Az Alapítvány nyomokban Asimovot is tartalmaz

Valamit szögezzünk le már az elején: akik Isaac Asimov közel nyolcvanéves sci-fi klasszikusának, az Alapítványnak (Foundation) a szöveghű adaptációját várják, azok semmiképp ne kezdjenek bele az új sorozata. A Josh Friedman és David S. Goyer által felügyelt – és összesen 80 részesre tervezett – sorozat ugyanis bár alapkoncepciójában komolyan támaszkodik Asimov könyveire, számos elemet újrakever és a regényekben nem szereplő ötletet hoz a történetbe. Azonban ami a legfontosabb, és a sorozat legnagyobb erőssége, hogy igyekszik élettel megtölteni az Alapítvány világát.

Asimov, aki a világon talán az egyik legismertebb sci-fi író, a negyvenes évektől kezdődően hatalmas regényfolyamában az emberiség húszezer éves jövőbeli történetét írta meg, aminek legfontosabb állomását jelentette az Alapítvány-trilógia. Azonban bármennyire is népszerű volt ez a történet, sokáig elkerülték a megfilmesítési próbálkozások. Ez nem is csoda, hiszen egy mindenben hű adaptációban kis túlzással csak azt látnánk, ahogy fehér férfiak egymással beszélgetnek különböző helyiségekben vagy hajóbelsőkben. Amellett, hogy elismerés illeti azt a rengeteg gondolatot, amit Asimov a könyveibe pakolt, be kell látni, ezt így nem lehet mozgóképre átültetni (illetve lehet, csak abból nem lenne milliókat a tévéképernyők elé szögező sorozat). Ezért is csavarhattak sokat az Apple sorozatának készítői, bár az már az első két részből átjön, hogy tisztelettel nyúltak az alapanyaghoz. Megismerjük a tizenkétezer éve létező, bolygók millióit egybefogó Galaktikus Birodalmat, amit négyszáz éve a Cleon nevű császár három klónja (Brother Dawn, Brother Day és Brother Dusk) irányít, akiket örök körforgásban keltenek életre. Ám egy matematikus, Hari Seldon azt terjeszti, a pszichohistória nevű új tudomány segítségével megjósolta a Birodalom bukását és a civilizáció sötét korszakát. 

Ebbe a helyzetbe csöppenünk bele a fiatal matematikuszseni, Gaal Dornick oldalán, aki egy távoli, a kíváncsiságot és a tudományos kutatást üldöző világról utazik a Birodalom központjába, hogy Seldonnal együtt dolgozzon. A sorozat nagyrészt őt követi, az ő szemén át ismerjük meg az eseményeket – ezzel a klasszikus húzással pedig a nézőt is nagyon szépen be lehet vezetni a Birodalom grandiózus világába, amit egyébként hihetetlenül látványosra álmodtak meg. Néhol talán kicsit generic sci-finek tűnhet, de az átlagnézőt kiszolgáló, csili-vili űrhajók, hatalmas város/bolygóképek és űrcsaták mellett (helyett?) 

nagyon sok apró vizuális megoldás akad, amik képesek valóban egyedivé tenni az Alapítványt. 

Ilyen például a Seldon számításait tartalmazó Tiszta Fény nevű eszköz (Prime Radiant, ami a regényekben egyébként Ősradiáns néven szokott előkerülni) megjelenítése, vagy az a letisztultság, ami a történet másik fő szálát jellemzi. 

Sőt, talán az egész Alapítványnak ez a másik cselekményszál az igazi erőssége: a három klón, Dawn (Hajnal), Day (Nap) és Dusk (Alkony) sajátos kapcsolata és viszonyuk a kibontakozó eseményekhez. Míg az első rész inkább a fő konfliktusra fókuszál, és így Gaal karakteréről tudunk meg a legtöbbet – ami egyébként tele van izgalmasnak ígérkező belső konfliktusokkal –, a második epizód a császárral foglalkozik. És nem hiába volt hangsúlyos Lee Pace már a trailerekben is: Lou Llobell teljesen jól hozza Gaal figuráját (még ha kezdetben a naiv zseni karaktere kissé idegesítő lehet), viszont a nyomába se érhet annak, amit Pace/Brother Day tesz a képernyőn. Egyszerre tűnik megfontoltnak, néha egészen melegszívűnek (különösen a másik két klón irányába), ugyanakkor kegyetlennek és erőskezű uralkodónak (ami néha viszont kicsit megalapozatlannak hathat), mindezek között pedig Pace remekül lavírozik. Valahányszor felbukkan a képernyőn, még akkor is ellopja a showt, ha nem ő van a jelenet középpontjában. 

Sajnos a másik húzónév, Jared Harris érezhetően nem kap elég teret, holott Hari Seldon hátterében is rejtőzhet annyi, ami megérne többet. Különösen azért, mert a készítők szemmel láthatóan sokkal többet akarnak foglalkozni a birodalom bukásával, mint amennyit Asimov eredetijében látunk, így bőven lenne még tér Seldon karakterére. Míg a regényekben magáról az összeomlás folyamatáról inkább csak mások elbeszéléséből értesülünk, itt szinte biztos, hogy végigkövethetjük majd, ahogy a civilizáció a barbárságba süllyed. Ennek hála pedig 

rengeteg lehetőség lesz arra, hogy csatákkal, akcióval és legfőképp titkokkal, összeesküvésekkel és nagy leleplezésekkel töltsék meg a további epizódokat. 

Leleplezésből pedig biztosan lesz bőven, hisz már most akadnak rejtélyek, és a 35 évvel előreutaló jelenetek is sejtetnek még nagy titkokat. Arról nem is beszélve, hogy a narráció szerint még maga az Öszvér is felbukkan majd. Hogy ebben az évadban, vagy a tervezett folytatásokban, az persze még kérdés.

Az szinte borítékolható, hogy a következőkben nagyon sokan és nagyon sokat fognak beszélni az Alapítvány sorozatváltozatáról, lesznek akik utálni fogják, mások teljesen odáig lesznek érte. A valóság persze valahol most is félúton van. Az alapanyagot tiszteletben tartó, látványosnak szánt, érdekes elemekkel összerakott sci-fi sorozatról van szó, amiből még akármi lehet, és ismerve az eredeti Asimov történeteket, számíthatunk még izgalmakra, ahogy azt is érdekes lesz követni, hogyan gyúrják át az alapanyagot. Ugyanakkor itt-ott ha megkapargatjuk a felszínt, akkor találunk átgondolatlanságot, egyes karakterek – vagy hogy mennyi időt is szentel nekik a sorozat – nem mindig jól eltaláltak (ami persze még bőven változhat a jövőben), és egyelőre még a készítők mintha nem mertek  volna eléggé elszakadni attól az elvárástól, hogy valami olyat csináljanak, mint a Trónok harca. Pedig látszik, hogy bőven van potenciál a sorozatban ahhoz, hogy ismét egy egyedi és izgalmas fantasztikus sagát láthassunk a képernyőkön.

Takács Gábor (Spaceman Spiff)