Sandra Bullock esetében értelmet nyer az enyhén cringe frázis, hogy “célozd meg a Holdat, és ha még el is hibázod, a csillagok közt landolsz”: az Oscar-díjas színésznő neve a stáblistán általában egy egész magas színvonalat feltételez – amely magaslatból azonban a valódi zsenialitásig azért ritkán sikerül eljutnia. A Netflix új drámájában viszont talán eddigi legjobb, legletisztultabb alakítását hozza. Megbocsáthatatlan kritika.
Ruth Slater (Sandra Bullock) éppen húsz éve tartó fogságból szabadul, rendőrgyilkosságért ült. Bár pártfogója alaposan szájbarágja, mit tehet és mit nem újdonsült szabad életében, Ruth egyik első útja mégis a tőle eltiltott, örökbeadásra kényszerült kishuga irányába veszi. Igyekszik tisztes távolból, ügyvéd segítségével (Vincent D’Onofrio) jogi úton követni a nyomait és próbál a börtönviseltek számára kijelölt szűk úton maradni, ami nagy kihívás, hiszen – ahogy a filmben többször is utalnak rá – ez a rendszer egy csapda. De Ruth két munkát is vállal, minden alkalommal megjelenik a pártfogói látogatáson, sőt még egy kedves férfi is akad az életében. Őt azonban csak Katherine (Aisling Franciosi) hogyléte érdekli. Közben a zavaros emlékképekből lassan összerakjuk, mi is történt azon a szörnyű napon, ami miatt húsz év börtön után is fenyegetéseket, bosszúhadjárat és városszintű gyűlölet jut osztályrészérül a sokat próbált Ruthnak. Az álhatatos nőt azonban ugyanaz a család iránt érzett szeretet sarkallja a szinte indokolatlannak tűnő kitartásra, ami ellenségeit is motiválja.
Sandra Bullock számos műfajban kipróbálta már magát, ezúttal egy tőle még így is idegen szerepben, a Netflix fegyencdrámájának fájdalomfaragta, szűkszavú, szépítetlen karakterében látható, ami meglepő módon jobban áll neki, mint eddig bármi.
Nagysikerű A hálózat csapdájában című akciófilmje után most megmutatja, hogy annál, ha ellopják az identitásod és senki sem ismer, már csak az a nagyobb baj, ha a városban mindenki, tudja ki vagy.
Megint egy “anyai” ösztön által vezérelt cselekmény, ami amellett, hogy szentesíti az antihős megkérdőjelezhető tetteit és egyfajta tartalmi mélységet predesztinál, még igen széles skáláját is nyújtja az események alakulásának is, hiszen egy anya valóban bármire képes. A cselekményt sikerül is egészen izgalmasra faragnia a Kontroll nélkül rendezése során furcsa gyerekekkel rutint szerzett Nora Fingscheidtnek és az Éhezők viadalát is jegyző írónak. Peter Craignek azért némileg meg volt kötve a keze, hiszen a film Sally Wainwright 2009-es Unforgiven című szériájának adaptációja, amely akkor két BAFTA-díj jelölést is szerzett. De valóban nem a huszadik percben kitalálható csattanó vagy az indokolatlan, ellaposodó feszültségkeltés jellemzi a thriller jegyekkel dúsított drámát, amely formaliag is igen átgondolt: a meleg, kellemes érzést kizárólag emlékként beengedő, amúgy hideg éles képek nem engednek felengedni, végig éberen és frusztráltan tartanak. A vészjóslóbb jelenetekben – amikor a főszereplő azt gondolná, nincs ott rajta kívül senki – mindig jelen van egy-egy jól elhelyezett, alig látható statiszta, amitől a nézőben az az érzés támadhat, hogy sosincs igazán egyedül.
A formán túl még a tartalomra is maradt alkotói kreativitás, bár nem több, mint amennyit egy ilyen hírességektől fényes Netflix blockbuster megkövetel: az említett nemes anyai tettek mellett még metaforákra is szán időt, például ahogyan a nő saját életéhez hasonlóan a hajléktalan menedéket építi. De még ennél is fontosabb, hogy milyen átélhetőn beszél a PTSD-ről, amely a kontrollálhatatlanul felbukó flashbackekkel paralizálja az egyébként megállíthatatlan főszereplőt. Illetve még egy igen rövid, de annál erősebb társadalomkritika is megfogalmazódik a Viola Davis által alakított karaktertől, miszerint, ha ugyanezért a rendőrgyilkosságért nem egy fehér nő, hanem például az ő színesbőrű fia lenne a felelős, a revans nem állna meg a fenyegetőzésnél.
De azért a Megbocsáthatatlan messze nem tökéletes, ráadásul ott hibás, ahol egy fordulatokra épülő alkotás esetében a legjobban látszik: a végén. Míg a film az első felében/háromnegyedében szépen és fokozatosan építkezik, a fordulópont után, mintha Ruth-tal együtt a készítők is elengedték volna a gyeplőt. Ezt követően a mozi zavaros motivációkkal, szükségtelennek tűnő eseményszállal kezd dolgozni, majd egy összecsapott, a film addigi színvonalához méltatlan befejezéssel rántják vissza Bullock eddigi legjobb alakítását a nő filmes vállalásainak leadben említett mintájába. Mindezeket akár el is nézhetnénk az alkotásnak, de azért van előttünk olyan példa, ami ugyanúgy a tömeges bosszú jelenségét, valamint az emberi kegyetlenséget mutatja be és maga is megküzd “az vagy, aminek hisznek” axiómájával, és mégsem esik a fenti hibákba. Thomas Vinterberg Vadászatának fényében nem lehet nem felróni, hogy bizony lehet ezt a számot hiba nélkül is teljesíteni, ha nem köt minket a tömeggyártás lánca és hajlandóak vagyunk lemondani az azzal járó előnyökről.
Mindent összevetve tehát a Megbocsáthatatlan egy vérbeli Netflix produkció, azok közül is egy high-end darab, aminek kifejezetten jól áll, hogy eleve streamingre érkezett.
Bár nem hibátlan, semmiképp sem tűnik elvesztegetettnek a vele töltött két óra, főleg így, hogy csupán egyetlen kattintásba került. Valószínűleg nem kerül majd be az emberi gyötrelmek ábrázolásának egyetemes filmtörténetébe, de mindenképpen jó emlékeztető arról, hogy az erőszak erőszakot szül.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
