Sokáig tartotta a nézettségi rekordokat, de idén bekopogtak a trónkövetelők, a spanyolokat a dél-koreaiak váltották a Netflix toplistáján. Miként búcsúzik a milliókat rabul ejtő bankrablós hőstörténet? Akkor most tényleg vége, vagy ez is csak a Professzor tervének része? Lezárult A nagy pénzrablás. Kritika.
Sokáig velünk marad még annak találgatása, hogy mitől vált ennyire népszerűvé A nagy pénzrablás (Money Heist, avagy eredeti címén a La Casa de Papel), Álex Pina spanyol tévécsatornára gyártott sorozata, amitől milliók vesztik el az eszüket, és már valódi bűnözőket is megihletett. Hosszan lehetne elemezni a sorozat mögött álló életérzés, avagy a lázadó tömegharag, vagy a rendszerellenes filozófia rezzenéseit, amelyek valamilyen formában mind felfedezhetőek ebben az 5 évadosra duzzadt rablás sorozatban.
Miért szorítunk még mindig egy tucat felfegyverzett, álarcos bűnözőnek?
Lényegében viszont a siker receptje nem csak annak köszönhető, hogy afféle Robin Hood-i szimpátiát volt képes kiváltani az egyszerű kisemberből, akit ma leginkább a „fogyasztó” címkével jelölünk, hanem annak is, hogy már az elejétől fogva következetesen építkezett mind a karakterek, mind pedig a sztori szintjén.A nagy pénzrablás azért tudott olyan népszerű lenni, mert kivetítette a fogyasztók legbelsőbb vágyait és frusztrációit, méghozzá úgy, hogy végig képesek voltak „jóként”, a társadalom kárvallottjaiként gondolni a bankrablókra, ezáltal pedig azonosulni velük, a törvényes rendet képviselő bűnüldöző alakulatokkal szemben.Ehhez nem kellett más, csak egy-egy társadalmi réteget megtestesítő karakter, valamint az őket összefogó és egyben tartó eszményített zseni, aki minden felmerülő problémát megold. A bankrablók között akadt bevándorló hátterű figura, de olyan is, akinek a sznobság és a luxus a mindennapok részét képezi. Aztán ott voltak azok a szereplők, akiknek valamilyen formában már meggyűlt a bajuk a törvénnyel (rablók, tolvajok, hamisítók, garázdaságért elítéltek), illetve a későbbiek során megjelent a bandában a jó iskolázottságú köztisztviselő, a kiugrott rendőrnyomozó, a transzexuális, a fizikai munkás. Minden néző talált magának kedvenc karaktert, akár többet is, így nem csoda, hogy egy-egy szereplő halála óriási hullámokat vert a közösségi médiában.
De mi is történt eddig? Röviden összefoglalva: hőseink két évad alatt kirámolták a Spanyol Királyi Pénzverdét, majd felszívódtak mindenféle egzotikus helyszínekre, hogy vígan éljék az életüket. Ám az Édenkertből is megárt a sok, ezért a harmadik évadban az egyik fő karakter, Tokió (Úrsula Córbero) elkövet egy hibát, minek következtében az Interpol elfogja szerelmét, Riót (Miguel Herrán). A banda pedig, végrehajtva egy korábban már kitervelt, de aztán jegelt rablási tervet. Kiszabadítják a rendőrség illegális kínzókamrájából a fiút, majd alaposan megizzasztja a katonaságot. Végül két és fél évad alatt végre leszámol a rablás helyszínéül szolgáló Spanyol Nemzeti Bank belső emberével, az exkommandós Gandíával is, aki Nairobi (Alba Flores) – és most már Tokió – haláláért közvetlenül felelőssé tehető. Mindeközben a nemzeti aranytartalékot kicsempészni vágyó hőseink némileg szorult helyzetbe kerülnek, akárcsak az őket irányító Professzor és segítői is a külvilágban. Itt hagytuk abba a szeptemberben bemutatott befejező évadot.
Állóháborúról, sztálingrádi védekezésről okítanak a Dalí-maszkos bankrablók
A problémák, elháríthatatlannak tűnő akadályok egyre csak gyűltek, a Professzort egy frissen szült exrendőrnő tartotta sakkban, és a bandának újabb veszteséget kellett lélekben feldolgoznia, ami nem csekély feladat.
Ha nem erről a sorozatról beszélnénk, azt mondhatnánk, hogy nem lehet ennyi konfliktust 5 epizód alatt lezárni. De hát A nagy pénzrablás nem arról híres, hogy beváltatlanul hagy ígéreteket, és akármennyire lehetetlennek is tűnt, de elvarrták a szálakat, kielégítő módon lezárták a történetet.
Van azonban néhány visszatérő anomália, amelyről beszélni kell. A sorozat fűszerét eleinte az adta, hogy a névtelen zseni, akit sokáig csak Professzorként (Álvaro Morte) ismertünk, egy valódi lángelme volt, aki idejének legnagyobb részét a lehetséges következmények és alternatív megoldások, menekülőutak kitervelésével töltötte. Az első néhány évadban még hihető volt, hogy mindenre van egy pótterv, egy eltitkolt tervrészlet, amelyet csak kevesen ismernek a végrehajtók közül, ám ez a szeretett zsenialitás a záráshoz közeledve már magas fokú spontaneitásba torkollt, és egyáltalán nem volt sem következetes, sem valószínű, hogy ennyi váratlan tényezővel számolva a Professzor még mindig a tervet követné. Nem reális, hogy minden váratlan fordulat és esemény a terv része, még ha egyes mozzanatokban vissza is köszön az eredeti elképzelés, vagy ha néhány eseményszálat időközben sikerül is visszaterelni az eredeti mederbe.
Ugyanígy túltolták a második évadban kiiktatott, de azóta is közönségkedvenc Berlin (Pedro Alonso) karakterének jelentőségét. Bár az 5. évad során sokkal kevesebb flashback szakítja meg a folyamatban lévő rablást, ezek nagyobb része mégis Berlinre és a környezetében felbukkanó, gyakran jelentéktelen és hangsúlytalan karakterekre fókuszál. A közönségakarat kielégítése félretolja a logikus narratívát, és igénykiszolgálóvá válik, utólagosan magyaráz már megtörtént eseményeket, sőt, utólagosan próbál motivációt adni olyan karaktereknek is, akik már megcselekedték, ami nekik elő volt írva. A záróepizódok egyikében egészen odáig mentek az alkotók, hogy rövid előzménytörténetet kreáltak a rablásnak, és egyúttal a Professzor-Berlin testvérpár kapcsolatának is, ami üde színfoltként hat ugyan, de kissé megkésett szándék arra, hogy árnyalja a karakterekről eddig kialakított képet. Az előzményekért érdemes inkább elolvasni Ivan Tapia és Montse Linde könyvét, A nagy pénzrablás: A professzor naplóját.
A záró évad nem mentes sem meglepő fordulatoktól, sem logikai bakiktól. Talán még azt is mondhatjuk, hogy már nem ér fel teljes mértékben az első két évad zsenialitásához, mégis izgalmas és élvezetes pár óra lesz annak, aki az eddigi eseményeket nyomon követte, és megnyugtató, méltó lezárást szeretne látni minden idők legjobb heist-sorozatához. Számos búcsúpillanat került bele az utolsó epizódokba, ikonikussá vált jelenetek ismétlődnek meg, hogy keretbe foglalják a sztorit. Még egyszer, utoljára felzendül a “Bella ciao”, és egy csipetnyit spirituálisra sikerült jelenetben elköszön a narrátor is, éreztetve, hogy ideje menni, ideje befejezni. Egy picit erőltetett, egy picit keserédes, de tényleg itt a vége, nincs tovább, az álom véget ért, még ha a rablókhoz szolidáris nép nem is hiszi el. Legenda született, és ez így is van jól. Ebben a történetben ennyi volt, így őrizzük meg emlékezetünkben, a kérdéses részleteket pedig majd úgyis ízekre szedik és kielemzik a rablóbanda nélkül maradt fanatikus rajongók.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
