül ki egyértelműen. Ahogy az sem világos, hogy mi lesz egy bőröndnyi drog eltűnésének következménye, de egy értelmetlen haláleset és egy kommandós rajtaütés is kissé kilóg a sorozatból stílusában.

A sorozat próbálkozik komikumot is bevetni, de gyakran nem jól kezeli azt. Igy például Lexi színdarabja amilyen szépen indult a hetedik részben, úgy lett agyoncsapva a fináléval. A színpadi botrányjelenet ugyan kiváló terepet szolgtáltat arra, hogy Cassie szájába adjon fontos mondatokat, de közben elkomolytalankodták az egészet.

Sajnos az évadra egyébként is jellemző, hogy itt-ott túlbohóckodja a drámát (gondoljunk csak az első epizód szitkomszerűségére).

Más esetben azonban nagyon is betalál: szavak nélkül is megmosolyogtató, mikor Cassie kvázi Maddynek öltözve megy iskolába, de a Kat fejében életre kelő borotvaéles szatírától is jókat lehet derülni.

Mivel az évad jellemzően fontosabb katartikus pontokra van kihegyezve, az üteme kissé egyenetlen: az epizódok az ötödik rész kivételével egyenként nézve nem igazán működnek, inkább az egész évad egy film, amiben vannak átvezető részek és csúcspontok, épp ezért inkább maratonban érdemes nézni.

Összességében az évad apró hibáival együtt kiválóan működik. Az Eufória még mindig, és mostmár még inkább az a sorozat, amit mindenkinek érdemes lenne látnia, aki tinédzserekkel foglalkozik.

Eufória (Euphoria) – amerikai drámasorozat, 2. évad, 8 epizód. Epizódonként ~50 perc. Csatorna: HBO. Premier: 2022. január 10. Értékelés: 8/10 raptor

Szerző