Sorozat

Mert életben maradni nem elég – Tizenegyes állomás

2022-ben, két évvel a Covid világjárvány után mi újat tud mondani egy világjárványos posztapokaliptikus sorozat? Nagyon is sokat, és pontosan azért, mert volt balszerencsénk a majdnem világvégéhez. Tizenegyes állomás (Station Eleven) sorozatkritika.

Emily St. John Mandel Tizenegyes állomás c. regényének alaphelyzete, miszerint egy világjárvány felborítja az emberi civilizáció addigi menetét, 2022-ben nem elképzelhetetlen. Mandel történetében olvasható pusztítás talán még messze van, de könyvében felsorakoztatott emberi szintű problémák nagyon is közel vannak hozzánk. A 2022 december 16-án debütált HBO MAX sorozatadaptációja ezért is tud újszerű lenni, de számos új gondolat – akár posztapokaliptikus történetek, akár való életünk felől – is hozzátesz a miniszéria egyediségéhez.

[central_article_recommendation title=”Kapcsolódó” url=”https://roboraptor.hu/2016/11/25/de-mi-marad-belolunk-az-apokalipszis-utan/” image=”1″ lead=”1″]

A könyvhöz hasonlóan a sorozat is Arthur Leander (Gael García Bernal) színész halálával indul, akit éppen Lear király előadáson éri utol a végzet – előadás közben szívinfarktust kap. Az esemény eltörpül az éppen mindenkin végigsöprő influenzajárvány mellett, amely 100 nap múltán a civilizált társadalom végét jelenti. A színészhez kötődő emberek – volt felesége, Miranda (Danielle Deadwyler), Arthur színésztársa, Clark (David Wilmot), a színész fia, Tyler (Daniel Zovatto) és a széria tényleges főszereplője, Kirsten (gyerekként Matilda Lawler, felnőttként Mackenzie Davis), az Arthurral együtt játszó gyerekszínész – világvége közben és utáni élményein, történetein keresztül bontakozik ki az a valami, ami a Tizenegyes állomást jó és különleges sorozattá teszi. Ami szembeötlő változás az alapműhöz képest, az a hangsúlyok eltolódása. Míg a regény egy szépirodalmi igényességgel megírt szomorkás mese emberekről – ezáltal az emberiség látleletete -, addig a sorozat igyekszik tipikus sorozatos húzásokkal behúzni nézőit. Patrick Somerville forgatókönyvíró két idővonalon mozgatja a szálakat: egy múltbélin, ami közvetlenül a halálos influenza utáni eseményeket követi nyomon, majd egy tíz évvel későbbin, amikor a túlélők egykori civilizációjuk maradványaiból építenek valamit, amiért még érdemes élni.

Szinte kötelező jelleggel megidéződnek a posztapokaliptikus zsáner jól ismert sztorielemei: a még kislány Kirsten az őt megmentő mentős, Jeevan útja a hóban a Last of Us-hoz vagy Az úthoz hasonló apa-gyermek vándorlós történeteket hozza be pusztán azzal a momentummal, amikor Jeevan az előadás után kénytelen hazakísérni az egyedül maradt Kirsten. A társadalom fokozatos leépülése szinte kötelező posztapós következmény, ahogyan az önkényesen közösségbe szerveződő városok, kisállamok – mint St. Deborah vagy a vándorló Utazó Szimfónia.

Ahogyan mozgófilmes előképekből, úgy saját nemrég megélt tapasztalatainkra is reflektál a sorozat:

az állandó maszkhordásra, a karanténba való menekülésre, felvásárlásokra, vagy csak arra, hogy minden köhögésre összerezzentünk. Némileg a fake news jelenséggel is párhuzamba vonható a jelen szálon megjelenő titokzatos próféta, aki megosztani látszik a berendezkedett új világképet, ezzel zavart hozva az amúgy se könnyű időkbe. Olyan kapaszkodókat jelentenek ezek a beiktatott részek, melyek megtörik az eredeti alapanyag antológiaszerű narratíváját, fenntartják a széria epizódikusságát és egyszeri átívelő szálat is képeznek, amiért hétről hétre megéri leülni elé. A cselekmény így eleinte szertaágazó, főleg hogy több szereplőre is akár egy-egy epizódot is szánnak (miközben a sorozat csupán 10 részből áll), ami miatt lassú folyású, döcögősnek érződik a kezdés. Azonban valami érdekes, sőt izgalom akad abban is, ahogyan az első ránézésre távol álló sorsok kapcsolatai kibontakoznak, és ezáltal önmagára talál a széria.

A közönségbarát betoldások mellett szerencsére ott az a hangulat, amely 2014-es megjelenése idején kiemelte a Tizenegyes állomást a többi posztapokaliptikus könyv közül. Az atmoszféra a múlt és jelen idő találkozásából építkezik, ami hol asszociációk vagy PTSD-s látomások mentén kapcsolódnak oda-vissza, ezzel is egyfajta hétről hétre építkező rejtélyt és izgalmat fenntartva, másrészt szolgálva a mű eredeti mondanivalóját. Néhány szereplő több játékidőt kapott az alapanyaghoz képest, de ezek a plusz történetek csak még többet tesznek hozzá az emberi kapcsolatok bemutatásához, ahhoz, hogyan élhető át mikrodrámákon keresztül egy új világrend, és az azelőtti elengedése.

Más posztapokaliptikus sztorikkal ellentétben pont a globális események mellett nem válik a gyász, az elveszett barátságok, az egykor volt biztonság jelentéktelenné, sőt felértékelődnek, mindennél fontosabbá válnak.

Christian Sprenger operatőr nagytotáljai, távolba merengő képei csak ráerősítenek civilizációnk és életünk kincsként őrzőtt értékeire, vagy csak egy kis ablakon át engednek betekintést a karakterek zárt minivalóságába – álljanak a szereplők egy növénnyel benőtt képzelt hálószobában, vagy az enyészetté váló repülőtéren.

Mindezek fölött észrevétlenül is ott áll a művészet, az emberiség maradványait összekötő kapocs. Hiro Murai rendező és Ruth Ammon látványtervező a címadó képregény, a Tizenegyes állomástól kezdve Shakespeare darabjaiig látványban és monológokban köti össze azt a mindent, amit a művészet jelent. Azt, amiért még egy posztapokaliptikus világban is létjogosultsága van olvasni és ütemhangsúlyos sorokat szavalni. Hogy a műanyagokból és szemetes zacskóból újrahasznosított jelmezek vagy a színháznak használt repülőroncsok ellenére is képes azt adni, amit tud: reflektálást saját létünkre, a feldolgozhatatlant feldolgozni, helyettünk elmondani, amit el kell. Az üzenetet nemcsak az Utazó Szimfónia hordozza körbe Észak-Amerika romjain szimbólikusan, hanem minden egyes visszaemlékezést áthat, mondhatni a sorozat ars poeticájává válik.

A Tizenegyes állomás nem egy tipikus posztapokaliptikus történet, hiába az ezeket megidéző történetelemek, vagy a COVID-19 világjárványra emlékeztető mozzanatok. Rólunk szóló dráma, a művészet a művészetért kiáltvány, ami bár nem így tervezték alkotói (bőven a világjárvány előtt rendelte be az HBO a sorozatot), talán mégis jókor érkezett. Egy a járvány hatásaiból gyógyuló emberiség reménysugara arról, hogy ami azelőtt volt, velünk lesz, és a műsornak mennie kell tovább.

Tizenegyes állomás (Station Eleven) – amerikai posztapokaliptikus minisorozat. Hossz: 10 epizód, epizódonként ~ 50 perc. Csatorna: HBO Max. Premier: 2022. március 08.. Értékelés: 8/10 utazó szimfónia színész-raptor.

Szerző

2009 óta foglalkozok blogolással és cikkírással. Jelenleg a Roboraptoron vagyok megtalálható főszerkesztőként. Bármilyen kérdésed van, a roboraptorblog[kukac]gmail[pont]com elérhetsz.