James Wan ért ahhoz, hogyan futassa fel a különböző mainstream horror-témákat. Először az évezred elején hozta el a pszichológiai thriller köntösébe bújtatott kínzás-pornót (Fűrész), majd használta a sokkeffekteket úgy, mintha a horror legmenőbb hatás-eszköze lenne (Insidious) és kötötte össze a családi drámát a paranormálissal (Démonok között). Nem csoda, hogy legújabb filmjét hatalmas várakozás és titkolózást övezte. Az Eleven kór mégis olyan lett, mintha a rendező gyűlölné kedvenc zsánerét.
Szokatlan marketingstratégiát választott mind a stúdió, mind pedig Wan legújabb rendezése, az Eleven kór reklámozásához. A rendező ígérete szerint a képregényadaptációk világa után visszatért gyökereihez, hogy egy teljesen új, eredeti történetű, radikális és független horrorfilmet mutasson be. Amiről nem árul el semmit. A Warner Bros. pedig mindehhez partner volt és az első előzetesig nem árultak el szinte semmit a cselekményről. Egyedül annyit lehetett sejteni, hogy Wan visszanyúl a 60-as, 70-es évek olasz horrorjaihoz, a slasher filmek őséhez, a giallóhoz. A várakozásból tehát hatalmas elvárás is lett. Talán ezért akkora pofon a végeredmény.
A film főhőse, Madison bántalmazó kapcsolatban él. Miután férje életveszélyes sérülést okoz neki, a nő élete fenekestül felfordul. Egy sötét árny elevenedik meg, aki először Madison férjét mészárolja le, majd módszeres vérontásba kezd, amelyeket víziókon keresztül megmutat főhősnőnknek is. A szokatlan, mentális kapcsolat egészen Madison gyerekkoráig nyúlik vissza, ő pedig kész szembenézni a szörnyeteggel: Gabriellel.
Vannak alkotások, amelyeknél érezhetően előbb fogant meg a cselekmény klimaxának szánt fordulat, mint maga az odáig vezető út; a történet. (Remek példa erre a Netflix legutóbbi bestsellere, a Ne higgy a szemének.) Valószínűleg így volt az Eleven kór esetében is, különben megmagyarázhatatlan lenne az a rengeteg red herring (félrevezető nyom), amelyek a fordulat ismeretében mezei logikai hibává degradálódnak. Ahogyan a cselekmény felépítése sem szolgálja a csavar várt hatását. Elképzelhető, hogy az egyszeri horrornézőt megdöbbenti a végkifejlet, de egy tájékozottabb horrorrajongó csak jóízűen csettint, hogy beigazolódott a feltételezése, amit a címből, a rém alakjából és a film első öt percéből kikövetkeztethet. Akár még csalódást is okozhat, mert a marketingkampány éppen arra a titkolózásra épült, amit Wan eredetiségével magyaráztak, hogy horror még nem dolgozott ilyen ötlettel. Ahhoz képest láttuk már ezt Harry Pottertől kezdve az AHS-ig, de még az egyik legalapvetőbb gótikus horror regényben is. Természetesen koránt sem gond, hogy Wan nem tudja feltalálni a spanyolviaszt. A történet, ahogyan a fordulat maga rendkívül ígéretes, éppen csak lemészárolja a vállalhatatlan kivitelezés.
Az Eleven kór egy zsáner-koktél. Az első harmada pszichológiai paranoira horror, aminek feszültségét meglepő módon és fájó hiányérzettel nem a gaslighting eszközével próbálja hangsúlyozni. Madison karakterében megjelenik az a női horror karaktertípus, akinek az őrülete adja a feszültség forrását, önmagába való elmerülése, ahol legmélyen belül megtalálja a szörnyet. A gaslighting pedig a legjobb megoldás a paranoia bemutatására, amikor már a néző sem tudja, mi az igazság, és mi a vízió, hol a határ őrület és önismeret között. A paranoia motívumát mégis sikerült kreatív módon megjelenítenie Wannak, a különböző helyszínek kaleidoszkóp módjára nyílnak és csukódnak, zárják paralízisbe és kényszerítik szemtanúnak Madisont. Egyben ezek jelentik a film legerősebb, valóban rémisztő jeleneteit.
Az operatőri munka, fényképezés és világítás, a gyilkos ábrázolása mellett pedig újabb műfajt idéz meg; a giallot. Csodálatos alzsáner a giallo, ami az olasz, sárga borítójú, detektív ponyvaregényeket jelölte eredetileg, hogy a 60-as, 70-es évek domináns horrorműfajává váljon, kijárva az utat a slasher előtt. Központi eleme a gyilkosság, amit egy rejtélyes, bőr kesztyűs alak követ el, a főhős szeme láttára, hogy későbbiek során izgalmas nyomozási szálakat gördítsen fel egészen a gyilkos fordulatos leleplezéséig. Filmnyelvi eszközei rendkívül jól felismerhetőek; makettszerű, pasztell helyszínek, vibráló, túláradó, színezett világítás, viasz-vér, teátrális, camp-be hajló alakítások és, ami a cselekményt illeti, határtalan képzelőerő. A giallo-filmek egyik ősatyja, Dario Argento híresen kreatív és eszement történeteket mesélt el, szürreális látványvilágú filmjeiben, operaszerű zenei kíséret mellett, fájdalmasan tehetségtelen színészeket terelgetve. A Sóhajokat, a Traumát vagy éppen a Phenomenat pedig James Wan is megidézi minden erényükkel és hibájukkal együtt. Csakhogy a negatívumok a giallok esetében az idő vasfogának nyomai, Wan viszont úgy kezeli a nagy elődöket, mintha a horror nem lenne több ostobák gyülekezeténél és az öncélú vérengzésnél.
Harmadik alműfaj pedig a creature feature, ami fájóan hiányzik a horrorfilmekből, de ez a film sem tud igazságot szolgáltatni neki, csak megidézni az ízléstelen, ZS-kategóriás darabokat.
Az Eleven kór forgatókönyve a fájóan hülye közhelyek gyűjteménye. Az olyan alapvető slasher-kliséktől kezdve, hogy nem kapcsol senki lámpát a sötétben, de legalább belekérdez, hátha válaszol a gyilkos. Az irracionális döntéseken át – a hatóságok teljesen inkompetensek, de legalább a nő meséjét, akinek az első számú gyanúsítottnak kellene lennie – az abszolút menthetetlen ostobaságokig: egy napot utazik valaki a célhelyszínig, mire beesteledik, de pár perccel később már vissza is ért a kiindulópontjához. Emellett a színészek kritikán alul teljesítenek. Az olcsó és igénytelen parókák alatt a legszégyentelenebb camp-eket idézik meg a ripacsságukkal. Csakhogy mindebben semmi szórakoztató nincs, mert a film abszolút komolyan veszi önmagát. Nem lehetne felróni az igénytelenséget, ha direkt, önreflexív humorba lenne ágyazva, Wes Craveni metahorrort tálalva, de nem erről van szó. Így tényleg csak a szemforgatás marad a rémület helyett.
Jelenleg eldönthetetlen, hogy az Eleven kór azért lesz kultklasszikus, mert az elmúlt évek legnagyobb csalódása, vagy idővel átalakul camp horrorrá és a nevetségessége miatt lesz szerethető. Most viszont csak egy alapvetően igéretes történet megcsúfolása logikátlanságokkal és a szeretett műfaj, a horror leginkább titkolni való hibáinak összegyűjtésével és színpadra állításával.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
