Pénzes amcsik nyaralnak a festői szépségű Hawaii egyik luxusszállodájában. Akár egy katasztrófa- vagy horrorfilm kezdete is lehetne, ez azonban az HBO Go egyik legfrissebb minisorozata A Fehér Lótusz.
A társadalmi szatírát Mike White (Rocksuli, Narancsvidék) rendezte és mindössze hatrésznyi játékidőt hagyott a pénzes vendégek és a szállodai dolgozók aktuális életkörülményeinek bemutatására. Ami pedig már rögtön az első rész után világoss válik, hogy itt bizony a végére szar kerül valaki palacsintájába, pontosabban bőröndjébe. Kritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A sorozat első jelenete egész ütősen indít: a reptéren láthatjuk egyik főszereplőnket, a friss házas Shane-t (Jake Lacy), aki egyedül és megtörten üldögél a váróban, miközben a repülőre épp egy koporsót pakolnak fel. Valaki meghalt a Fehér Lótusz nevű szállodában. Miután egyből az arcunkba kapjuk a sorozat központi rejtélyét, a rendező gyorsan vissza is ránt minket egy héttel korábbra. Gazdag, fehér, nyaralni vágyó vendégeiket köszöntik a helyi lakosokból álló szállodai alkalmazottak.- A csodás forgatási helyszín azonnal bevonzza a nézőket, és maximálisan visszaadja a luxusnyaralás életérzését, még akkor is, ha soha nem volt részünk ilyenben.
A sorozat kiválóan adagolja a vendéglátós létforma minden zsigeri elemét, amelyben érvényesülhet a társadalmi és faji különbözőség. A műmosolyon és az alázatosságon túl bemutatja, hogy a fizető munkahelyért való küzdelem annyira erős tud lenni, hogy valaki még egy szülés küszöbén is képes bemenni dolgozni. A zenei aláfestés remekül időzített az olyan pontokon, ahol szükséges az irónia, a kínos helyzetek, és a feszültség fokozása. Erre nagy szükség is van, tekintettel arra, hogy a jelenetek és a párbeszédek kissé lassú folyásúnak érződnek. Ráadásul Mike White hagyja ezeket a kínos jeleneteket elhúzódóan a néző lelkébe ivódni. Ezzel nem is lenne baj, ha a kevésbé érdekes párbeszédeket például nem venné ennyire lassú tempóra. A rendező kiválóan alkalmazza azt a néhány keményebbre vett részt a hangulat fokozása érdekében, amelyektől igazán kínossá tud válni egy-egy szituáció. Nyugodtan tehetett volna ezekből többet is, mert a sorozat simán elbírná anélkül, hogy túlzásnak éreznénk.
HIRDETÉS
A koncepció, a helyszín és a szatírikus hangvétel tehát pazar alapot szolgáltat a sorozatnak. Ám a habot a tortára mégis csak annak a rengeteg karakternek kell feltennie, akiket a sorozat a 6 rész folyamán mozgat. Mert, hogy összességében mennyire működik jól a megálmodott koncepció, az végső soron azon múlik, mennyire képesek a karakterek lekötni minket, és hogyan tudja a sorozat rajtuk keresztül átadni mondanivalóját. Ezért mindenképpen érdemes kicsit közelebbről is megvizsgálni hőseinket.
A Mossbacher család
Rögtön a sorozat elején megcsodálhatjuk a családfőt játszó Steve Zahn pélóját, aki hereráktól rettegve átértékeli egész eddigi életét, és a családon belüli apa-fia viszonyokat. Egyértelműen látszik, hogy feleségével, Nicollal házasságuk igencsak jeges. A sikeres üzletasszony, bár igyekszik gondoskodó anyaként, támogató feleségként és cégvezetőként is helytállni, nem érzi magát megbecsülve. Mark pedig folyamatos picsogásával és kétségbeesésével nem éppen a legtökéletesebb férj mintapéldánya. Miután egy nem várt titokra derül fény, a férfi még jobban magára koncentrál a nyaralás alatt.
Kamasz lányuk, Olivia (Sydney Sweeney) magával hozta a családi nyaralásra barátnőjét, a színesbőrű Paulát (Brittany O’Grady), hogy ne unatkozzon. Olivia szerepe kevésbé meghatározó, az ő karaktere csak arra szolgál, hogy bemutasson egy birtoklásmániás, lekezelő tinipicsa típust. Ellenben barátnője, Paula kiváló katalizátora az eldurvuló eseményeknek. Mint a gazdag fehér család színes bőrű barátja, jobban átérzi az etnikai és vagyoni különbségeket a helyi őslakosok és a kizsákmányoló kapitalista vendégek között. Gyorsan intim viszonyba is keveredik a szálloda egyik dolgozójával. Paulában megszólal a társadalmi elnyomás vészcsengője, és nem éppen a legjobb módszerrel akar segíteni Kai helyzetén, hogy közben a saját lelkiismeretén is könnyítsen. A történet végkifejlete szempontjából az ő történetszálában érezhet a néző leginkább csalódottságot, lehetett volna még drámaibb, még kegyetlenebb.
A legpozitívabb karakterfejlődésen a legkisebb kamasz, a telefonfüggő Quinn (Fred Hechinger) megy keresztül, aki fokozatosan ismerkedik meg Hawaii szépségeivel. Végül eljut arra a pontra, hogy már nem szorul rá a modern technológia kütyüire, sem pedig a kamu családi idillre, ezzel pedig kiteljesíti a karakteréhez illő minden lehetőséget.
Tanya McQuoid
Jennifer Coolidge bebizonyította, hogy kiválóan tudja alakítani Stifler mamájának a szöges ellentétét is. Tanya halott édesanyja hamvaival érkezik a szigetre azzal a céllal, hogy szétszórja azokat a tengerben. Személyében egy rendkívül önbizalomhiányos, zsarnok szülő mellett nevelkedett, kapcsolatfüggő nővel ismerkedünk meg, aki a mai napig nem képes kibújni halott anyja árnyékából. Az ő jelenetei kimondottan lassúak, de egyáltalán nem idegesítően, hanem a karakteréhez illő hatást keltenek Remek színészi játékkal alakítja az esetlen, örökké bizonytalan, szeretet-és figyeleméhes, kissé dilis magányos nőt.
Általa ismerjük meg jobban Belindát, a wellness részleg vezetőjét, aki mindig kedves és segítőkész. Kettejük kapcsolata mutatja be, hogy milyen könnyen kelthet hamis reményeket egy tehetős, kétségbeesett asszony egy rajta segítő emberben. Az alázat, a segítőkészség és egy remek üzleti terv nem mindig nyeri el méltó jutalmát. Belinda (Natasha Rothwell) karaktere kiválóan bemutatja, hogyan válik valaki lelkes, örökké vidám és segítőkész személyzetből, csalódott, kiégett, vendéget megvető emberré. Kettejük kapcsolatának végkifejlete tökéletes befejezést kapott, tekintettel arra, hogy a szállodai dolgozó jelleméhez ennyi illett.
A nászutasok
Rachel és Shane Patton (Alexandra Daddario, Jake Lacy) friss házasokként érkeznek csodálatosnak induló nászútjukra. Egyértelműen ők adják a sorozat legmeghatározóbb jellemeit, és ezzel együtt a szatíra legkiválóbb alapanyagát is. Rögtön a megérkezésükkor robbantja a bombát a rendező, mikor a párocska nem azt a lakosztályt kapja, amelyiket Shane anyja lefoglalt a számukra. Az elkényeztetett, anyuci kedvence szemében ez pedig megbocsáthatatlan bűnnek bizonyul. Iszonyatosan túlzó, elkényeztetett, gyerekes viselkedésével még újdonsült feleségét is kis híján az őrületbe kergeti, a szállodavezetőt pedig szó szerint is.
A néző Rachelt érezheti magához a legközelebb, mert ő az egyetlen olyan központi karakter, aki a nézőhöz hasonlóan hétköznapi emberként csöppen a felső tízezer zavarbaejtően kicsinyes világába. Az események előrehaladtával rá kell döbbennie, hogy egy gazdag ficsúrhoz ment hozzá, aki úgy viselkedik, mint egy ötéves, ha nem kapja meg amit akar. Ráadásul anyósával már el is tervezték a lány luxusfeleséghez méltó jövőjét, melyhez nem kell saját karriert építenie, elég szépen mosolyognia a fogadásokon.
A szállodavezető
Murray Bartlett elképesztően jó választás volt erre a szerepre, hiszen színészi játékával tökéletesen hozza az abszurd humort és a szatíra legjavát. Nem csak a szálloda dolgozói, hanem a vendégek is kapcsolódnak hozzá valamilyen szinten. Kívülről tökéletesen hozza a gondos házigazda szerepét, igyekszik minden igénynek megfelelni, amelynek súlyát nem éppen viseli jól. Elég hamar megtudjuk, hogy korábban függőségi gondjai akadtak, melyeket igencsak nehéz leküzdeni egy olyan környezetben, ahol az egyik vendég a végtelenségig fenyegetőzik. Személyiségének torzulása remekül jelenik meg a részek egymásutánjában. A vendéggyűlölet abszolút kiütközése a felszín alól, a vendéglátósokra nehezedő nyomás, hogy folyton meg kell felelni minden igénynek, még akkor is, ha a vendég egy pöcsfej, tökéletesen ráhúzható bármelyik szálloda dolgozóira. És bár Armond karaktere megosztó lehet, mégis imádjuk amit művel a „baszok bele az egészbe énje”.
A Fehér Lótusz egy remekül megválasztott helyszínen (a Covid lezárások miatt főleg), remekül kitalált karakterekkel és helyenként elgondolkodtató mondanivalóval ragasztja a néző fenekét a kanapéhoz. Bár a rendező nem teljesen használta ki a szatíra és a karakterek adta lehetőségeket, így is kellő hatást képes gyakorolni a lélekre. Kétségtelenül lehetett volna helyenként pörgősebb és bevállalósabb a sztori, a végére többé kevésbé kielégülten távozunk a tévé elől. Sajnos két szereplő esetében nem kapunk megfelelő elégtételt a tetteikért, és egy cseppnyi happy end mellé azért még egy kellő adag keserűséget is becsempésznek. Ennek ellenére egy igazán szórakoztató és szerethető sorozatot kaptunk Mike White-tól és az HBO-tól.
Egy biztos: ha szállodavezető vagy, és véletlenül két embernek is kiadod ugyanazt a szobát, akkor mindig az amcsiknak kedvezz! Kivéve ha a második évad új szereplői erre rácáfolnak.
